Hajnali naplóírás után sötétben botorkáltunk, majd hegyet másztunk önként és dalolva. Később szándékosan el akartuk kerülni a dombokat, ehelyett olyan meredek utat kaptunk, hogy a fal adta a másikat! :-)

Reggel 6 óra előtt Erika is felkelt és csodálkozott, hogy én már kint ülök a hallban és naplót írok. Röviden elmeséltem neki, hogy mi történt, (erről bővebben az előző posztban olvashattok) majd nyomatékul bekentem krémmel néhány csípésemet. Lassan a többiek is kezdtek mozgolódni, de még így is mi hagytuk el elsőnek az szállást. Fél 7 előtt léptünk ki a kapun, alig vártam, hogy magam mögött tudjam ezt az alberguét, pedig egyébként nem volt rossz, csak nekem nem volt vele szerencsém...

Koromsötétben indultunk útnak, csupán  a tegnapi lovacskám világított az éjfekete parton. Szegénykém még mindig ki volt kötve ugyanoda, ahová előző nap is, de látszólag békésen tűrte. Búcsúzásul nyerített nekem egyet, én meg vissza, aztán továbbhaladtunk. Esküszöm, hogy tegnap még négy lába volt, most pedig csak hármat látni a fotón! Gyorsan visszanéztem a nappali képeket és megnyugtatásul közlöm, hogy csak a fények játéka okozta az optikai csalódást, aranyszín paripám köszöni jól van! :-)

Eleinte autóút mellett gyalogoltunk, de aztán valahogy lekeveredtünk róla a part felé egy meredek, köves útra, ahonnan rövid idő múlva visszafordultunk, mert nem tartottuk biztonságosnak. Teljesen sötét volt még, a fejlámpával sem mertük megkockáztatni a reggeli párás, csúszós köveken a leereszkedést. Na meg abban sem voltunk biztosak, hogy arra van a helyes út. Visszamentünk inkább az autóútra, ahol addigra utolért bennünket egy olasz csapat, voltak vagy hatan. Nem tartoztak fiatal korosztályhoz, de nagyon sportosan nyomták a tempót, hamar megelőztek bennünket. Nem is bántuk, mert így legalább volt előttünk némi támpont, követtük a jó erős fejlámpájuk fénycsóváját. Lassacskán aztán felkelt a nap és a sárga nyíl átvezetett bennünket az út túloldalára, majd felfelé egy meredek hegyoldalra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az óceánra.

Egy kicsit megálltunk pihenni, gyönyörködtünk a tájban, aztán továbbmentünk, persze még mindig felfelé. Hatalmas köveken lépkedtünk, élveztük a természet közelségét. Nem tudom miért, de én valahogy imádtam az ilyen terepet, mindegy volt, hogy felfelé vagy lefelé - na jó, inkább lefelé - de egyszerűen száguldoztam a terméskövek között. Nyilván hegyi zerge voltam előző életemben, ez nem is kérdés. Vagy ló, hiszen feltűnt néhány termetes példány és ezek is úgy nyerítettek rám, mintha családtagjuk lennék. :-)

Később átmentünk egy iszonyú magas felüljárón az autóút felett. A nap még csak félig aranyozta be a hegyoldalt, az út pedig még árnyékba burkolózott, mi viszont addigra már két és fél órája gyalogoltunk és kezdtünk elfáradni.

Fél 10 körül értünk Baiona városba, ahol egy focipálya mellett vezetett az út, majd egy tágas téren a Santa Liberata templomot csodálhattuk meg. Remélem nem szentségtörés, de legalább annyira örültünk a templom szomszédságában lévő és főleg nyitva tartó bárnak, mint a szent helynek, mert szinte félholtan rogytunk le a teraszon elhelyezett kerti asztalokhoz. 12 kilométer volt már a lábunkban aznap és még nem tudtunk leülni, szóval jól esett a pihenő. Megreggeliztünk, ittunk egy jó café con lechét és még egy nagyon szép pecsétet is kaptunk a templom képével! Mert megérdemeltük! :-)

Ezután nehéz volt az indulás, de erőt vettünk magunkon és levánszorogtunk a kikötőhöz, majd a parti sétányon haladtunk tovább. Addigra már jó meleg lett az idő, pedig még csak fél 11 felé járt, de már 28 fok körüli hőmérsékletben róttuk a kilométereket. Errefelé leginkább üdülővárosnak tűnt a település, sokan jöttek-mentek a sétányon, bár a fotókon ez nem látszik. Ráérős nénikéket, sportoló fiatalokat és kutyát sétáltató gazdikat kerülgettünk, akik időnként ránk köszöntek a szokásos "Buen camino! (Jó utat!)" köszöntéssel.

Eleinte a homokos part mentén épített kellemes sétányon közlekedtünk, aztán egy hatalmas lápos terület mellett vezetett utunk a következő település felé. A Ramallosát egy hídon átkelve közelítettük meg, majd a híd túloldalán döntési helyzetbe kerültünk, mivel innen két útvonalon lehetett eljutni Vigo városába. Na, nem mintha olyan messzire akartunk volna elsétálni aznap, hiszen Vigo még legalább 20 km távolságra volt tőlünk, hanem Saiáns települést céloztuk meg, ahol előző este lefoglaltunk két ágyat az alberguében. A két útvonal között az volt a különbség, hogy a "camino oficial" vagyis a hivatalos út a hídon átkelve egyenesen vezetett tovább dimbes-dombos domborzati viszonyok között, az alternatív útvonal, vagyis a "por litoral" viszont az óceánparton vonult végig és sokkal laposabbnak tűnt. Utóbbi nyomós érv volt amellett, hogy arrafelé vegyük az irányt. :-)

A híd túloldalán tehát rögtön befordultunk balra és elindultunk az alternatív útvonalon. Először egy térdig érő deszkakerítéssel határolt szabadidő park mellett haladtunk el, de rövidesen egy bár kerthelyiségében találtuk magunkat, mert addigra kitikkadtunk a hőségtől. A pihenő után ismét a homokos part mellett haladtunk egy darabig, de aztán városi környezetben és aszfaltút mellett kellett továbbmennünk.

Saiáns település egyébként mindkét útvonalról megközelíthető, mert valahol az oficial és alternatív útvonal között helyezkedik el. Legalábbis azt gondoltuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a hivatalos úthoz jóval közelebb van, de mi akkor ezt nem tudtuk, csupán az volt a gyanús, hogy amikor Saiáns település közelébe értünk, akkor a tengerszintről még fölfelé kellett mennünk egy csomót. Kaptunk olyan meredek utcákat felfelé, hogy arról koldultunk! Nesze neked laposabb óceánparti alternatív út! El akartuk kerülni a dombokat és a végén hegyet kellett másznunk! Tanulság: Ne hidd, hogy a hegymenetet megúszhatod, hiába ügyeskedsz! Fáradozásunknak azonban meglett a jutalma, mert egy nagyon kellemes alberguébe csöppentünk.

Az albergue a helyi kulturális és sport szövetség épületében található nagyon szép, rendezett környezetben. Az udvaron még egy kis kápolna is található.

Az alberguéből fantasztikus kilátás nyílt a távoli óceánra és a völgyben elterülő falura.

Egy kedves hospitalera fogadott bennünket, aki azon ritka kivételek közé tartozott, akik spanyol létükre beszéltek valamelyest angolul. Becsekkoltunk nála, majd átvezetett a hálóteremhez bennünket. Az ágyunkon egy papírra rá volt írva a nevünk - Erika és Andrea - ráadásul mindketten alsó szintet kaptunk, ahogy a foglaláskor kértük. Az egyetlen szoba már tele volt zarándokokkal, a reggel mellettünk elrobogó olasz csapat pihent az ágyakon. Amikor beléptünk, nagy örömmel csaóztak nekünk! :-) Mivel a 8 ágyas szoba tele volt, így gyakorlatilag megtelt a szállás, ezért a színházterem színpadi dobogóján matracokat helyeztek el a később érkezőknek. Estére már tényleg completto lett a szállás. A fürdő és wécé makulátlanul tiszta volt, az ágyakhoz pedig egyszer használatos lepedőt és párnahuzatot adtak.

A szállásnak talán az volt az egyetlen hátránya, hogy nem volt mosógép, márpedig mindenképpen szerettem volna kimosni az összes ruhámat, ezért elhatároztuk, hogy a következő napon csakis olyan helyre megyünk, ahol ezt meg tudom oldani. Lefoglaltunk tehát két ágyat Redondelában, de erről majd később.

Este lementünk a közeli étterembe vacsorázni. Itt Spanyolországban mindenhez adtak tapast, akármilyen napszakban mentünk be egy bárba vagy étterembe, de ebben a vendéglőben vacsora után is kaptunk egy kis plusz figyelmességet. Már fizettünk és majdnem indultunk, amikor odajött az asztalunkhoz a vidám gallego pincér és lerakott elénk egy-egy pohárkát, majd teletöltötte valami helyi kávélikőrrel. Annyira aranyos volt és olyan jó szívvel kínálta miközben sürgött forgott a vendégek között, hogy nem akartuk megbántani és egy hajtásra ledöntöttük a fincsi löttyöt. :-)

A szállásból még készítettem egy szép esti fotót, aztán mentünk aludni, mert az előző éjszaka nem sokat sikerült az ismert okok miatt.... Hogy a kávélikőrtől vagy a fáradtságtól-e nem tudom, de nagyon hamar álomba merültem és viszonylag jól is aludtam annak ellenére, hogy a fölöttem lévő kétméteres olasz peregrino erősen horkolt. Erika jobban szenvedett, mert a fölötte lévő pasi valami gépi lélegzésszabályozót használt és egyfolytában annak az ütemes hangját hallgatta, szóval ma ő virrasztott, hogy meglegyen a balansz... :-)