4 km-nél jött a holtpont, de utána sem volt sokkal könnyebb. Felhők és birkák között jártunk, majd először szembesültünk a FULL szó jelentésével.

7-kor keltünk, szinte az egész szoba egyszerre ébredt. Furcsa volt, hogy Spanyolországban ilyenkor még sötét a reggel. Ennek az az oka, hogy Spanyolország jóval nyugatabbra fekszik, mint Magyarország, így a nap is később kel fel, ugyanakkor nincs időeltolódás, azonos időzónában van mindkét ország. Mivel előző este megnéztük, hogy merre kell kimenni a városból, így nyugodtan készülődtünk. A hűvös reggelre számítottunk, de nagyobb meglepetésként ért minket, hogy a teraszra kiteregetett ruháinkból csöpögött a víz a nyirkos levegőtől. Rögtön az első, legkeményebb napon cipelhettük a hátunkon a plusz súlyt, a hátizsákra kiteregetett vizes ruhákkal. Na mindegy. :-(

7.45-kor indultunk, de persze hiába néztük meg az utat előző este és hiába volt nálunk El Camino térkép, sikerült eltévednünk és majdnem egy másik úton indultunk el. :-) Fél órás keresgélés és kérdezősködés után végül negyed 9-kor vágtunk neki a Pireneusoknak.

Az út minden átmenet nélkül iszonyatos emelkedőbe kezdett, így kb. 500 méter után már meg kellett állnom. Ettől tartottam! Pulcsi, gatyaszár le, víz be. Egyre gyakrabban kellett megállnom pihenni és a víz is rendesen fogyott. Kriszti gyorsabban haladt, így megbeszéltük, hogy mindegyikünk a saját tempójában megy, aztán majd valahol találkozunk.

Már fölülről tekintettem vissza Saint Jean Pied de Port-ra, a látvány egyre szebb lett, az idő pedig egyre melegebb. Kezdtem szenvedni. A meredek hegymenet és a meleg nem volt túl jó párosítás nekem, ráadásul otthon hagytam a barátnőmtől, Annától kapott légiós baseball sapkát, mert nem gondoltam, hogy szeptemberben tűző napsütésre is kell számítani. Nagy hiba volt! Szerencsére időnként kaptunk egy kis felhőt, de akkor én már ennek is alig tudtam örülni.

Egyedül a táj szépsége tudott lekötni, a benne való gyönyörködés jó ürügy volt arra, hogy gyakran megálljak. Ha utólag visszagondolok a Caminóra, akkor azt mondhatom, hogy nekem a 4. km-nél jött el a holtpont! Igen, ezt most is így gondolom, de akkor is úgy éreztem, hogy a Honto előtti meredek szakaszt csak iszonyatos szenvedések árán sikerült megmásznom. Szerencsére Honto pihenőhelynél behívtak a kanadai barátaink, hogy üljek le egy kicsit és szóltak, hogy töltsem fel az üvegeimet vízzel. 

A pihenő után elindultam, majd egy újabb kemény szakasz következett, de talán már nem volt annyira meredek. Tudtam, hogy újabb 4 km után következik Orisson, ahol ismét egy pihenő, illetve bár várja a zarándokokat. Ezen a szakaszon is voltak nagyon durva emelkedők, ilyenkor többször meg kellett állnom. Egyszer csak Kriszti SMS-ezett, hogy "várlak a hegy tetején". Ok, de melyik hegy tetején?! :-)

Amikor azt hittem, hogy felértem egy hegytetőre, az út mindig folytatódott tovább felfelé, csak ez lentről sosem látszott. Egy végtelenített felfelé tartó úton haladtam és fogalmam sem volt, hogy Kriszti melyik hegytetőre gondolt. És az út egyre csak ment felfelé. Itt azonban már voltak elviselhető szakaszok is és tudtam, hogy már csak Orissonig kell kibírni, utána nem lesz ilyen meredek. Ez így is volt. Egyszer csak megpillantottam Krisztit, aki egy sziklás kilátószerűségnél várt, majd együtt csúsztunk be az orissoni albergue teraszára, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk! 

