Megint hegyet másztunk és gyakoroltuk a hídon átkelést oda-vissza. Elcsíptem egy naplementét és átestem a tűzkeresztségen az emeletes ágyat illetően.
Reggel 7.25-kor indultunk még sötétben. Rögtön egy locsolókocsi és szemetesautó felvonulásba csöppentünk, melyek a tegnapi party romjait takarították serényen. Nagyon tetszett, hogy szinte az egész óvárost átmosták, nem hagyva semmi nyomot a buli után. Pamplona óvárosából kiérve egy modern városkép tárult elénk és lassan világosodni kezdett. Hamar jókedvre derültünk, amikor megláttuk a spanyol közlekedési lámpákat. Sajnos a fotók nem adják vissza teljesen azt a vicces megjelenést, kár, hogy nem videóztam le, de azért talán így is elképzelhető. Nem akármilyen jelzőlámpákról van ám szó!
Amikor zöldre váltott a gyalogosoknak szóló lámpa, akkor a zöld kis emberke nem csak úgy állt, mint Bálám szamara, hanem spurizott ezerrel! Annyira jópofa volt, ahogy a kis kalapos zöld emberke szedte a lábait a lámpába animálva, hogy dőltünk a röhögéstől! Diktálta a tempót rendesen a kis zöldike, felette pedig a hátralévő másodperceket jelezték. :-)
Az utcán egy idős bácsi állított meg bennünket, aki spanyolul magyarázta, hogy merre kell mennünk. Legalább 1 percig beszélt az öreg, egy kukkot sem értettünk belőle, de ez őt cseppet sem zavarta. Az sem izgatta, hogy teljesen egyértelműen legalább 20 méterenként fel voltak festve a jelek, de ő annyira fontosnak érezte, hogy segítsen! Nagyon aranyos bácsika volt! Többször is találkoztunk ezzel a segítő szándékkal az El Camino útvonalán, tényleg nagyon tisztelték és szerették a zarándokokat, jó érzés volt megélni! Elrebegtünk egy muchas graciast és továbbmentünk.
9 óra körül értünk Cizur Menor-ba, egy nagyon szép kisvárosba, ami leginkább egy üdülőhelyhez hasonlított. Hamar kerestünk is egy bárt, mert lassan rutinná vált az első település = bár + café + wc képlet. Még éppen, hogy csak kinyitottak, de a kedvünkért rögtön kipakolták a székeket a teraszra.
Krisztinek így 5 nap után kellemes élményei fűződtek a bár toilettjéhez, hát lefotózta. :-) A kép jól illusztrálja, hogy az El Camino mentén igényes, normális wc-vel felszerelt bárok várják a zarándokokat, pedig némelyik bár kocsmaként funkcionált. Hadd ne részletezzem kis hazánk klotyóit. No comment.
Ma egy nagy hegymenet várt ránk, amitől már erősen görcsöltem. Kriszti rám is szólt, hogy "megmásztad már a Pireneusokat, akkor most mitől parázol?" és tényleg, igaza volt. Cizur Menor után hamarosan meredekebbé vált az út, de szerencsére aznap kissé befelhősödött az ég, így nem volt hőség. Egész jól bírtam a felfelé menetet, úgy tűnik nagyon rákészültem lélekben. Útközben megint találkoztunk és többször együtt haladtunk Diane-ékkal, a kanadai-mexikói kis családdal, akik babakocsiban tolták Luna babát.
Egyszer csak jött két iszonyú fekete, nagyon sovány biciklis srác, akik szélesen vigyorogtak és egyenként legalább 100 hófehér foguk villogott. Ők is lefotózták a kis családot, majd váltottunk pár szót velük. Kiderült, hogy brazilok, mire mi mondtuk, hogy magyarok vagyunk, amire ők nagyon elcsodálkoztak, de nem derült ki, hogy miért. Talán azt hitték, hogy Magyarország a Holdon van?
Végül is elég könnyedén felértünk az Alto de Pedrón hegycsúcsra, ahonnan nagyon szép kilátás, akarom mondani lelátás nyílt Pamplonára és környékére. Jó néhány szélerőművet is láttunk, ami később is elég gyakori műtárgy volt a spanyol vidéken. Elvégre Don Quijote hazájában jártunk! :-)
Még egy kis fotózás a zarándok emlékműnél majd megkezdtük az ereszkedést.
Nagyon meredek, sziklás, köves lejtőn vezetett az utunk lefelé. Voltak pillanatok, amikor komolyan azt reméltem, hogy lesz egy kifutópálya a hegy alján, ha netán megindulnék... A bicikliseknek sem lehetett túl könnyű az életük ezen a néhány kilométeren.
Szerencsére nem kellett a kifutópálya, mert egy idő után nagyon szép lankás és főleg horizontális tájra érkeztünk.
