El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 24. nap: Murias de Rechivaldo - Foncebadón - 21 km

El Camino zarándokút - 2016. június 23.

2017. július 08. - Andrea az El Caminón

"Ha idáig eljutottál, legyőzted önmagad!" - üzenték honfitársaink, de azért még állt előttünk egy és más...

1_el_camino_zarandok_uzenet.jpg

Reggel már csak hárman voltunk az alberguében a vékony hangú mexikói kislánnyal, a hátikosaras német pasi már árkon-bokron túl járt mire összepakoltunk. Az előtérben kedves gesztusként egy-egy doboz joghurt várt mindhármunkra, Pedro nagyon figyelmes volt. :-) Elindultunk és innen már Zolival való gyaloglásom emlékképei elevenedtek fel öt évvel ezelőttről...

2_el_camino_utjelzo.jpg

Az első településen megálltunk a szokásos reggeli kávéra és tortillára. 2011-ben pont ugyanitt, Santa Catalina de Somozában álltunk meg egy rövid pihenőre Zolival is, csak akkor délután volt és dög meleg. Ahogy lepakoltunk az utcán elhelyezett asztalkához, belülről valaki hevesen kopogtatott az ablakon. Linda, a kanadai zarándoktársunk integetett nagy örömmel nekünk. Ez is egy nagyon kellemes dolog a caminóban, hogy az út vége felé már szinte mindenhol találkozhatunk "régi" ismerősökkel, akikkel mindig jó viszontlátni egymást, néhány szót beszélgetni és együtt örülni, hogy idáig már eljutottunk. Aki hezitál azon, hogy akár egyedül is elinduljon, annak csak azt tudom javasolni, hogy bátran vágjon neki az útnak, mert sosem lesz egyedül... Ahogy ott szürcsölgettem a reggeli betevő café con lechémet, egy aranyos cica telepedett le közvetlenül a székem alá és nem tágított a poros túracipőm mellől, amíg ki nem dorombolta magát. Úgy tűnt, hogy bármerre is jártunk, valahonnan mindig előkerült egy cica és hízelgett nekem. :-)

A reggeli után továbbindultunk és nemsokára egy olasz kutyás zarándokkal találkoztunk. A cuki kis kutyus nagyon hősiesen szedte a lábait az úton, gazdája pedig a hátizsák mellett még a kutyus házikóját is cipelte. 

7_el_camino_zarandok_kutya.jpg

Áthaladtunk El Ganso településen is, ahol anno megszálltunk Zolival és egy kellemes estét töltöttünk együtt egy szombathelyi házaspárral, Magdival és Péterrel. Hiába akartam elkerülni, hogy ez az utam a múltról szóljon, nem akartam, de az emlékek mégis mindig előjöttek...

El Ganso határában, a település szélén egy szivárványos útjelző kő és egy kereszt jelezte a gyalogutat az országúttal párhuzamosan, majd később sokáig mentünk ezen az aszfaltút mellett vezető gyalogösvényen. Akkorra már elég meleg volt, szenvedtünk egy kicsit a hőségtől, de nem voltunk ezzel egyedül, mert egy ligetes, árnyékosabb részen már hűsölt néhány zarándok, akik szintén kitikkadtak a nagy melegtől. Csatlakoztunk hozzájuk, mi is letelepedtünk egy nagyobb kőre és beszélgettünk egy kicsit újdonsült társainkkal. Így ismerkedtünk meg két dél-afrikai peregrinával, akikkel később még sokat találkoztunk. Ha jól összeszámolom, addigra már jó néhány földrész országaiból voltak ismerőseink, akikkel rendszeresen összefutottunk valahol: Dél-Afrika, Ausztrália, Ú-Zéland, Kanada, Mexikó, hogy csak a legtávolabbiakat említsem.

