El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 8. nap: Logrono - Ventosa - 20 km

El Camino zarándokút - 2016. június 7.

2017. január 14. - Andrea az El Caminón

Hattyúk, spanyol bika, veterán caminós, két bal láb. A napi jó cselekedet egy pici kék-sárga nyilacskához és egy német zarándokhoz kapcsolódik.

1_el_camino_bika.jpg

A logronói egyházi alberguében megreggeliztünk és kávéztunk mielőtt végleg elbúcsúztunk volna a vendéglátó kedves hospitaleróktól. Erikával együtt léptünk ki az albergue kapuján valamivel háromnegyed 7 előtt. Nagyon hosszú volt a városból kivezető út, de egy idő után legalább egy szép parkon keresztül vezetett. Másfél óra múlva értünk el ahhoz a víztározóhoz, ahol annak idején ugyanúgy megálltunk kávézni, mint ahogy most is. Ismét előjöttek a régi emlékek, mintha semmi sem változott volna, pedig már 5 év is eltelt azóta... A hattyúk egészen közel merészkedtek hozzánk, az egyik egészen az asztalunkig, mi pedig bagett darabkákat dobáltunk nekik. Micsoda romantika így kora reggel! :-)

Miközben ott pihentünk a tóparti kávézó teraszán, Alex épp elviharzott előttünk a lenti úton. Hosszú ideig nem láttuk ezután, majdnem az út végén került elő legközelebb, szóval ettől a ponttól kezdve tőle teljesen külön haladtunk. A rövid pihenő után elindultunk és én alig vártam, hogy elérjünk az öreg Marcelino Lobato Castrillo fabódéjához. Tudtam, hogy valahol a víztározó után, Logrono határában kell lennie a pavilonjának, de szegény már 5 évvel ezelőtt is olyan öreg volt, hogy nem voltam biztos benne, egyáltalán él-e még és vajon várja-e a zarándokokat? Róla azt kell tudni, hogy egy veterán caminós, aki a fél életét vagy még annál is többet az El Caminónak szentelte. Amikor már annyira öreg lett, hogy nem tudott gyalogolni, akkor a város határában felállított bódéjában saját szamaras pecsétjével kedveskedett a zarándokoknak, sőt egy-két falat kekszet, almát, fügét is kínált nekik. Már-már azt hittem, hogy nem látom többet, amikor végre felbukkant az ismerős fabódé és az asztal mögött ott ült a hosszú ősz hajú, ősz szakállú Marcelino. Annyira megörültem neki! :-) Szegény nagyon megöregedett, már nem állt fel, látszott rajta, hogy nehezére esik neki a mozgás, de amikor megpillantott bennünket, akkor újra az a jókedvű Marcelino üdvözölt minket, mint régen! Most is nagyon kedves volt, mondott néhány biztatást spanyolul - szó szerint nem értettük, de valahogy mégis - aztán persze jött a fotózkodás. A jobb oldali kép még 5 évvel ezelőtt készült, melyen akkori zarándoktársammal, Krisztivel látható az öreg.

Elbúcsúztunk Marcelinótól, aztán továbbindultunk. Még csak 10 óra körül járt, de már meglehetősen forró volt a levegő. Mentünk ahogy tudtunk, de jó lett volna egy kis árnyék. Addigra már mindkettőnknek kialakult egy vízhólyag a lábunkon, ezért gyors tempóról szó sem lehetett, plusz ehhez jött még a hőség és a fáradtság. A vízhólyagtapasz viszonylag jól működött, de nem akartam túlterhelni a lábamat, ezért ahol csak lehetett megálltunk pihenni. Jobb híján a szőlőültetvények mellett, egy fa alatt lévő kövön ücsörögtünk 10 percet, de az is nagyon jól esett.

Ezután az El Camino útvonala az autópálya mellett vezetett, ami nem volt éppen szívderítő látvány. Bizonyára mások is így gondolták, mert az utat szegélyező kerítést teleaggatták kis gallyakból készített keresztekkel... Ahogy továbbmentünk az úton, Navarette előtt a spanyol bika még mindig ott magasodott a domb tetején.

A szőlőtőkék között egyszer csak felbukkant Navarette városa. Még csak 11 óra körül járt, de olyan hőség volt, hogy azt hittem elájulok. Hosszú ideig elő sem vettem a telefonomat fényképezni és már arra sem emlékszem, hogy vajon megálltunk-e Navarette-ben...

16_el_camino_navarrete.jpg

Az biztos, hogy Ventosába érve már annyira kikészültünk, hogy nem volt erőnk továbbmenni. Igaz, hogy Logronótól számítva még csak 20 kilométert jöttünk, de aznapra elfogyott az erőnk, így hát kerestünk egy alberguét. Az út elég meredek volt a faluban és ráadásul bolyongtunk egy-két kört mire megtaláltuk a szállást. Nem mintha nem lett volna egyértelmű a jelzés, el is mentünk az albergue cégére mellett, de valahogy elnéztem a szállás listát és egy másikba akartam menni, holott a faluban csak ez az egy volt. Ahogy ott poroszkáltunk a faluban, az út közepén találtunk egy picike kék-sárga caminós nyilat. Valami kitűző lehetett, valószínűleg elhagyta egy zarándok, mi pedig megtaláltuk. Erika emlékezett is rá, hogy egy német pasi hátizsákján látott egy ugyanilyen nyilat. Mindenesetre eltettem az övtáskámba, majd a sors tudja mit kell tenni vele.  Mire visszairányítottak bennünket a falu elején lévő alberguébe, addigra már teljesen ki voltunk száradva, de mint minden a caminón, úgy ez is megoldódott. A szállásba lépve a hospitalera azonnal egy-egy pohár friss vizet nyomott a kezünkbe, mert látta rajtunk, hogy teljesen készen voltunk. Nagyon jól esett, de valahogy másmilyen íze volt a víznek, mint általában. Kancsóból öntötte, de nem limonádé volt, hanem friss víz, amibe néhány menta levelet és citromfüvet tett a gondos hospitalera, ettől éreztük oly frissítőnek. Jó kezdés! :-)

A szállás nagyon kellemes volt, összhangban a fogadtatással. 8 ágyas szobába kerültünk, ahol szerencsére alsó ágyat kaptunk. A belső udvar is barátságos volt, tele kerti székekkel, napernyőkkel és teregetővel, ráadásul még mosógépet is lehetett használni, ami nem mindegyik szálláson volt elérhető luxus. Amikor végeztünk a fürdéssel és mosással, akkor kimentünk a faluba vacsorázni. Két vendéglő volt egymástól nem messze és mi kiválasztottuk az egyiket, a lentit. Sajnos rosszul döntöttünk, mert 9 euróért a dos platos (két tányéros) menüről azt hittük, hogy azzal jól fogunk lakni, de csupán az étvágyunkat hozta meg a néhány sült csirkeszárny, melyek olyan apróra sültek össze, mintha fürjek szárnyai lettek volna. Eközben a szomszéd asztalhoz leült két német pasi, az egyik éppen az, akinek a hátizsákján Erika látott régebben egy kis kék nyilat. Megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e valamije? Gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi, lehet, hogy még észre sem vette, hogy elhagyta a kis kabaláját, vagy nem is az övé volt. Aztán megmutattam neki a tenyerembe rejtett pici nyilacskát. A pasi annyira megörült neki, le sem tagadhatta volna, hogy ő hagyta el, annyira hálás volt ezért a kis figyelmességért! Igen, a caminón megint megoldódott egy aprócska dolog, a sors elrendezte ezt is, mint ahogy még számtalan dolgot... Megvolt tehát a napi jó cselekedetünk, de a vacsorát saját magunknak kellett elrendezni, mivel a fürjszárnyak miatt éhesek maradtunk, így hát átmentünk a másik étterem teraszára is, ahol paellát rendeltünk és jól belakmároztunk. Nem kellett bennünket altatni aznap (sem).

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr6812113789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása