Amikor készülődtem az Útra, nagyon sok útleírást, könyvet olvastam, filmeket néztem az El Camino zarándokútról. Egy idő után már kezdett kialakulni bennem egy homályos elképzelés, hogy mi várhat rám. Többször elképzeltem, hogy milyen tájakon fogok áthaladni, milyen terepviszonyok mellett kell majd haladnom, de mindig ott mocorgott bennem az ismeretlen körülmények izgalma, hiszen valójában nem tudtam biztosan semmit. Egy dolgot kivéve, hogy jó lesz! :-) Ebben az első perctől kezdve határozottan biztos voltam!
Annyit foglalkoztam az El Camino gondolatával, hogy később már álmodtam is vele. A mai napig határozottan emlékszem egy álmomra, ami mély nyomot hagyott bennem. Egy erdős, ligetes szakaszon haladtam éppen álmomban, amikor egyszer csak felemelkedtem és lebegtem az erdei út felett valahol az erdő lombkoronái között. Ismétlem, ez még az El Camino megjárása előtt történt, amikor még csak készülődtem az útra. Szóval, úgy haladtam előre az úton, hogy valójában nem is gyalogoltam, hanem lebegtem a fatörzsek és lombok között. Tökéletes nyugalom és béke áradt az erdőből, ahova a fák között beszűrődött a napfény, megvilágítva előttem az utat. Pontosan emlékszem a fákra és az erdei ösvényre. Magas, csupasz, halványszürke fatörzsek szegélyezték az erdei út két oldalát és a beszűrődő napfénytől aranyló színek melengették a dús aljnövényzetet. A sudár, magas fáktól az erdő nagyon szellős, átlátható volt, amolyan barátságos, ligetszerű elrendezésben pompázott. Az álom elképesztően plasztikusan rajzolt meg előttem egy varázslatos, vágyott jelenetet!
Sokáig nem feledtem az ámomat. Oly annyira, hogy amikor valóban útra keltem, akkor mindenhol kerestem ezt a bizonyos erdőt. A Pireneusokon egészen más jellegű erdőkön haladtunk, az O Cebreiro szintén másmilyen volt. Úgy gondoltam, hogy majd az út vége felé Santiagóhoz közeledve az eukaliptuszfák megjelenésével rátalálok majd az álmomban előrevetített erdei részletre. De nem így történt. Láttam hasonló fákat, sudár eukaliptuszfákból álló ligeteket is, de az összkép nem ugyanaz volt. Aztán beértünk Santiagóba és én nem találtam meg álmaim erdejét....
Az élet azonban nagy rendező! Néhány nappal ezelőtt a Facebookon időzve megakadt a szemem az egyik zarándoktársunk frissen készült festményein. Konkrétan Demeter D. Zoltán első szárnypróbálgatásairól van szó, már ami a festészetet illeti, hiszen könyvet már írt egynéhányat. Amikor megpillantottam a képeket, elképedve néztem őket: de hiszen ezt a tájat láttam álmomban! Zoli megfestette azt az erdőrészletet, amit én ámodtam! :-)
Leginkább az utolsó festménye hasonlít az álombeli képhez azzal a különbséggel, hogy a patak helyére én az erdei ösvényt álmodtam, jómagam pedig ott lebegtem a fák törzse között. :-)
Azt nem tudom, hogy Demeter Zoli milyen erdei részletet vitt vászonra, nem is biztos, hogy a zarándokútról készültek a képek, de én legalább megtaláltam bennük, amit kerestem.
Azért legközelebb, amikor újra útra kelek - mert egészen biztosan tudom, hogy eljön majd ennek is az ideje - akkor elmegyek majd Santiagóból Finisterréig, mert lehet, hogy ott vár rám a meseszerű álomkép. Addig pedig köszönet DDZ-nek a szép alkotásokért!