El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

Portugál Camino 5. nap: Rubiaes - Tui (19,3 km)

Camino Portuguese - 2015. augusztus 27.

2016. március 15. - Andrea az El Caminón

Eső, eső, esőkabát, föl-le. Búcsú Portugáliától, bienvenido a Espana! :-)

1_portugal_camino.jpg

Már kora reggel fél 5-kor elkezdtek pakolászni és lámpáikkal világítani a legfrissebbek a szobában. Nem nagyon tudtam tőlük aludni, így tehát én is felkeltem és elkezdtem készülődni. Kivittem az összes cuccomat a társalgóba, hogy ne zavarjam a hétalvókat, ha már én nem tartozhattam közéjük. Biztosan telt ház volt aznap, mert a folyosón matracon aludt egy biciklis srác, gondolom a tegnap esti eső miatt nem küldték tovább. Ittam egy kávét az automatából és lassan kezdtem beletörődni, hogy megint esőben kell gyalogolnom. Felvettem az esőkabátot és 3/4 7-kor elindultam. Carolin és Sarah még aludtak.

A második kávézóba betértem és a kávé mellé kértem egy nagyon finom, friss csirkés empanadat. Isteni volt! Éppen váltottuk egymást a három spanyol gráciával, akikkel még Ponte de Limában találkoztam először és nemes egyszerűséggel csak Madeirának neveztem el a zöld dzsekis lányt, merthogy onnan származott. Az eső még mindig esett. Fél 9 körül indultam el újra, de hamarosan egy újabb kávénak éreztem szükségét..., így újra bár, újra kávé és egyebek. :-) Végre az eső is elállt, - hurrá! - a vizes poncsómat pedig felkötöztem a hátizsák tetejére.

2_portugal_camino.jpg

Időközben utolért a két német lány, Sarah és Carolin, ők készítették rólam a fenti képet. Mindig nagyon aranyosak voltak hozzám, úgy éreztem, hogy a velük való találkozásom a portugál caminón nem volt véletlen, valamiért pont ugyanakkor kellett ugyanazt az utat járnunk. Egy darabig együtt haladtunk és egy kicsit beszélgettünk. Sarah mindig nagyon vidám volt, egy kicsit emlékeztetett Krisztire, akivel a francia utat jártam négy évvel ezelőtt, vele is nagyokat tudtam vihogni. Vajon miért van, hogy mindig olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel nagyon jól tudom magam érezni és egy hullámhosszon vagyunk? Ahogy bandukoltunk, Sarah megkérdezte, hogy hány éves vagyok és amikor megmondtam, nem akarták elhinni. :-) Olyan cukik voltak, ahogy ott hüledeztek, annyira feldobták a napom! :-) Aztán elbúcsúztunk, mert más volt a tempónk, én sokkal lassabban haladtam náluk, de ez így volt rendben.

3_portugal_camino.jpg

Azt vettem észre, hogy időnként ahelyett, hogy magasztos gondolatok járták volna át az agyam, egyre többet gondoltam az evésre. Valószínűleg a nagyobb energialeadás miatt gyakran megéheztem és ilyenkor azonnal ennem kellett. Valencához közel jártam már, amikor egy külvárosi bár teraszán bekebeleztem egy szép húsos szendvicset és hozzá a kedves portugál pincér unszolására - de tényleg csak azért! - megettem az utolsó  darab vaniliapudinggal töltött levelestészta kosárkás sütit. Mennyei volt! :-) Szükségem is volt az elemeim feltöltésére, mert alighogy elindultam, megint eleredt az eső. Visszavettem hát az esőkabátot és úgy vonultam végig Valenca utcáin, hogy egyszer sem vettem elő a telefonomat fényképezni. Biztosan szép város Valenca, de nekem a borús arcát mutatta, így hát eszem ágában sem volt itt megszállnom. Amúgy is be voltam sózva, mert bár nagyon kedvesek a portugálok, nagyon barátságos volt a vendégszeretetük, de valahogy a szívem Spanyolországba húzott, amitől már csak a határfolyó választott el. Egy két útbaigazítás után felcaplattam a város felett őrködő Fortalezza erődítményhez, ami a szűk kis utcácskáival, boltokkal és macskaköves burkolataival nagyon hangulatos lehet..., de nem szakadó esőben. Nem is álltam meg, hanem elbotorkáltam a csúszós köveken a Rio Minho határfolyóig és végre megpillantottam Spanyolországot! Nagyot dobbant a szívem! :-)

