A mai nap a régi és az új, valamint a búcsúzás jegyében telt. Csak néhány dolog volt állandó: az N-630-as, na meg a sár és vízátfolyás.

Az alberguében előző este befizettünk reggelire fejenként 2 eurót, amiért nagyon gusztusos kis csomagot kaptunk. Egy-egy műanyag dobozban felcímkézve várt a reggelink: két szelet kenyér, keksz, édes péksüti, vaj, lekvár, kávé és egy kis doboz gyümölcslé. Jól bereggeliztünk, de a sütit, kekszet és őszilét eltettük későbbre. Elindultunk. Hamar kiértünk a városból, ám sajnos gyorsan kiderült, hogy a mai etapunk sokáig az országút mellett halad. Igen, megint az N-630-as... 

Az még nem lett volna baj, hogy országút mellett kell gyalogolnunk, hiszen volt már ilyenben részünk nem is egyszer, ráadásul szombat lévén nagy forgalomra sem számíthattunk, de aznap valami rally versenyt vagy felvonulást szerveztek és egyfolytában dübörögtek el mellettünk a hangos rally autók oda-vissza. Nem mondhatnám, hogy kellemesen telt a gyaloglásunk ilyen körülmények között, de szerencsére néha felbukkant az országút mellett az Extremadurára jellemző kocka alakú útjelző kő. Ilyenkor előfordult, hogy pár percre megpihentünk, de a tűző napon nem esett jól hosszan ücsörögni.

Eleinte az országút bal oldalán gyalogoltunk - szerencsére itt útpadka is volt, kivéve, ahol nem - majd a jelzések átirányítottak bennünket a túloldalra és onnan bevezettek végre a természetbe. Örömünk nem tartott sokáig. Na nemcsak azért, mert ezen a földúton nagy tócsákat, sőt egy nagy vízátfolyást is kellett kerülgetnünk, hanem azért, mert 500 méter múlva mehettünk vissza az országút bal oldalára. Újabb 500 méter útpadkán történő gyaloglás után a jelzések az N-630-as úttól balra lévő párhuzamos földútra vezettek minket, ahol már kevesebb volt a sár. 

Cuki tehenekből erre sem volt hiány, békésen kérődzött az egyik, amíg elsétáltunk előtte. 

Baños de Montemayor település előtt egy szép kis kápolna áll az út bal oldalán éppen a kanyarban.

Egyébként a 10. napon kialakult allergiás reakcióm miatt azóta nem mertem felvenni a rövid túranadrágomat, de a mai napon már a térdnadrágba bújva indultam el és jól bekentem a vádlimat naptejjel, nehogy megint baj legyen. Szerencsére nem lett semmi gond, a bőrpír teljesen elmúlt. Fél 12-kor érkeztünk az üdülővároskához, mely a régi római fürdőiről nevezetes. Ezen a környéken több régi, henger alakú mérföldkő is megmaradt az utókornak. A képen látható szerint innen még 569 km van hátra Santiago de Composteláig.

A városka egyébként a fürdőknek köszönhetően turisztikai központ is, ezért időnként nagy a nyüzsgés. Mi jó időben érkeztünk, mert nem volt még tolongás, de már nyitva voltak az üzletek. Találtunk is egy napszemüvegeket kínáló boltot is, de sajnos nem tudtam megfelelő szemüveget választani a kitört lencséjű régi helyett. Ellenben a központi helyen lévő bár teraszán leültünk megpihenni. A gusztusos "kocsmakaják" közül itt egy picike tálka zúzapörköltet választottam. :-)

Háromnegyed 1-kor továbbindultunk. Innen még nagyjából 3 km, azon belül pedig 200 méter szintemelkedés várt ránk, amitől persze már előre berzenkedtem. Már a városban megkezdődött a hegymenet, meredek utcákon keresztül hagytuk magunk mögött a Baños de Montemayort, de végül nem volt annyira vészes az emelkedő. A település határában egy szép kőkereszt köszöntötte a zarándokokat és az idelátogatókat. Később a rekonstruált római köveken lépkedtünk tovább.

Valahol errefelé léptünk át Extremadurából Kasztília és León tartományba, így elbúcsúzhattunk a jól bevált, kocka alakú jelzőkövektől, hiszen ezután már az új tartományi jelek segítik majd a tájékozódásunkat. A hegyről nagyon szép kilátás tárult elénk, melyről Rózsa videót is készített, de még ott a magasban is hallottuk a rally autók berregését.

Innentől már a Kasztília és León tartományban készült fotókat láthatjátok, de ami az áradásokat és vízátfolyásokat illeti, azokban nem volt változás, arrafelé sem volt rózsás a helyzet.

Mivel mára rövid etapot terveztünk, ezért viszonylag korán, már 2 órakor megérkeztünk célállomásunkra, Puerto de Béjar (Colonia la Estación) településre. Az út jobb oldalán megpillantottuk az alberguét, ahol éppen aznap volt hospitalero váltás, így érkezésünkkor még a régi és a már új hospitalero is jelen volt, mindannyian nagyon kedvesen fogadtak bennünket.

A nyolcágyas hálóteremben már ott pihent két francia zarándok, egy nagyon szimpatikus házaspár, akiket éppen itt ismertünk meg és az utolsó néhány napon szinte mindenhol találkoztunk velük. A szállás nagyon szép, tiszta volt, de az ágyak között elég szűk helyet hagytak.

Mivel korán érkeztünk, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a közeli étterembe és megebédelünk. A kerthelyiségben ültünk le és ugyan elég lassan, de végül megkaptuk a rendelésünket. Addigra már elég éhesek voltunk, hamar belapátoltunk mindent és már éppen a desszertre vártunk, amikor egy éles szúrást éreztem a bal karom belső részén. Ösztönösen odakaptam, de a szomszéd asztaltól már integettek, hogy ne mozogjak, maradjak nyugodt és ne kapkodjak, mert egy darázs kering körülöttem. Késő volt, három helyen csípett meg a dög. Eléggé fájt, de mielőtt felocsúdtam volna, a szomszéd asztalnál lévő spanyol nő máris intézkedett és a pincértől kért egy kis alkoholt meg valami törlőt. Hipp-hopp hozták is a fertőtlenítő szereket és mielőtt bármit is mondhattam volna, a nőci elkezdte lekezelni a szúrás nyomát. Nem mondom, jólesett az önzetlen kedvessége és a hűsítő alkohol is a karomon. Az alberguében még bekentem egy allergia elleni zselével (nem Fenistil, mert azzal nem lehet napra menni) és pár nap múlva már nem is látszott a helye.

Persze amikor el akartam kezdeni a naplóírást az alberguében, észrevettem, hogy az étteremben felejtettem a szemüvegemet, így sétálhattam vissza. Már messziről integettek a pincérek, hogy ott van náluk a szemüvegem, aztán visszaballagtam a szállásra és elkezdtem a naplót. Közben elnyomott az álom, de nincs is jobb, mint egy délutáni szundikálás. Szép álmaimból a hospitalero rángatott vissza a földre, amikor megrázta a vállamat és közölte, hogy kész a vacsora. Huhh. Egyáltalán nem voltunk éhesek, de nem akartuk megsérteni, mert nagyon lelkesen készülődött az első zarándokfogadós napján. Odaültünk hát mi is a megterített asztalhoz, de csak egy keveset kértünk az amúgy finom vacsorából. Előtte azonban volt még egy nagyon kedves kis ünnepség is, amikor a régi hospitalerót búcsúztattuk és az újat köszöntöttük. (A képen szemben látszik a francia házaspár, balra pedig az új hospitalero.)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)