Eleinte az aszfaltos út, majd a hegymenet gyötörte lábainkat, a nap főszereplőivé pedig az elhivatott hospitalerók váltak. Volt még cica és mosómedve, sőt, egy bűvös jelszó után megnyílt a szárítógép ajtaja is előttem... :-)

Nem túl korán, de időben indultunk, hiszen tudtuk, hogy szükségünk lesz minden energiánkra. Elég fárasztó napnak néztünk elébe, mivel innen már újra hegyek-völgyek váltogatják egymást, de legfőképp fölfelé vezet majd az út. Reggel 7 óra volt, amikor még egy utolsó pillantást vetettünk a szépséges Villafranca del Bierzo hangulatos folyóparti házaira, majd átmentünk a hídon és elindultunk Santiago irányába.

Sokáig aszfalt burkolatú járdán, majd az országút szélén haladtunk, majd ismét járda és útpadka váltogatta egymást. A sok aszfalt nem tett jót a lábainknak, különösen Erika bokájának nem, akinek még mindig viselnie kellett a bokarögzítő bandázst, hogy egyáltalán folytathassa útját. Túl sok választásunk nem volt, muszáj volt valahogy átszenvednünk magunkat ezen a szakaszon, hiszen semmilyen alternatív földút vagy ösvény nem volt a közelben. Hideg, csípős volt a reggel. Az egyre magasodó hegyek között még a nap sem tudott odaférkőzni az úthoz a szegény zarándokok felmelegítésére, de incselkedve pásztázta sugaraival a dombtetők ormait.

Már fél 10 felé járt az idő, de még mindig fáztunk, a lábunk egyre inkább fájt és sehol egy lakott település. Végre az országútról jobbra átvezetett bennünket a nyíl egy kisebb bekötő útra, de még ez is aszfaltos volt. Elcsigázva vánszorogtunk rajta, szerettünk volna már megpihenni valahol és abban reménykedtünk, hogy hamarosan beérünk Trabadelo faluba. Mintha csak megérezte volna szenvedéseinket, egy kedves kiscica pattan elénk az úton és hízelgő dorombolással vigasztalt bennünket. Annyira cuki volt, ahogy a túrabothoz és a lábainkhoz dörgölőzött, sőt, még le is feküdt elénk az útra, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy ne siessünk, inkább álljunk meg játszani vele. :-) A kedves kis jelenet után araszoltunk tovább előre, már alig álltunk a lábunkon, amikor végre beértünk Trabadelóba, bevágódtunk az első bárba, ahol egy meglepő találkozásban volt részünk! 

Az történt, hogy amikor letelepedtünk megreggelizni, egy pár perc múlva Kasia ugrott a nyakunkba! Emlékeztetőül, ő az a lengyel hospitalera, aki a leóni szálláson tüsténkedett önkéntesként és nagyon szakszerűen látta el a feladatát, sürgött-forgott, intézkedett, segített ahol csak lehetett. Most pedig itt állt meg pihenni zarándokként azzal a holland fiúval, aki szintén Leónban volt hospitalero. Micsoda meglepetés! :-) Ahogy Kasia elmesélte, hirtelen kellett beugraniuk Leónban a bencésekhez két hétre segítőként, de az eredetileg tervezett szolgálatuk csak később lesz. A két időpont között van egy kis idejük zarándokolni, így most ők is felhúzták a túrabakancsot és mennek, amíg csak az idejük engedi, aztán majd visszatérnek Leónba. Nagyon megörültek nekünk, valamiért tényleg megkedveltük egymást, ezt nem lehet előre eltervezni, ezek a dolgok csak úgy jönnek maguktól és megtörténnek. Egyes emberek társaságában jól érzed magad és örülsz, ha újra látod őket, mások pedig esetleg közömbösek maradnak. Az út ezen szakaszára már jó néhány zarándokkal alakult ki kölcsönös szimpátiánk és mindig jó érzés volt üdvözölni az ismerős arcokat. Kasia is közéjük tartozott, pedig hozzá csak a Leónban eltöltött két nap kapcsolódott. Eddig. :-)

Időközben a napsugarak is áthatoltak a hegyek között és kellemesen beragyogták a gyalogösvényeket a fázós zarándokok nagy-nagy örömére. Hiába mutatott a naptár június végét, a reggelek bizony még mindig hidegek voltak. Lassan-lassan átmelegedtünk, gyalogoltunk még egy órácskát, aztán hamarosan elértük La Portela települést, ami szintén emlékezetes hely volt nekem öt évvel azelőttről... :-) Egy rövid pihenő után nekiveselkedtünk az aznapi legnehezebb szakasz legyűrésének. Egy darabig még országút mellett az útpadkán lépegettünk, miközben hatalmas, több szintes viaduktok alatt is elhaladtunk.

A viaduktok után egyre szebb tájakon vezetett az út, eleinte kisebb ligeteken át, majd egyre meredekebb ösvényeken a hegyre fel. Fejben megint annyira rákészültem az előttem álló hegymenetre, hogy ennek köszönhetően annyira nem is volt vészes, bár azért volt néhány izzasztó szakasz. Kb. fél 4 körül értünk fel La Faba településre, aznapi célállomásunkra. Az ismerős zarándokszobor az albergue udvarán kedves emlékeket ébresztett fel bennem, hiszen öt évvel ezelőtt is itt szálltunk meg, amikor meglehetősen sajátos körülmények között érkeztem fel ide, anno... :-) 

Ezt az alberguét a németek működtették és ennek megfelelően nagyon tiszta volt, a német hospitalerók precízen végezték feladatukat. A szálláson mosógép és szárítógép is üzemelt, ezért úgy döntöttem, hogy az összes ruhámat kimosom. Nem volt még túl késő, bőven volt időm mosómedvét játszani. Azért is döntöttem a teljes ruhatáram kimosása mellett, mert Murias de Rechivaldo óta volt egy-két csípésem, ami valahogy nem tetszett nekem. Nem voltam száz százalékig meggyőződve róla, hogy pók vagy egyéb vérszívó, mondjuk poloska lehetett-e a tettes, de úgy voltam vele, hogy az a tuti, ha mindent kimosok. Az egyik hospitalerótól kértem segítséget a mosógép beindításához, aki 40 fokra akarta állítani a víz hőfokát, de én elmagyaráztam neki, hogy muszáj forróbb vízben mosnom, mert csincsa gyanúm van. (csincsa=chinches=bedbugs=ágyipoloska). Na ez volt a bűvös szó! Innentől megkülönböztetett figyelemben részesültem, mindenben maximálisan segítettek. Persze a hospitalero azonnal 60 fokra kapcsolta a gépet, majd utána felajánlotta, hogy ingyen használhatom az egyébként fizetős szárítógépet, amiben ezután 1 órán keresztül aszalódtak a kimosott ruháim. Eközben hozta a jól bevált fekete szemetes zsákot és megkért, hogy minden egyéb nem mosható cuccomat tegyem bele, majd amikor ez megtörtént, hozott egy nagy flakon sprayt, amivel befújta a zsákban lévő műanyag és egyéb holmimat, lekötötte a zsákot és kitette a napra, hogy az esetleg rejtőzködő vérszívók jól megdögöljenek. Nagyon rendesek voltak a hospitalerók, egyáltalán nem éreztették velem, hogy viszolyognának a dologtól, hanem tényleg segítőkészek voltak, ami nagyon jól esett. Most is hálás vagyok érte! Ugyanezt a segítőkészséget láttam Leónban Kasiánál is, aki az éppen felettem elszállásolt francia lányt fertőtlenítette nagy hozzáértéssel és tudom, hogy annak a lánynak is nagyon sokat jelentett, hogy nem kiközösítésben, hanem odafigyelésben és segítségben volt része. Visszatérve a saját ügyemhez, nagyon jó érzés volt tisztának lenni és a tudat, hogy minden esetleges betolakodótól megszabadultam, felért egy katarzissal. Mondtam is később Erikának, hogy én itt raktam le a terheimet, nem a Cruz de Ferrónál. :-) Azért biztos, ami biztos, az előző évről maradt speckó spanyol poloska utáni krémből jócskán kenegettem magamra, bár közel sem voltam olyan pöttyös, mint tavaly a portugál út végén...

Este elmentünk misére az albergue melletti kápolnába. Nagyon szép, megható szertartás volt, minden zarándok bemutatkozott, elmondta, hogy honnan jött és két mondatban azt is, hogy miért fontos neki ez az út, vagy miért indult el rajta. Persze ez nem volt kötelező, de a többség élt a lehetőséggel. Apropó, már a mosógépeknél is összefutottunk, de valójában itt ismerkedtünk meg Roberttel, a német turisztikai újságíróval, akiről még lesz szó a későbbiekben. Időközben Kasia és a holland társa is befutottak, aztán elmeséltem neki a mosógépes-fertőtlenítős sztorimat. 
Ahogy a képeket válogattam, feltűnt, hogy ezen a napon milyen sok zarándokszobor kísérte utunkat, ezekből álljon most itt néhány búcsúzóul.

Hamarosan jön a folytatás, amikor átlépünk végre Galiciába. Galicia verde, annyira várom már! :-)