El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 9. nap: Ventosa - Ciruena - 26 km

El Camino zarándokút - 2016. június 8.

2017. január 25. - Andrea az El Caminón

Ó Nájera, szép emlékek! :-) Birkanyáj rántott vissza a földre, majd a hőség és szomjhalál, ezután egy meseszerű helyre csöppentünk, este meg kapuzárási pánikban volt részünk...

1_el_camino_arnyekok.jpg

Reggel 6 órakor indultunk, mert egy hosszú, 10 kilométeres fárasztó szakasz várt ránk Nájeráig. Még jó hűvös volt, ilyenkor jobban tudtunk haladni. Csak egyszer álltunk meg valahol egy padnál, aztán egészen a városig többet már nem. Jól el is fáradtunk. Hosszú volt a városba bevezető út, nem is emlékeztem rá, hogy Nájera ilyen nagy település. Fél 9 körül értünk a városközpontba, ahol egy iskola mellett haladtunk el, a gyerekek épp iskolába mentek. (Spanyolországban 9-kor kezdődik a tanítás.) Jó volt hallani vidám, pergő nyelvű csicsergésüket. Háromnegyed 9-re értünk a hídhoz, majd azon átkelve a folyóparti első bárt céloztuk meg, mert addigra Erikának baromira bedagadt a bokája. A képen jobbra az a sok szék a teraszon minket várt. :-)

Majdnem 1 órát ücsörögtünk a teraszon a langymeleg reggeli napsütésben, közben kávé, szendvics, lábpihentetés. Ezalatt sokan átkeltek a hídon és elhaladtak mellettünk, mi pedig ráérősen néztük az ismerős és ismeretlen peregrinókat. Ezután mi is elindultunk. Az út elején megfogadtam, hogy nem hasonlítgatom a régi utam emlékeit a jelenlegihez, de akárhogy akartam, nem tudtam elvonatkoztatni az ismerős helyszínek láttán feltoluló emlékektől. Különösen nem Nájerában... Igen, vannak kedvenc városaim, kedves emlékeim, amelyek mind előkerültek és némelyik olyan erővel, amire magam sem számítottam... Nájera az egyik kedvencem, hiszen 5 évvel ezelőtt itt ismerkedtem meg Enriquével... :-) Átmentünk azon a kis téren, ahol annak idején kora reggel útbaigazított és először beszélgettünk... Jó érzés volt. Aztán a nagy vörös hegyeket is magunk mögött hagytuk.

7_el_camino_najera_utan.jpg

Emlékeimbe merülve bandukoltam tovább az úton. Erika többnyire elöl ment, mert én valamiért mindig megálltam, hol fotózni, hol csak elmerengeni, de azért nagyjából látótávolságon belül gyalogoltunk egymástól. Ahogy így poroszkáltam a forgalmasnak nem nevezhető földúton, egyszer csak balról egy birkanyáj keresztezte számításaimat és az utamat. Hangos bégetésükkel teljesen visszazökkentettek édes álmodozásaimból a realitások talajára. Annyira viccesek és jópofák voltak ahogy elvonultak előttem, hogy egészen jó kedvem támadt tőlük! :-)

Később elhaladt mellettem két olyan zarándok, akik egészen különös módját választották a cuccaik cipelésének. Nem hátizsákban, hanem a hátukra és derekukra erősített hevederekkel húzták maguk után a kétkerekű banyakocsit, amiben a felszerelésüket tárolták. Több ilyet is láttam az út során, úgy látszik ez lesz az új trend. Mindenesetre nem lehet kényelmes a szűk, meredek sziklás részeken, bár biztosan van előnye is, ha ennyien használják.

13_el_camino_ut.jpg

A nap már megint hétágra sütött, kezdtünk kitikkadni. Épp jókor érkeztünk Azofrába, mert a szomjhalál kerülgetett és jó lett volna már leülni egy kicsit. Így is tettünk, a déli hőségben egy árnyékos napernyő alatt ücsörögtünk fél órát egy jéghideg lötty társaságában. :-) A falu főutcáján nem sokan mászkáltak, a déli hőségben a spanyolok sokkal inkább elbújtak a nap elől, mint ahogy mi megszoktuk. Csak két roma nő üldögélt a szemben lévő rozoga ház kapujában, az egyik az anya vagy nagyanya lehetett, a másik egy 16 év körüli fiatal lány. Időnként még felbukkant a kapualjból két kisgyerek, aztán berobogott a csendbe egy fiatal srác, aki a lány előtt próbálgatta ócska kocsiját, mindössze ennyi volt a faluban a mozgás, na meg persze néha egy-két kóbor zarándok sétált el előttünk.

Az erőgyűjtés után fél 1-kor felkerekedtünk, mondanom sem kell, hogy a legnagyobb rekkenő forróságban. Hősiesen róttuk a kilométereket, de egy idő múlva már jól esett volna picit árnyékba húzódni. Az út mellett sokáig egy árva fát sem találtunk, aztán végre előkerült egy a szőlőtőkék mellett. Rutinosan rogytunk le a fa alá, már azt sem bántuk, hogy nem volt semmilyen kő, amire ráülhettünk volna, a csupasz föld is megtette csak végre árnyékban lehessünk. Ott pihegtünk a fa alatt egy negyedórát, aztán elindultunk Ciruena felé.

Egy jó kis emelkedő után értük el az Azofránál is kihaltabb Ciruena várost. Megbeszéltük, hogy aznap nem megyünk tovább, ott fogunk megszállni, mert sokat kivett belőlünk a meleg. Addigra a vizem is fogytán volt már, de úgy gondoltam, hogy hamarosan friss vizet ihatok az alberguében. Elmentünk a golf pálya mellett, ahol 5 éve a teraszon időztünk Krisztivel, aztán ahogy az útikönyvben lévő térkép mutatta, jobbra fordultunk, de nagyon nehezen akart előkerülni a szállás a délutáni rekkenő hőségben. A helység leginkább egy üdülőfaluhoz hasonlított, modern, új építésű házakkal, az utcákon és a kertekben automata öntözőberendezések locsolták a füvet, de sehol egy árnyék, sehol egy fa. Legalábbis a közterületen nem volt és a kerítések sem adtak árnyékot, egyszerűen nem tudtunk elbújni a nap elől. Már alig vonszoltuk magunkat, de nem találtuk a szállást. Amikor végre megpillantottuk az albergue irányába mutató táblát, akkor úgy kilőttünk, mint a puskagolyó, mert észrevettünk néhány biciklis peregrinót és nem akartuk, hogy beteljen velük a szállás. Őrület, hogy mit ki nem hoz az emberből a szállás-mizéria, micsoda energiákat tudtunk még mozgósítani, amikor már alig álltunk a lábunkon! Mondanom sem kell, hogy a bringásoknak eszük ágában sem volt ott megszállni, nekik ez még túl korai időpont volt a megálláshoz, csak épp arra jártak... És hogy miért tűnt olyan hosszúnak az út a golf pályától a szállásig? Erre most jöttem csak rá, amikor a poszt írásakor lecsekkoltam a városneveket a Google Map-en. Mi elfordultunk jobbra Cirinuela felé, majd onnan balra Ciruena irányába, ahogy a tábla mutatta, holott ha egyenesen mentünk volna tovább a golf pályánál, akkor pont az Albergue Virgen de Guadalupe szálláshoz értünk volna. De nem, mi tettünk egy szép nagy tisztelet háromszöget, mert mi így szeretünk caminózni... :-) Nem állíthatom, hogy ez volt az egyetlen és főleg nem az utolsó ráadás kitérőm, de erről majd később... 

Hősies helytállásunknak meglett a jutalma, mert egy olyan különleges atmoszférájú, meseszerű alberguébe csöppentünk, amire nem is számítottunk! A házigazda Petrus lényéből már az első pillanatban érezni lehetett, hogy nem hétköznapi személyiséggel van dolgunk. Végtelenül természetes, mégis elegáns, művészlélek lakozott benne, aki egy személyben töltötte be a hospitalero, szakács és felszolgáló szerepét. Érkezésünkkor rögtön felmérte fizikai állapotunkat és jobbnak látta, ha egy külön 3 ágyas szobába helyez el bennünket, hogy minden zavaró körülménytől mentesen regenerálódhassunk. Gyönyörűen nézhettünk ki! :-) Amúgy az egész alberguében összesen kilencen voltunk és később is csak egy lány futott be még. Petrus festőművész, szobrász, textilfestő, egyszóval sokoldalú képzőművész mivolta mellett kitűnő házigazdának is bizonyult. Az albergue társalgójának falát saját alkotásai díszítették, a mennyezeten saját készítésű álomfogó őrizte a zarándokok álmát, a polcokon pedig kisebb supermercadót rendezett be, ahonnan szinte bármit lehetett vásárolni tőle, amire egy megfáradt vándornak szüksége lehet. Talán nem véletlen, hogy a peregrinók nem a fenti szobákban, hanem a közös társalgóban helyezték magukat kényelembe mert ott érezték igazán az albergue hangulatát.

Befizettünk vacsorára meg reggelire és azt kell mondjam, hogy az egyik legkellemesebb estét sikerült eltölteni ezen a különös hangulatú helyen.

Petrus valami lencsés, rizses, zöldséges egytálételt főzött, melyhez friss bagettet is kínált. Az asztalon kancsókban állt a finom vino tinto, desszertre pedig házi készítésű fügelekvárt és joghurtot kaptunk, ebből kevertük a gyümölcsjoghurtot. :-) A vacsora nagyon finom volt! Asztaltársainkkal - 3 francia, 1 amerikai, 1 dán és 1 cseh zarándok - kellemes csevegést folytattunk, előtte és utána pedig a festményekkel díszített társalgóban időztünk. Éjszaka még annyi történt, hogy a dán lány elment sétálni és valahogy véletlenül kizárták. Már sötét volt, amikor arra ébredtem, hogy valaki egyfolytában csönget és dörömböl az ajtón, aztán az amerikai pasi beengedte. Hiába, az albergue házirendje és a kapuzárás komoly dolog..., de mint minden a caminón, úgy ez is megoldódott.

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr8912128843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása