Finisterre, a világ vége, ahol az én utam is véget ért, nem mindennapi körülmények között... Ha visszagondolok rá, csakis hálával tartozom! :-)

Az éjszakát 100 kilométerrel Santiago de Compostelától Ourense városban töltöttem, mivel Santiagóban nem találtam szállást. Éjjel 11 órakor estem be a hostelbe és reggel korán már indultam is tovább Santiagóba, így a városból semmit sem láttam. Szó szerint semmit, mert éjjel már, reggel meg még sötét volt, de ennek most így kellett lennie. Reggel 7 óra előtt elindultam az állomásra, ami szerencsére csak negyed órányi sétára volt a szállásomtól, így bőven elértem a 8 órakor induló vonatot. Irány Santiago, ezúttal nem gyalog... 

Az utolsó gyaloglós nap. Feltörő emlékek, szuper szállások, találkozások és búcsúzások, kalandos utazás. De még mindig nincs vége! :-)

A szokásos időre, reggel 6 órára állítottam be a telefonomat és amint felkeltem, rögtön le is vonultam a földszinti fürdőszobába, hogy zavartalanul piperézkedjem. 7 órakor kezdtük meg a gyaloglást. Egyenesen vezetett az utunk, de azért kellett figyelni, mert voltak leágazások is, majd később egy kis dimb-domb, de nem vészes. Hamar elértük az első települést, Ledigos falut, ahol rögtön az első utcában találtunk egy nyitva tartó bárt, ahová be is fordultunk, hogy megreggelizzünk. A bárhoz tartozott egy albergue is, ahonnan egymás után jöttek be a zarándokok elköszönni a tulajtól. Nem érezhették rosszul magukat, mert szinte mindegyik zarándok hatalmas ölelésekkel és kedves szavakkal búcsúzott az éppen pultos szerepet betöltő hospitalerótól. Nem voltam az alberguében, de biztosan jó lehet, ha ennyien hálálkodtak utána, ezért le  is írom a nevét, ez az Albergue El Palomar. 

Márpedig a magyarok szépek, ez az igazság! :-) Könnyedén megtettük a hírhedt 17-km-es szakaszt, ám a szálláskereséssel meggyűlt a bajom. Baljós előjelek a levegőben...

A megszokottnál korábban indultunk, mert ma kemény nap várt ránk. Koromsötét volt még, fejlámpával haladtunk, de eltévedni nem igazán lehetett, mert a gyalogút az országúttal párhuzamosan vezetett Carrión de los Condes felé. Ez az első és egyetlen település a mai etapon 5,6 km távolságra volt indulási helyünktől, úgy terveztük, hogy majd ott megreggelizünk. Csípős, hideg reggelre ébredtünk, csillagos égbolt ragyogott felettünk, a telefonom mindössze 8 °C-ot mutatott. Jó ütemben haladtunk, gyorsan szedtük a lábainkat, különben fáztunk volna a hidegben, de a kezem így is majdnem odafagyott a túrabotomhoz. Lassan kivilágosodott és nagyjából 1 óra 20 percnyi gyaloglás után megérkeztünk Carrión de los Condes városba. 

Ó, azok a sütik! Mindig csak a gond van velük! Ráadásul számomra közeledik a befejezés pillanata és egyéb negatív dolgok is előkerültek...

Reggel 7-kor átmentünk a szomszédos hotel bárjába és Eduardo már ott pörgött ezerrel! Nem is értem az energiaszintjét, este fél 10-kor még javában szedte be a pénzt a vacsoráért a pult mögött, most meg már kávét főzött, szendvicseket szolgált fel, meg nem állt a keze. Ittunk egy kávét nála, aztán elköszöntünk tőle. Épp ugyanúgy, mint 6 évvel ezelőtt, csak annyit mondott, hogy lééékkozelep vagyis legközelebb, meg hogy szia, szia, puszi, puszi. Ebben maradtunk, majd elindultunk. 

Meseta ide vagy oda, egy kisebb hegyet meg kellett másznunk, majd egy meredek lejtőn leereszkednünk. Hőség, gyaloglás, végre folyó, majd jött Eduardo és minden jó lett...

Reggel még indulás előtt megittuk a literes dobozos gazpachót, hogy ne kelljen cipelni és megreggeliztünk az alberguében. Az előtérben már ott sorakozott jónéhány hátizsák taxiztatásra várva. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ilyen sokan taxiztatják előre a hátizsákjukat - kivéve a sérülések vagy aggastyán kor miatti eseteket - hiszen a többség egyszerűen csak kényelmi szempontok alapján nem cipelte magával az úton. Ennyi sérült ember nem járta az El Caminót, szóval ők az én szememben csak egyszerű turisták voltak és nem zarándokok. Nem értettem a dolgot, hiszen így is széles infrastruktúra áll rendelkezésre a Francia úton (minden 3-4 km után bár, albergue, pihenő, ivókutak), de aki még így sem képes cipelni a hátizsákját, az számomra csak turigrino (a turista és a peregrino szavak összevonásával). Szánalmas. 

Gyaloglás a Mesetán. Reggel még élvezetes volt, aztán jött a hőség és új tapasztalatokkal gazdagodtam...

Reggel úgy döntöttünk, hogy nem cipeljük magunkkal az előző napon vásárolt ennivalót, hanem még az alberguében kényelmesen megreggelizünk, elvégre a következő 10 km-es szakaszon semmilyen infrastruktúrára nem számíthattunk. Persze ilyen korán nem tudtam mindent megenni, ezért egy fél kolbászt és egy jókora darab sajtot a hűtőben hagytam, hátha jól jön majd valakinek. Fél 8 után elindultunk, addigra már kivilágosodott. 

Ma csupa jó dolog történt: szikrázó napsütés, kék égbolt, gazpacho, szalonnapörc és belecsöppentünk Santa Marina patróna ünneplésébe is. Csak a botom nem került elő...

Amikor reggel 7-kor kiléptünk a szállásunk kapuján, már javában mosták az utcákat az éjszakai buli után. Itt Spanyolországban szinte mindenütt ez a szokás. Az közismert, hogy a spanyolok nagyon szeretnek társasági életet élni és ennek színtere a város közterülete, az utca is lehet, de utána el is takarítják a romokat. Ezt láttam a legtöbb nagyvárosban, de a kisebb településeken is. A szállásunk nagyon közel volt a katedrálishoz és a municipal alberguéhez is, tehát néhány lépés múlva máris ott találtuk magunkat az önkormányzati szállás előtt, azzal szemközt pedig egy nyitva tartó bárt is megpillantottunk, ahova betértünk reggelizni. 

A nap, amikor búcsút kellett intenem hű társamtól, a túrabotomtól. :-( Remélem, még találkozunk!

Éppen csak virradt, amikor reggel 7-kor útnak indultunk. Ahogy a házigazdánk előző este megmutatta az utat, könnyedén rátaláltunk az El Camino (Camino Francés) eredeti útvonalára és elindultunk a házak között a közeli hegy irányába. Pontos leírást adott, így nehéz lett volna eltévednünk, hamarosan meg is találtuk az útjelző táblát. Egy jó meredek hegyet kellett megmászni, de talán nem volt olyan köves, mint Atapuerca felől. Amikor felértünk a hegyre, megpillantottunk néhány zarándokot is, ekkor már biztosak lehettünk abban, hogy jó helyen járunk. 

Egy fotó ugyanarról a helyről 2011., 2016. és 2022-ből. Újabb magyarok az úton, melyről a nap végén letértünk, de majd másnap visszatérünk rá... ha megtaláljuk.

Reggel 7-kor nyitott a szállás bárja, ahol megreggeliztünk, mert erre a következő 12 km-en belül semmilyen lehetőséget nem mutatott a térkép. Emiatt csak fél 8-kor indultunk el, viszont addigra legalább már kivilágosodott. Elég meredek szakaszt kellett leküzdeni rögtön az út elején és még egy jó ideig felfelé mentünk, de később már kellemes erdős részen gyalogolhattunk.

Találkozások, régi emlékek és magyarok az úton. Megint sokasodunk és még nincs szállásunk másnapra, de legalább ma 20 km-t haladtunk. :-)

Reggel még ettünk egy falatot az alberguében, majd elég korán, 7 órakor indultunk el még teljes sötétségben. A templom mellett egy zarándokszobor kívánt nekünk jó utat, mi pedig ütemesen szedtük a lábainkat a friss levegőn. Kissé hűvös reggelre ébredtünk, de ez jólesett az elmúlt napok hősége után. Csak jóval fél 8 után kezdett világosodni. A lenti fotót 7:50-kor készítettem és látható, hogy a nap még alulról festi meg a horizontot, éppen csak akkor kezdett emelkedni a látóhatár fölé. De legalább szép volt.