Ekkor éppen dél volt és még csak 8 km-t jöttünk! Mindenesetre 1 órát ültünk a bár teraszán, ahol megreggeliztünk vagy inkább megebédeltünk. A menü az előző nap vásárolt bagett és egy zacskó virsli volt, amit fenségesnek éreztünk, annyira éhesek voltunk már. Itt ismerkedtünk meg egy magyar orvos házaspárral, akik a mellettünk lévő asztalnál ültek. Sajnos a feleség, Magdi rosszul lett az emelkedőktől meg a melegtől és nem tudta folytatni útját Roncesvallesig. Ott akartak maradni Orissonban, de már nem volt hely a szálláson, így azt tervezték, hogy taxival elmennek Roncesvallesig, ott rápihennek a másnapra és majd meglátják. Reméltük, hogy nem kell feladni az útjukat és találkozunk még velük. Ezen a teraszon láttuk először két német barátunkat, Christiant és Markust, akik itt még külön-külön asztaloknál ültek és mindketten nagyon mélyen magukba merültek. Ekkor még semmit nem tudtunk róluk, de feltűnt, ahogy a két fiatal srác elmélkedik.

1 órakor elindultunk, így éppen egy órát pihentünk. Kellett is, mert nagyon kivoltam. A táj gyönyörű, az idő pedig pont jó volt. Nem túl meleg, de nem is hideg, tökéletes. Sokszor köröztek felettünk keselyűk, de szóltam nekik, hogy "fiúk, még túl korán jöttetek!" :-) Jobbra balra békés birkanyájak és időnként marhák, lovak legelésztek. A látvány több mint idilli, lenyűgöző volt! Gyaloglásunkat néha keresztirányú forgalom akadályozta, de türelmesek voltunk útitársainkkal. :-)

A szavakkal ki nem fejezhető szépségű kilátás és látvány hatására többször fogott el nagyon jó érzés. Hálát éreztem, amiért megadatott nekem, hogy láthatom, átélhetem ezt a szépséget. Az út eközben pedig csak ment, egyre ment feljebb és feljebb. Ezek már nem voltak olyan meredek szakaszok, mint a legelején, de mégiscsak felfelé tartottak. Ahogy mentünk fölfelé egyszer csak ott állt az út mentén a hegy oldalában egy autós mozgó büfé.

Az volt az érdekessége, hogy az oldalán rubrikákkal jelölte az árus, hogy aznap milyen nemzetiségű zarándokok vásároltak nála. Nem rossz marketing fogás!

Természetesen mi is ittunk nála kávét, hogy felkerüljünk az autó oldalára, mint 8. és 9. magyarok! Csak bíztunk benne, hogy előttünk járt már Inci és a két magyar lány, akikkel egy repülőn utaztunk, mert sajnos velük nem találkoztunk SJPDP-ban. Jól elbeszélgettünk a büféssel, aki szerint Budapest gyönyörű, majd elmondta, hogy még legalább 3 órányi út van előttünk. Hoppá! Ekkor már 4 óra felé járt az idő!

Őszintén szólva kicsit rosszul esett, hogy még ennyi út van előttünk, mivel úgy számoltam, hogy legkésőbb 6-ra beérünk Roncesvallesbe. Na ebből sem lesz már semmi. :-( Fogalmam sem volt, hogy mikor léptük át a francia-spanyol határt, de valamikor megtörtént. Közben egyre gyakrabban kúsztak be a hegyek közé felhők, amelyek még látványosabbá és különlegesebbé varázsolták a tájat.

Az alábbi kép a kedvencem! A két szélen ülő fiúk szintén németek, mi csak egybotos fiúknak hívtuk őket, mert nem tudtuk a nevüket, középen pedig Christian ül.

Az utolsó 5 km-en nagyon meredek, köves lejtő tett próbára bennünket. Egy helyen megszédültem kicsit, meg kellett állnom. Kriszti gyorsan belém tömött néhány szőlőcukrot, ittam egy kis vizet, pihentem egy kicsit és jobb lett. Nagyon nehezen akart Roncesvalles előkerülni, az utolsó km-eket már magamat vonszolva tettem meg. Krisztitől nagyon rendes dolog volt, hogy mindig bevárt, de biztos rossz lehetett neki ilyen lassan haladni, hiszen ő futott volna nélkülem, mint egy hegyi zerge. 8 óra volt mire beértünk és az utolsó 2 ágyat kaptuk a felújított tömegszálláson! Itt találkoztunk Annamarival és Jucival, akik jóval előbb értek be nálunk és még tudtak vacsorázni.  Mi már nem fizethettünk be peregrino menüre (zarándok menü), mert a szállás étterme full volt, de nem bánkódtunk, mert egy másik étterem teraszán két hatalmas bocadillost kaptunk fele árért, amit meg sem bírtunk enni, így még a másnapi reggelink is meg volt. Én még egy korsó sört is ittam, de még mindig két kézzel, mert egy kézzel sajnos nem bírom el. :-) A kb. 50-80 fős szobánkban szép tiszta ágy várt, végre fedél volt a fejünk fölött! 10-kor villanyoltás és alvás következett.