Egy nagyon boldog nap nagy találkozásokkal, búcsúzásokkal és stafétával...
Fél 6-kor keltem. Korán akartam indulni, mivel már eldöntöttem, hogy utolérem Krisztit. Tudtam hogy Astorgában szállt meg, vagyis csupán 17 km-rel járt előttem, ami egyáltalán nem tűnt behozhatatlan távolságnak. Az előtérben lévő automatából ittam egy kávét és ettem egyet a Leónban vásárolt csokis croissantból, hogy ne üres gyomorral induljak el. Hosszú utat terveztem egészen Rabanal del Caminóig, ami kb. 38 km. Ennyit még sohasem mentem egyetlen nap alatt, de majd kiderül, hogy bírom-e.
Fél 7-kor szinte elsőként indultam el az alberguéből, ilyen sem volt még! Hamar kijutottam a lakott településről és egyszer csak ott álltam egy útelágazás előtt. Mindkét út Astorga felé vezetett, de az egyik 15, a másik 16 km volt. Az útikönyv a hosszabb utat ajánlotta, de én persze a rövidebbet választottam, ami egy szakaszon közvetlenül az országút mellett haladt. Odáig azonban el is kellett jutni valahogy. Tök sötét volt még a reggel, fel kellett tennem a fejlámpámat, hogy lássak is valamit. Balra kukoricaföldek, jobbra valami mocsaras lápszerű mező, én meg a kettő között teljesen egyedül... Mit mondjak, egy zabszemet sem lehetett volna..., mert az előző naphoz képest nem hogy kevesebben, de egyáltalán senki sem járt azon az úton, ahol én. Néha elbizonytalanodtam, mert nem találtam a jelet, ilyenkor mentem a megérzésem után egyenesen előre, mivel messze a távolban már feltűnt néhány autó apró fénycsóvája. 7.50-kor kezdett el pirkadni, ekkor már az országút mellett haladtam és tudtam, hogy jó úton járok. A nap éppen mögöttem kelt fel, vissza kellett fordulnom, hogy lefotózzam. Sokáig gyalogoltam az autóút mellett, de szerencsére egy nagyon kellemes fenyősor választotta el a két utat, így az autóforgalom nem volt annyira zavaró. A nap eleinte lágyan ölelte át a szép fenyőket és én nagyon szerettem ezt a reggeli hangulatot! Szép napnak ígérkezett a mai!
Egészen 11 óráig eseménytelenül, gyaloglással telt az idő, semmi említésre méltó dolog nem történt. Innentől azonban felgyorsultak az események! Egy pihenőnél megálltam reggelizni, ahol egy hatalmas kőkereszt köszöntötte a zarándokokat.
A kereszt mögötti lejtőről szép kilátás nyílt Astorgára és mögötte felsejlett már az elkövetkező napok dimbes-dombos, később hegyes völgyes domborzata is.
Vége volt tehát a hosszú, kietlen fennsíknak, a Mesetának, ismét jönnek majd a hegyek, amire lélekben fel kellett készülnöm. Bemelegítésnek megint egy Camino-barát felüljárót kellett megmászni, ami átvezetett a forgalmas autósztráda felett. Itt már becsatlakozott a hosszabb út is, így tehát ismét egyre több zarándok jelent meg az úton.
Astorgába érve már nagyon fáradt voltam. Az első bár teraszán megpillantottam azt a francia nőt, aki előző nap eszméletlenül feküdt az út mellett. Odamentem hozzá és érdeklődtem a hogyléte felől. Azzal a két másik francia nővel volt, akikkel ma Hospital de Órbigóban egy szobában szálltunk meg. Az ájult nő nem emlékezhetett rám, hiszen tegnap eszméletlen volt, de mégis nagyon megörült nekem és nagyon kedvesen válaszolta, hogy köszöni jól van, elengedték az orvosok, nincs nagy baja. Megsimogattuk egymást, még meg is puszilt és a szokásos Buen Camino köszönéssel elbúcsúztunk egymástól.
Nem ültem be a bárba, hanem átmentem az utca túloldalán lévő pihenőparkba, ahol az egyik padot kinéztem magamnak és letelepedtem. Levettem a cipőmet és a zoknimat is, mert már kezdtek fájni a lábaim és jólesett egy kicsit megpihenni. Alig ültem ott pár perce, egyszer csak öreg Emilio barátom jött felém! Szokása szerint nagyon megörült nekem és már messziről kiabálta, hogy Buenos días! Odaült mellém a padra és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy sajnos itt be kell fejeznie a Caminót, mert a dereka és a lába felmondta a szolgálatot. Nagyon sajnáltam szegényt, de már régóta láttam, hogy kissé bicegett és egyre nehezebben járt. Én is elmondtam neki, hogy sietek Krisztit utolérni. Ahogy a padon ücsörögve csevegtünk Emilióval, egyszer csak felnéztem és kit láttam közeledni?! Enrique jött felénk nagyon édesen mosolyogva! Nem akartam hinni a szememnek! Ez a jelenet azóta is többször lepergett előttem, ahogyan megpillantottam és ő csak jött lassan felém és mosolygott és jött és mosolygott.... Szerettem a mosolyát...! :-) Természetesen ő is leült közénk a padra, így alig 10 perc leforgása alatt ott ültünk hármasban, Emilio és Enrique, a két spanyol lovag és én. Pihentünk, viccelődtünk és egyáltalán nem bántam, hogy múlik az idő, nagyon nem! Elkezdtünk fotózkodni és megkértem Emiliót, hogy fotózzon le Enriquével. Erre ő átölelt és odabújt hozzám! El sem akartam hinni, olyan meseszerű volt az egész jelenet! Olyan voltam, mint egy fülig szerelmes kamaszlány! :-)
Aztán elindultunk együtt hármasban, de a közelben lévő téren elbúcsúztunk Emiliótól. Adtam neki két puszit és tudom, hogy sokáig emlékezni fog rám és Krisztire. Nagyon megkedveltem az öreget! Kettesben maradtunk Enriquével, ilyen még sohasem volt eddig. Ő a következő faluig akart menni, ami még kb. 5 km-re volt Astorgától, így hát volt időnk beszélgetni. Elmentünk a Gaudi által tervezett palotához, ami Camino múzeumként működik, itt őrzik az eredeti Cruz de Ferrót, a vaskeresztet is...
... majd a katedrálishoz, amiről szintén készítettem néhány felvételt.
Őszintén szólva Astorga építészeti remekműveit inkább a fotók őrzik, mintsem az emlékezetem, mert akkor ott éppen a föld felett röpködtem és el voltam varázsolva. Útközben mandulával kínált a kis drága, mivel abban sok a protein - magyarázta - és az ugyebár jó az izmoknak. Így bandukoltunk hát kettecskén és közben nagyokat beszélgettünk. Teljes harmónia volt közöttünk, szép volt... Mesélt a családjáról, a koráról, a foglalkozásáról, a szülinapjáról és persze rólam is szó esett. Sok minden másról is beszéltünk, de ez maradjon a mi titkunk, sorry [...].
Lassan beértünk a következő faluba. Valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy ott maradjak vele, bár megtehettem volna. Ha a dolgok másképp alakultak volna, akkor talán, de időm sem volt ezen gondolkodni, hiszen éppen csak megláttuk az albergue feliratát, amikor jobbra pillantva egy kútnál ismerős arcot véltem felfedezni. Zoli volt az, akit a Budapesti El Camino Klubban ismertem meg! Hihetetlen! 50 méterre voltunk az alberguétől, ahol tudtam, hogy Enrique leparkol és a sors úgy intézte, hogy egyetlen métert se kelljen egyedül mennem, odarakta elém Zolit! Örömmel üdvözöltük egymást, ugyanakkor meglepődtem, mert nem tudtam, hogy ő is útra kelt, azt hittem, hogy még csak tervezgeti az El Caminót. Sajnos közben megérkeztünk az alberguéhez és egy kis időt kértem Zolitól, hogy elbúcsúzzak Enriquétől. Úgy váltunk el, hogy reméltük, még találkozunk az úton, de ez most valahogy sokkal személyesebb volt, mint eddig bármikor. Aztán visszafordult és... adott két puszit! Ő bement a szállásra én pedig mentem tovább Zolival...