Akármilyen jól ment a gyaloglás, mégis fél 6 lett, amikor beértünk Puente la Reinába. Természetesen az első albergue már completo, a második pedig full volt a változatosság kedvéért. Itt a második, a Padres Reparadores nevű szálláson összefutottunk még a dokiékkal, váltottunk pár szót és ha jól emlékszem Magdi itt írta fel a blogom címét, remélem olvassa időnként! (Jó lenne valamit hallani felőlük, mert nekem nincs meg az elérhetőségük.) Ahogy itt beszélgettünk, valószínűleg letehettem a napszemüvegemet, mert később nem találtam sehol. Nagyon sajnáltam, mert nem igazán tudok az erős fényben napszemüveg nélkül létezni és egyébként is a szívemhez, vagyis inkább a szememhez nőtt a kicsike. Na mindegy, ezt abban a pillanatban még amúgy sem észleltem, mert el voltunk foglalva a szállás vadászattal. Jobb híján tovább kellett mennünk a városon, mintha csak kilométer hiányunk lett volna, át a hídon, de ez még nem volt elég, még egy hegyet is meg kellett másznunk, mert a zarándokszállást ugye a hegy tetejére illik tenni...?! :-) Természetesen a hegytetőn lévő Santiago Apostol nevű szálláson is az utolsó két ágyat kaptuk, ráadásul emeletes ágyat a felső szinten! Áááá! Ettől féltem! Az hagyján, hogy felső ágy, de se létra, sem fellépő, sem korlát nem volt, de elképzelésem sem, hogyan fogok ide felmászni! Nem értem rá azonban elmélkedni rajta, mert a zuhi és mosás kötelezők után napszemüveg vadászatra indultunk. Tényleg úgy tűnhetett, hogy kilométer hiányunk volt, mert visszamentünk a hídon a város központjába, ahol emlékeim szerint hagyhattam a napszemcsimet. És lőn, ott várt a kis drága a recepció asztalán! Miután a meghatottságtól és Kriszti hátbavágásától magamhoz tértem, megint csak elindultunk vissza a híd felé. Még jó hogy nem szedtek hídpénzt! :-)
Az ide-oda cikázástól megfájdult a lábunk, úgy közlekedtünk már, mint a pingvinek. Kriszti térde bekattant és mivel a sógornője lovardában dolgozik, így egy lovaknál használatos térdrögzítőt hozott magával, ami igen hasznosnak bizonyult. Találkoztunk egy magyar zarándoknővel, Erzsivel, aki az Europabusszal érkezett és még az út előtt váltottunk néhány e-mailt. Nagyon megörültünk egymásnak, hogy végre személyesen is megismerkedhettünk. Mindeközben pedig volt alkalmunk egy kicsit a városban is körülnézni, ha már erre vetett a sors minket. Találtunk egy szép kis teret, ami azért volt különös, mert egy lélek sem volt rajta, pedig ilyenkor már az esti buli szokott kezdődni.
Továbbhaladva egy szép templomot láttunk, előtte pedig egy különleges "designer" feszületet.
Bementünk egy kicsit a templomba, megköszöntem a napszemüvegemet és az eddigieket és azonnal észrevettem, hogy egy különleges feszület van az oltár felett. Mint kiderül Spanyolországban csak itt és Carrión de los Condes-ben található Y alakú feszület. Ezt a szokatlan formájú zarándokkeresztet egy Rajna vidéki zarándok adományozta.
Visszaindultunk szállásunkra, a hídról még egy fotó a kisvárosra, aztán neki a hegynek, mert nem volt még elég hegymenet mára...
Ahogy mi másztunk fel az alberguéhez, a nap úgy ment le a hegy mögött. Nem volt azonban elég gyors, így sikerült elkapnunk egy szép kis naplementét!
Ahogy beléptünk a szállás kertjébe, Inci ugrott a nyakunkba! Kiderült, hogy nem csak ő, hanem még egy fiatal magyar pár, Mónika és András is itt éjszakázott, de velük csak később találkoztunk. Mielőtt elmentem fogat mosni, szóltam Krisztinek, hogy el ne aludjon, mert ha esetleg nem tudok felmászni az ágyra, akkor toljon fel. Persze hogy aludt, mire visszaértem! Ott álltam az ágy előtt, mindenki aludt és fogalmam sem volt hogy fogok felmászni. Még jó, hogy tök sötét volt! Nem emlékszem, hogy milyen technikával, de valahogy mégiscsak sikerült felkerülnöm az ágyra. Innen már csak azt kellett elkerülnöm, hogy leguruljak onnan, mivel nem volt korlát. Elképzeltem, ahogy a hálózsákba bújva úgy huppanok le, mint egy múmia, még a kezemet sem tudnám kitenni tompítani. Ilyen gondolatokkal szenderültem álomra, de annyit elárulhatok, hogy reggel is felül ébredtem és túléltem az első emeleten töltött éjszakát!