A híd portugál oldalán egy valamikor működő határállomás épülete, valamint egy tábla jelezte, hogy ez az oldal még Portugália, de hivatalos útlevél ellenőrzésnek nyomát sem láttam. Elindultam hát a hídon. Itt kérek elnézést megint, hogy a híd gyalogosoknak szánt külső folyosóját nem fotóztam le, de elég félelmetes volt átkelni a fémpallókon, örültem, hogy átjutottam rajta és nem szédültem a folyóba. Végre megpillantottam az Espana táblát! :-)

10_portugal_camino.jpg

Átérve a hídon persze bátrabb voltam már, mégsem a folyó közepe felett kellett manővereznem a fényképezéssel, így hát kattintottam néhányat. A képen jól látszik, hogy milyen barátságtalan időben vettem búcsút Portugáliától. Hogy hogy nem, megint összefutottunk Carolinékkal és együtt kerestük meg Tui municipal alberguéjét. Először persze sikerült elmennünk mellette, pedig közvetlenül a katedrális mögött található, csak nem egyértelműen volt jelölve. A becsekkolásnál eldobható lepedőt és párnahuzatot is kaptunk és figyelmeztettek, hogy legkésőbb reggel 8-kor el kell hagynunk a szállást. Amikor a hospitalera meglátta az első pecsétemet a credenciálomban, rögtön rájött, hogy Abelnél jártam Portóban! Megkért, hogy engedjem meg lefényképezni, majd elküldje Abelnek, aki jó barátja. A többiek is akkor látták először a szép pecsétemet és persze nagyon tetszett nekik is. (A pecsét a -1. nap leírásánál látható.)

Nagyon jó kis albergue volt szép kilátással a folyóra és a portugál partokra. Berendezkedtünk, fürdés, mosás, egy kis pihi. Velünk együtt érkezett a szállásra az öttagú német család legkisebb, 15 éves fiú tagja is. A két nagyobb fiú és a szülők lemaradtak, őket későbbre vártuk, mert az anyának már nagyon fájt a lába és csak lassan tudott haladni. A gond csak az volt, hogy szegény srác aznap még nem evett semmit és a pénze is a szülőknél maradt. Valaki egy zacskó chips-szet nyomott a kezébe, én pedig megkínáltam az otthonról hozott maradék Cerbona szeletekből, amit éppen ilyen vészhelyzetekre tartogattam. Szerényen csak kettőt vett el belőlük, de jó volt látni, amilyen jóízűen falatozta szegény kiéhezett fiú. Később még Santiagóban is hálálkodott érte, pedig inkább én örültem jobban, hogy segíthettem. Apróság, de olyan jó érzés volt!

Később elmentünk egy kicsit körülnézni a városban, majd bevásárolni egy supermercadóba, hogy másnapra legyen ennivalónk. Megbeszéltük a német lányokkal, hogy nagyon korán indulunk, mert egészen Redondeláig akartunk menni. A supermarketben nagyon olcsó árakkal találkoztunk és végre megint rátaláltam a kedvenc almás sütimre is. :-) Utána elmentünk vacsorázni, ahová Tanja is jött velünk. Már ott ült az egyik asztalnál Anita és William és odahívtak bennünket az asztalukhoz. Jó kis társaság volt, sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy a holland házaspár tavaly hospitalero volt Roncesvallesben! Elmesélték, hogy bizony nagyon fárasztó két hetet töltöttek ott önkéntesként, mert előfordult, hogy 400 zarándokot is kellett elszállásolni egy nap alatt. Mindegyiket felkisérni a szobájába, megmutatni az ágyát, elmondani, mit hol talál, emeletre föl, emeletről le, szóval kemény munka lehetett, le a kalappal! Anitának el kellett még mondanom a gulash receptjét, ami nagyon érdekelte, lépésről lépésre, szinte itta a szavaimat. :-) 

A kiadós vacsora és a vino tinto után nem kellett altatni bennünket! Sarah-val és Carolinnal megbeszéltük, hogy másnap hajnali 4-kor kelünk és 5-kor indulunk, így hát hamar álomba szenderültünk. Ez volt az első éjszaka Spanyolországban! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr378449766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása