Nyár, napfény, kék égbolt, végtelen óceán... és süvítő szél a világ végén. Na meg a vino tinto sziluettje. :-)
Reggel nem kellett túl korán kelnünk, mert a délelőtti busszal terveztünk eljutni Finisterrébe. A repülőjegyünk július 6-ra szólt hazafelé, így még éppen két napunk maradt ellátogatni a világ végére Finisterrébe és Muxiába. Az előző évi rossz tapasztalatok miatt egy kicsit aggódtam, de most szerencsére megúsztuk a poloskacsípéseket, sehol semmi nyoma nem volt a vérszívó dögöknek. Magunk mögött hagytuk hát a Seminario Menor hatalmas épületét és elindultunk az autóbusz-pályaudvarra. Az emeleten kellett megvenni a jegyet és úgy tűnt, hogy rajtunk kívül még sokan voltak kíváncsiak az óceánra, mert a busz majdnem megtelt. Indulás!
Kellemes, napsütéses délelőttön suhantunk az óceán felé, az út néhol igencsak kanyargós volt. Azt hiszem egyszer elnyomott az álom, de amikor megpillantottam a nagy kékséget, egyszerre elillant az álom a szememről! Gyönyörű szép arcát mutatta a hatalmas víztömeg, nem győztünk betelni a látvánnyal. Valamikor dél körül végre megérkeztünk Finisterrébe és rögtön kiültünk a buszmegállóval szemközti kávézó teraszára egy jó adag café con lechére. Ugyanaz az idősebb kiszolgáló fogadott, aki tavaly - megismertem - szinte semmit sem változott. Ezután elindultunk a világítótoronyhoz, de útközben érintettük Aranka alberguéjét és megkértük, hogy hadd rakjuk le nála a hátizsákjainkat, bár nem terveztünk megszállni Finisterrében. Nagyon rendes volt, mert megengedte nekünk, igazán hálásak voltunk érte. Aki nem tudná, Finisterrében van egy magyar zarándokszállás, a neve Albergue Por Fin, amit egy magyar tulajdonos, Aranka üzemeltet. Mindenkinek ajánlom, nagyon kellemes szállás! Ezután elindultunk a három kilométernyi távolságra lévő világítótoronyhoz, útközben pedig megcsodálhattuk az óceánt magasból is. Gyönyörű volt! :-)
A világítótorony a földnyelv végénél található és amikor odaértünk, már tombolt a szél. Iszonyú erővel fújt, a nulla kilométerkőnél szabályosan kapaszkodni kellett a kőbe, nehogy lebillenjünk. Elég sokan mászkáltak arrafelé, egy kicsit turista központ jellegű volt, ami ugyanúgy zavart, mint tavaly, nem is tudom milyen tömeg lehet itt augusztusban a fő szezonban!
Egy kicsit bóklásztunk a világ végén (Finisterre szó szerint azt jelenti, hogy a világ vége), felmásztunk egy-egy gömbölyű sziklára és gyönyörködtünk az alattunk morajló víztömegben és a végtelen kékségben.
Visszafelé jól esett, hogy a szél veszített erejéből, már csak néha billentett fenékbe, de legalább hátszelet kaptunk és így könnyebb volt a gyaloglás. :-)
Ahogy közeledtünk a lakott részhez, egyre több szűk kis utca vezetett le a part felé. Úgy döntöttünk, hogy mi is leereszkedünk az egyiken és a parton megyünk vissza a központba. Így is tettünk, majd éhségünket csillapítandó beültünk az egyik étterembe, ahonnan kedvünkre bámészkodhattunk. Így utólag vettem észre a képeken, hogy a fotókat erőteljesen uralja egy helyi öregúr és a vino tinto sziluettje. Mindkettő pont ott volt jó helyen, ahol. :-)
Az étteremben degeszre ettük magunkat, majd elsétáltunk a kikötő felé. A sok színes csónak és halászbárka békésen ringatózott a vízen, nyoma sem volt a tomboló szélnek, ami a világítótoronynál tépázott bennünket. A hullámzás, az ebéd és a vino tinto megtette hatását, úgy leesett a vérnyomásunk, hogy elterültünk egy-egy parti kőpadon és jó fél órát bóbiskoltunk. :-)
Ezután már csak arra maradt időnk, hogy felvegyük a hátizsákjainkat Arankánál és visszamenjünk a buszmegállóhoz, ahol már várt bennünket a Muxiába induló busz. Viszlát Finisterre, készülj Muxia, jövünk! :-)
Csak a rend kedvéért, lesz még egy poszt Muxiáról is! :-)