Muxia, elérzékenyülés, meghatódás. Volt még sok nevetés is, távirányítással etettek, "ne nézegesd, egyed!" - szólt az instrukció és én megtettem. :-) Adiós!
Ott hagytuk abba, hogy előző este megérkeztünk Muxiába és becsekkoltunk az Albergue Delfin szállásra. (Ha valaki nem hallott volna róla, ezt a zarándokszállást is egy magyar honfitársunk, Rózsa vezeti, szívből ajánlom mindenkinek!) Most éppen Rózsa fia, Bálint volt az ügyeletes hospitalero, aki nagyon finom almás sütivel kedveskedett a vendégeknek. A szálláson néhány ismerőssel is összehozott bennünket a sors. Itt szállt meg Terike, aki Renátával és Zsuzsival (velük Santiagóban futottunk össze) az Angol Utat járták. Itt volt Anna is, akivel Hospital de Órbigóban találkoztunk, ott szolgált hospitaleraként és az ideje letelte után itt folytatta tovább önkéntes tevékenységét. Végül javaslatunkra eljöttek Muxiába újdonsült ismerőseink, a szimpatikus házaspár, Kinga és Gábor is. Nem maradhatott el tehát a majdnem teljes közös fotó. :-)
Az albergue házirendje szerint reggel 9-ig mindenkinek el kell hagynia a szállást, mert ilyenkor takarítanak és készülnek elő a zarándokok fogadására. Mi nem tudtunk maradni még egy éjszakát, mert a repülőjegyünk másnap kora reggelre szólt, viszont bőven volt még időnk a délutáni busz indulásáig, ezért megkértük házigazdáinkat, hogy hadd hagyjuk a hátizsákokat bent a szálláson, amíg felfedezzük Muxiát. Így is történt, szívélyesen megengedték nekünk, mi pedig a reggeli közös fotó után elindultunk az óceán irányába. Az előző napi verőfényes napsütésnek nyoma sem volt, sűrű felhők gyülekeztek az égen, még annak is örülhettünk, hogy nem esett az eső.
Az eső ugyan nem esett, a szél viszont annál vadabban fújt. Elindultunk a part menti sziklákra épült kéttornyú templom felé. Most is elszorult a torkom, amikor megpillantottam a tomboló szélben sziklaszilárdan álló szentélyt. A templom tetőszerkezete 2014 karácsonyán egy villámcsapás következtében kigyulladt és porig égett, de azóta persze helyreállították. Muxiát sajnos több természeti csapás is érte az elmúlt időben. 2002-ben a Prestige nevű olajszállító tanker süllyedt el közvetlenül a partok mellett, hatalmas ökológiai katasztrófát okozva. Az egész világot bejárták a sokkoló felvételek a kátrányos tollazatú, olajtól fulladozó kormoránokról és sirályokról. Ennek a szomorú eseménynek állít emléket az óceán partján a meghasadt sziklatömb, amely a hajó kettétörését és elsüllyedését (és szerintem valahogy a szív meghasadását is) szimbolizálja.
A szél nem hagyott alább, kitartóan fújt, de ez minket nem riaszthatott el attól, hogy leereszkedjünk a parti sziklákhoz. A 2011-ben egy kanadai zarándoknőtől, Liztől kapott csősálamnak nagy hasznát vettem, mert homlok- és fülvédőként szolgált és segített abban, hogy ne kapjak rögtön fülgyulladást az erős széltől.
A parton áll egy különleges, vese alakú kő, amely arról nevezetes, hogy a hiedelem szerint kilencszer át kell bújni alatta és azután mindenféle csodás gyógyító hatást fejt ki. Nosza, Erika gyorsan be is feküdt alá... :-)
Ott bóklásztunk még a parton jó sokáig, elmentünk a világítótoronyhoz is. Amíg Erika a torony tövében üldögélve merengett maga elé és gondolataiba merülve szemlélte az óceánt, addig én a köveken ugrándoztam, mint egy hegyi zerge. Nagyon élveztem a nem mindennapi lehetőséget, hogy egyik szikláról a másikra és vissza járhattam be a partot. :-) Azután visszaszökdécseltünk a templomhoz, majd a kőkeresztről egészen különleges hangulatú fotókat sikerült készítenem.
Ezután visszaindultunk a település lakott része felé. Itt már enyhült a szél ereje, de a felhők még mindig fenyegetően takarták el a napot.
Egy lépcsősor mellett az a hirtelen gondolatom támadt, hogy megörökítem az utókornak két hűséges vizespalackomat, legalábbis egy fotó erejéig. Megérdemelték, hiszen éppen 36 napja voltak velem, oltották szomjamat amikor csak kellett és minden zokszó nélkül tették ezt akkor is, amikor nagyokat huppanva a földön pottyantak ki a hátizsákom hevederjéből. Ebből is látszik, hogy nem kell túlbonyolítani a dolgokat, beruházni méregdrága kulacsokra, nekem két egyszerű ásványvizes műanyag palack is elegendőnek bizonyult. Köszönöm, kis drágáim! :-)
A nagy meghatódás után beültünk egy bárba, mert addigra már teljesen összefagytunk és egyébként is café con leche time volt. (Na ez szép trilingual mondatra sikerült...) A bár előtt ott fikszírozott bennünket egy vörös macsek, mintha csak azt akarta volna kérni, hogy fotózzam le. Na jó, nem bánom.
Ezután átballagtunk a parti sétányon az albergue másik irányában lévő kis öbölhöz.