Innentől Zolival gyalogoltunk együtt. Hihetetlen, ahogy ez a váltás, mint egy staféta lezajlott, hiszen alig 2 perc és 50 méter volt, ahogy az egyik fiútól búcsúztam, a másikkal meg találkoztam és mentem tovább a célom felé. Ha akkor nincs ott Zoli, talán ott maradtam volna Enriquével, de ... ki tudja, a ha..., az csak ha... marad. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, ezt maga a gondviselés vagy sors - vagy nevezzük bárminek - rendezte így, hogy ne legyek egyedül és ne nyomasszanak a súlyos gondolatok.
Zoli nagyon rendes és figyelmes volt velem, egész jól tudtunk együtt haladni, főleg, hogy mindketten baromi lassan mentünk már akkor. :-) A következő faluban már nagyon kellett pisilnem, igy beültünk egy bárba kávézni és egyebeket intézni. Sokat beszélgettünk. Zoli elmondta, hogy nagyjából azóta van úton, mint mi Krisztivel, de még egyetlen magyarral sem találkozott. Ezen igen meglepődtem, mert mi pedig nagyon sok honfitársunkkal futottunk össze, nem igazán értettem, hogyan kerülhették el Zolit. Na mindegy. Errefelé ilyen szép szivárványos Camino jelzések segítettek a tájékozódásban.
Hamarosan beértünk egy újabb faluba, El Gansóba, ahol ismét beültünk egy bárba, de nem akartam El Gansóban maradni, mivel Rabanal de Caminót tűztem ki a mai nap céljául. Zoli most két korsó sört rendelt, ami bevallom őszintén nagyon jólesett a dög melegben. Fizikai megerősödésemet mutatta, hogy már egy kézzel is elbírtam a korsót, pedig otthon a barátnőim azzal cukkoltak, hogy úgy iszom a sört, mintha kakaót innék, mert két kézzel fogom a korsót... Mit csináljak, ha egy kézzel nem bírom el? :-) Szóval, amint kortyolgattuk a cerveza grandét, egyszer csak megjelent a kerthelyiségben Magdi és Péter, a szombathelyi házaspár, akikkel Leónban találkoztam. Tessék Zoli, itt vannak a magyarok! Ők is leültek egy sörre és beszélgetni kezdtünk. Elmondták, hogy egy nagyon jó alberguében vannak, 8 € a szállás, de ebben a reggeli is benne van. Ekkor fél 5 körül járt és Zoli is nagyon fáradt volt már, így hát meggyőztek és végül El Gansóban maradtunk. Szerencsére az alberguében volt még hely, sőt még alsó ágyat is sikerült kapnunk. Fölöttem Grant aludt, aki később érkezett és most éppen egy német lánynak csapta a szelet, szigorúan holisztikusan. :-) Fürdés, mosás után Zoli meghívott vacsorázni a közeli vendéglőbe, ahol csatlakozott hozzánk Magdi és Péter is. Peregrino menüt rendeltünk. Előételnek tonhalas salátát kaptunk, majd lasagne következett, végül desszertnek jégkrém zárta a menüsort. Két üveg finom vörösbort is hoztak a vacsorához, amit természetesen szintén benyakaltunk, sőt legvégül még egy jófajta kupica pálinkával is megvendégeltek bennünket spanyol házigazdáink. Jó kis vacsora volt, rég nem ettem már főtt ételt, ráadásul még jól is éreztem magam, köszönet érte Zolinak! :-)