A nap egyre inkább ontotta ránk a hőséget, ráadásul az út is elkezdett emelkedni felfelé, de legalább szép ligetes részen haladtunk. Dél körül járt az idő, a legnagyobb melegben gyalogoltunk tovább, de ez teljesen rendben volt így, én inkább elviseltem a hőséget, mintsem vacogjon a fogam a hidegben. Az út mentén egy kerítésen rengeteg faágból felaggatott keresztet láttunk.

Az út nagyon köves és száraz volt, csak úgy porzott a lábunk alatt, na nem a sebességtől... :-) Egyre több virágos bozót és aljnövényzet szegélyezte az utat, mintha csak a kedvemre díszítették volna fel az El Camino ezen szakaszát. Mielőtt elindultam volna az útra, ez volt az egyetlen kívánságom, hogy minél több virágos réten és virágokkal övezett úton keresztül haladhassak, mivel öt évvel ezelőtt a szeptemberi forróságra már minden kiszáradt. 

Virágok ide vagy oda, az emelkedőkön csak fel kellett másznunk valahogy és a déli forróságban ez nem kis kihívásnak bizonyult. Örömmel vettük tehát birtokba a hegyoldalban kialakított árnyékos pihenőt, ahol rajtunk kívül már  néhány biciklis is ejtőzött. Előttünk is sokan megállhattak itt, mert a deszkákból és gerendákból kialakított pihenőhely belsejét elborították a különböző nyelveken írt üzenetek. Erika természetesen rögtön észrevett egy magyar nyelvűt is, mely szerint "Ha idáig eljutottál, legyőzted önmagad!" Na ez nekünk is szólt, meg is voltunk magunkkal elégedve! :-) A poszt elején lévő üzenetet is itt fotóztam, mely nagyjából azt jelenti, hogy "Az igazi zarándokok sétálnak/gyalogolnak. Csendben." Erre valaki aláírta, hogy "Az igazi zarándokok nem ítélkeznek..." Hm. Érdekes üzenetváltás a békesség jegyében. Való igaz, néha nagyon zavaró tud lenni, ha az úton harsányan kiabáló, fennhangon társalgó csapatok vonulnak végig..., de hogy ki az igazi zarándok, azt vajon érdemes-e címkézni? Szerintem nem, mindenkinek mást jelenthet.

Végül fél 4 körül értünk fel Foncebadónba, ami ugyanolyan lepukkant volt, mint 2011-ben. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy itt szállunk meg, mivel nem volt más szálláslehetőség emberi távolságon belül. Az Albergue Parroquial már tele volt, így a Monte Irago szálláson próbálkoztunk. Itt volt még hely, de a Saint Jeanban kapott szálláslistán feltüntetett 5 eurós ártól eltérően 8 eurót kért a hospitalero, mondván, hogy ez reggelivel együtt kerül ennyibe. Ok, rendben, kifizettük és még alsó ágyat is sikerült elcsípnünk, hurrá. Beköltöztünk a szobába, ami hamarosan teljesen megtelt, szóval még éppen idejében jöttünk. Később újra megvarrtam a vízhólyagomat, mert valahogy nem nagyon akaródzott neki elmúlni. Aztán apró csípéseket véltem felfedezni magamon, de nem túl pirosakat és nem sokat, de azért egy kicsit aggódtam. Tudtam, hogy milyen a poloskacsípés, mivel előző évben Santiagóban sajnos megtapasztaltam és ez nem hasonlított rá, tehát nem görcsöltem rá nagyon, de azért figyelgettem magam. Arra gyanakodtam, hogy előző este Pedrónál sok pókot láttam és esetleg azok falatoztak belőlem éjszaka, de nem voltam biztos benne. Elég sokáig nem tudtam elaludni, de nem emiatt, hanem azért, mert éjfélig ki-be mászkáltak és csapkodták az ajtót, elvégre foci EB ment a tévében és ez ugyebár felfokozott izgalmakkal jár... Aztán elnyomott az álom...

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr9512640607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása