Az utolsó előtti naphoz érkeztünk, amikor újabb magyarokkal találkoztunk, Puskás Öcsi nevére pedig megnyíltak az ajtók előttünk. Az esti wifizés E-vel volt a hab a tortán.... :-)

Reggel fél 7-kor keltünk útra. Elég felhős volt az ég, de legalább nem esett és még hideg sem volt, szóval gyalogolni tökéletes. Még mindig burjánzó zöld erdőkön keresztül vezetett az utunk, egyszerűen nem tudtam megunni. 

Az első bárnál megint csak kávét ittunk, mert nem volt még kaja. Na igen, a spanyolok nem kapkodják el a dolgokat... Sebaj, majd a következőnél újra próbálkozunk a reggelivel, addig is haladunk tovább. Galicia nem hazudtolta meg magát, mert apró szemekben elkezdett esni az eső. Az erdei utakon kevésbé volt vészes, de ahol nem hajoltak fölénk a faágak, ott el lehetett ázni rendesen az alattomos, csendesen szemerkélő esőben. Erika kilépett, úgy tűnt, hogy nagyon frissen haladt aznap, de amúgy is rendszerint én bandukoltam hátul, mert mindig lemaradtam a fotózás miatt. De ez így volt jó, nagyon szerettem a csendet és a nyugalmat a meseszép galiciai erdőkben.

Még sokat kellett gyalogolni a második bárig, 9 óra is elmúlt, amikor beértem a következő településre, ahol egy bár bejárata előtt megláttam Erika hátizsákját lerakva. Gyorsan én is lepakoltam a fal mellé a zsákomat és benyitottam a bárba, ahol Erika éppen Erzsivel beszélgetett, aki szintén ide tért be feltöltődni. Kicsi a világ! Megérte kivárni, mert irtó finom reggelit varázsoltak a tányéromra a kedves vendéglátók. Tükörtojás, sonka, bacon, friss bagett. Ez volt a legfinomabb reggeli, amit eddig ettem az úton! Vagy csak farkaséhes voltam?

Sokan jöttek be a bárba, mert kint egyre vacakabb lett az idő. Amikor végre elindultunk, akkor felvettük az esőkabátot is, mivel nem akartunk bőrig ázni az apró szemű esőben. Na, erre meg elállt. Feltaláltuk hát az eső ellenszerét: ha azt akarod, hogy elálljon, vedd fel az esőkabátot. Ez már többszörösen működött, emlékezzünk csak Rolandra, akit  a 17. napon Lédigos előtt esőkabátban és napszemüvegben kaptam lencsevégre a pár perces eső után. :-) Szerencsére tehát az eső most is megadta magát és szép lassan befejezte aznapi tevékenységét, mi pedig immár újra hármasban, feltöltődve energiával indulhattunk tovább. Alig egy óra múlva egy érdekes kőkerítés mellett haladtunk el... :-)

Jó darabig napsütésben és esőkabátban gyalogoltam és úgy éreztem magam, mintha dunsztos üvegbe tuszkoltak volna. Nem tudtam levenni az esőkabátot, mert minden csupa víz volt körülöttem és nem akartam letenni a hátizsákom a trutyis fűbe, így inkább szenvedtem. Kínlódásomat még a sok hegymenet is fokozta, így egy kicsit lemaradtam Erikától és Erzsitől. Egyszer csak azt láttam, hogy befordultak egy kertbe. Amikor odaértem, én is bementem a kellemes kerti asztalokhoz, ahol végre megszabadulhattam a felesleges héjaimtól. Ezalatt Erzsi bement, hogy hozzon valami innivalót, de nem akarták kiszolgálni, nem értettük, hogy miért. Kijött hozzánk a tulaj és elmondta, hogy sajnos éppen zárja a helyiséget, aztán megkérdezte, hogy honnan valók vagyunk. Mondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, Puskás Öcsi, Pancho. Na ez volt a bűvös szó, erre felcsillant a szeme! Térült fordult, kihozott nekünk három pohár sört és azt mondta, hogy a vendégei vagyunk, nem engedte kifizetni. Aztán tényleg bezárta az üzletet és elhajtott a kocsijával, minket meg otthagyott a kertben, hogy pihenjünk nyugodtan, ameddig jól esik. Nem gondoltam volna, hogy Puskás Öcsi nevére még most is megnyílnak az ajtók Spanyolországban, pedig igen! :-)

Ezután a buja zöld erdőket - ahol még a fák törzsét is zöld levelű futónövények szőtték át, lásd a fentebb lévő képeket - felváltották a sudár termetű, csupasz törzsű eukaliptusz ligetek. Ó, hogy mennyire szerettem a jellegzetes illatát! A karcsú fatörzsek és a hosszúkás, vékony falevelek  között könnyedén hatolt át a napfény, mely sugaraival beragyogta az utat. Imádtam ezeket a galiciai erdőket, nem véletlenül húz vissza a szívem, na persze más miatt is... :-)

Valahol útközben összefutottunk még egy szimpatikus magyar házaspárral, akik Sarriában kezdték az utat. Kinga és Gábor amolyan próbaképp vállalkoztak erre a rövid távra, vagyis az utolsó 100 km megtételére, majd meglátják, hogy tetszik-e nekik és attól függően terveznek később hosszabb utat. Úgy láttam rajtuk, hogy élvezték, bár Gábornak eléggé fájt már akkor a lába, de így is nagyon jókedvűek és kedvesek voltak. Elbúcsúztunk tőlük, mert nekik muszáj volt megállniuk a következő alberguénél, de mi mindenképp el akartunk még jutni Pedrouzóig, hogy az utolsó napra viszonylag rövidebb távolság maradjon. Végül szerencsésen elértük aznapi kitűzött célunkat, ahol elég könnyen megtaláltam a municipal alberguét. Naná, öt évvel ezelőtt egy csomót bolyongtunk, mire ráleltünk, többet nem téveszthettem el. Vacsora után még beültem egy cukrászdába, ahol valami iszonyúan édes sütit raktak elém, de az igazság az, hogy csak wifizni akartam, mivel már néhány napja nagy üzenetváltásokba bonyolódtunk E-vel, aki nem Erika. :-) Igen, úgy tűnik, hogy 5 év után újra találkozunk majd Santiagóban! Nagy az izgalom! :-)