Itt valamivel védettebb helyen voltunk, mint a templom és világítótorony környékén, de azért a szél itt is tajtékosra borzolta a hullámokat. Éppen apály idején jártunk ott, így a mederbe visszahúzódó víz mögött bársonyosan sima, puha homokos talaj maradt. Egy csapat iskoláskorú gyerek ki is használta az alkalmat, mert játékos edzést tartottak a homokba rajzolt pályán. Nagyon tetszett az önfeledt játékuk, ügyet sem vetettek a kellemetlen időjárásra csak élvezték a játék örömét. :-)
Én sokkal nyafkább voltam náluk, nem nagyon akaródzott levennem a bakancsomat és megmártózni a jéghideg vízben. Nem úgy, mint Erika! Ő alig várta, hogy bevethesse magát a hűs habokba, így aztán összedolgoztunk, én a fotós szerepét vállaltam inkább, ő pedig csobbant egyet-kettőt, persze csak térdig. Láthatóan nagyon élvezte a dolgot, de annyit megállapított, hogy Muxia tartozik neki még egy jó kis fürdéssel...
Már elmúlt dél és úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az alberguébe és felvesszük a hátizsákjainkat. Valóban nyitva volt már az ajtó, a szorgos kezek rendbe tették a szállást és várták az új zarándokokat. Ehelyett mi régiek léptünk be. :-) Egy rövid kis beszélgetés után elköszöntünk szállásadóinktól, megköszöntük a szíves vendéglátást és abban a tudatban léptünk ki az ajtón, hogy ide még biztosan visszatérünk egyszer. (Hogy ez mennyire igaz, arról majd később...)
Megéheztünk. Mivel a buszunk 3 óra körül indult vissza Santiagóba, bőven volt még időnk, hogy együnk valamit, így beültünk az egyik közeli bárba. Ami ezután történt, az nem mindennapi történet. :-) Rendeltünk, aztán letettek elénk valami tapast. Az egyik tányérban chips volt, azt felismertük, de a másikban valami irtó furcsa, ijesztő borzadmányt láttunk. Azt sem tudtam, hogy micsoda, enni kell-e vagy csak valami asztaldísz?! :-) Eleinte furcsán méregettük, mint a macska, aki először lát egeret, aztán jött az ötlet, hogy kérjünk tanácsot Rózsától. Írtam is neki üzenetet és elküldtem a fotót a tányérban lévő sárkány bütykéről - leginkább ahhoz tudtam hasonlítani a különös eledelt. Jött is a válasz hamar, naná, hogy ismeri, ez a percebes, azaz kacsakagyló! Na, ettől nem lettünk okosabbak, szóval újra kérdeztem. Azt hiszem, jobb, ha ezt a párbeszédet szó szerint idézem, remélem Rózsa nem orrol meg ezért. Szóval:
kacsakagyló, nagyon csúnya, de finom ez tényleg ritka csemege, úgy látszik ma nagyobb adag lett begyűjtveAzt ugye nem is kell mondanom, hogy közben dőltünk a röhögéstől! Végül nagyon büszke voltam magamra, hogy leküzdve az első viszolygásomat megmertem kóstolni a számunkra szokatlan csemegét.
Közeledett a busz indulásának az ideje, így föltápászkodtunk és elindultunk a buszmegállóhoz. Már több zarándok várakozott és voltak köztük régi ismerősök is. Többek között találkoztunk Fredericóval, az olasz fiúval, aki hosszú hangszerét hősiesen cipelte végig az úton és egyszer majdnem a feladására kényszerült. Nagyon megörültünk neki, mert ezek szerint sikerült befejeznie az útját. Ezzel a busszal jött vissza Kinga és Gábor is, akik addig az alberguében időztek. Kikísérték őket a buszhoz a hospitalerók, Anna és Bálint, így még egyszer el tudtunk tőlük köszönni. Viszlát Muxia, remélem, még láthatunk újra!
Santiagóban a buszpályaudvaron még lefotóztam kedvenc házaspárunkat, akik elmesélték, hogy Muxiában beültek egy étterembe, és - micsoda véletlen - éppen kacsakagylót rendeltek iszonyú borsos áron, mert meg akarták kóstolni a helyi specialitást. Hm, ezek szerint tényleg kiválasztottak vagyunk. :-)
Kinga és Gábor tényleg jó fejek voltak, mert hagyták magukat rábeszélni, hogy ne fizessenek feleslegesen egy éjszakára szállást Santiagóban, hanem jöjjenek ki velünk az utolsó busszal a lavacollai reptérre és majd ott csövezzünk a padon hajnalig. A reggeli első busszal nem érték volna el ők sem a 8 órás gépet, így még a hajnali taxi költséget is megspórolhatták és végül Kingának nagyon tetszett a reptéren alvás, azt mondta, hogy háromgyerekes anyaként sosem gondolta volna, hogy ilyet fog csinálni. Erről is szól a camino, vagyis hogyan lépjük át a saját korlátainkat és vessük le magunkról a "mit szólnak majd hozzá" attitűdöt. Örülök, hogy megismertem őket!
Eljött hát az út vége, de nem az utolsóé! Hiszem, hogy folyamatosan úton vagyunk és jó esetben fejlődünk, én legalábbis erre törekszem. A magam részéről még mindig visszavágyom az El Caminóra, remélem hamarosan újra útra kelhetek. Erika viszont nem bírt sokáig magával, a következő évben megragadta a lehetőséget és kéthetes önkéntes szolgálatot vállalt az Albergue Delfínben, hiszen megmondta, hogy neki még Muxia tartozik egy jó kis fürdéssel az óceán habjaiban. Örülök, hogy teljesült az álma és köszönöm, hogy megosztotta velem az útját, hogy elviselte szétszórtságomat és terelgetett, amikor eltévedtem. :-)
Buen camino az úton lévőknek, hola peregrinos, adiós amigos!
