A mai napot az aszfalt és az országút jellemezte, de volt néhány szélkerék is. Gyalogoltunk, gyalogoltunk és egyszer csak megérkeztünk.

A szokásos reggeli rutinfeladatok után átmentünk a főépületbe reggelizni. Hagyományosnak számító caminós reggelit készítettek elő a hospitalerók, úgymint kenyér (piritós), vaj, lekvár, kávé, narancslé, joghurt. Ez elegendőnek bizonyult az energiaszintünk felpumpálásához, de emellett még útravalót is csomagoltak nekünk. Minden peregrinónak névre szólóan odakészítettek egy papírzacskót amely egy almát, egy csokival töltött péksütit és egy sajtos-sonkás szendvicset tartalmazott. Nagyon figyelmesek voltak a szállásadóink! A lenti képen látszik a főépület melletti szobánk ajtaja, mely külön szeparálva, saját bejárattal rendelkezett.

Negyed 9-kor elindultunk. Negyedórányi séta után áthaladtunk a mindössze néhány házból álló Ferreira falun, ahol lefotóztam egy hórreo nevezetű gabonatárolót, mely annyira jellemző itt Galiciában. Errefelé ilyen hosszúkás formájúak, Asztúriában viszont inkább négyzet alakúak a magtárak. Csendes, szürke időben gyalogoltunk, köd most nem telepedett a tájra, ellenben hideg volt és lógott az eső lába, így felhúztuk az esővédőt a hátizsákjainkra.

Jó darabig a természetben gyalogoltunk, tisztások, eukaliptuszerdők és virágzó bokrok kísérték utunkat. Többször láttunk egy figyelemfelhívó táblát, melyen csak a perro (kutya) szó volt ismerős, a hosszabbik szó nem. Nehezemre esett elővenni a telefonomat, hogy megkeressem a jelentését, így a tudatlanok teljes nyugalmával sétáltunk tovább, hiszen alapvetően nem félek a kutyáktól. A vaddisznóktól annál inkább. Na annak tudom spanyolul is a nevét, azt egyből megtanultam. :-) Most itthon lefordítottam, hogy mit jelölt a tábla és bár nekünk már úgyis mindegy, hátha jól jöhet még másnak. Szóval nem kell megijedni, a "Zona adiestramiento de perros" kutyakiképző területet jelent, semmi extra. Ottjártunkkor egy árva csaholást sem hallottunk, pedig az én fülem hosszúra nyúlik az erdőben és minden neszre azonnal reagálok. Azt most inkább nem részletezem, hogy milyen módokon... :-)

10 óra körül elérkeztünk egy bárhoz. Ahogy kijutottunk az erdőből, szó szerint nekiment az út a bárnak egy T elágazásnál, szóval el sem téveszthettük volna. Addigra már megéheztünk és mivel innen 13 km-en keresztül már nem lesz semmilyen infrastruktúra, leültünk egy asztalhoz és itt is megreggeliztünk, az útravalónkat meg eltettük későbbre. Egy nagyon kedves néni készített nekünk tostadát, amihez házi készítésű sajtot használt, a szomszédja saját termékét. Ez volt a legfinomabb sajt, amit idáig ettem Spanyolországban! Még egy érdekesség. A Gronze ugyan nem jelöli, de a Google térképen észrevettem, hogy itt O Campo da Vila nevű településen a Taberna da Modia bár fölött szobákat is adnak ki, szóval aki esetleg meg akarja felezni a Baamonde - Sobrado szakaszt vagy elkapja a vihar, annak érdemes itt érdeklődnie, hogy van-e szabad helyük.

Háromnegyed 11-kor indultunk tovább, innentől azonban már többnyire aszfaltút jutott osztályrészül, aminek nem nagyon örültünk, de nem tehettünk ellene. Ekkor már utolért bennünket néhány olyan zarándok, akik Baamondéból indultak és nem jelentett nekik gondot egyben legyalogolni 32 km-t. A bár után kb. 1 km múlva elkezdett felfelé kúszni az út. Számítottunk erre, egy kicsit tartottunk is tőle, de egyáltalán nem volt vészes az emelkedő. Szép lassan, a magunk tempójában haladtunk a hegytetőn forgó óriás szélkerekek felé.

Délben értünk fel a hegycsúcsra, ahol a szélkerekek ütemesen csapták a szelet nekünk és zúgva szelték a nagy semmit, mint ahogy annak idején Don Quijote is tette. A hegytetőről az útjelzőkőre festett sárga nyíl és kagyló végre lefelé irányított bennünket a völgybe és főleg elhagyhattuk az aszfaltutat. Örömünk azonban nem tartott sokáig, mert 800 méter után megint aszfalt következett, amikor rátértünk a CP-8001 számú országútra. Szerencsére nem igazán volt forgalom az úton, de akkor is aszfalton gyalogoltunk. Sajnos az út jobb oldalán a növényzet teljesen leégett. Nem régen lehetett erdőtűz arrafelé, mert az üszkös fák égett szagát még mindig nagyon lehetett érezni.

Elég monoton volt a gyaloglás az országút szélén, ahol nem tudunk lemenni az út mellé sem, mert ott nagyon egyenetlen volt a talaj, szóval maradt az aszfalt. Erikának már piszkosul fájt a lába és én is aggódtam, nehogy bedurranjon a bokám, mint legutóbb a Vía de la Platán. Lassan mentünk. Azt hittem, hogy sokkal nagyobb távot gyalogoltunk itt az országúton, de most a térképet böngészve meglepett, hogy mindössze 2 kilométert sétáltunk elcsigázva, amikor egy útjelzőkőnél meg kellett állnunk. Erikának annyira fájt már a lába, hogy muszáj volt leülnie bárhova, csak egy kicsit pihentetni tudja. A "bármi" jelen esetben a kő melletti száraz füves részt jelentette, ahonnan kissé lefelé lógathatta lábát a rézsűről. Nekem nem volt annyira kész a lábam, így én inkább nem ültem le sehova, az is elég volt pihenés gyanánt, hogy levettem a hátizsákomat és csak fotóztam a kukoricást meg bámészkodtam a környéken. Közben megettem a szálláson kapott útravalómból a szendvicset is, mit mondjak, jó étvágyunk volt! :-)

A rövid pihenő után nekiveselkedtünk megint az országútnak, ahonnan hamarosan letértünk egy keskenyebb kis útra, de az is aszfaltburkolatú volt. Ezen haladva elérkeztünk egy kőkereszthez és egy útelágazáshoz, ahol jobbra irányított a sárga nyíl és kagyló jelzés.

Az egyetlen jó dolog, aminek örülhettünk, hogy nem esett az eső, azonban innentől a hátralévő szakasz egy gyötrelem volt. A kőkereszttől még legalább 8-10 km-t gyalogoltunk végig aszfaltutakon.  

Délután 5 órakor érkeztünk meg Sobrado dos Monxes városba. Mivel a mai napra 24,3 kilométer gyaloglás jutott, ezért nem voltunk abban biztosak, hogy lesz még hely a kolostorban működő szálláson, ahol nem lehetett előre foglalni, így bebiztosítottuk magunkat és már előre lefoglaltunk 2 ágyat az Albergue Lecer nevezetű zarándokszálláson. Ez szerencsére éppen a város szélén volt, így majdhogynem beestünk oda, eszünk ágában sem volt keresgélni a kolostorban lévő bizonytalan opciót. Ma már lehet, hogy másképp tennék, mert az Albergue Lecer nem volt valami nagy szám és teljesen tele volt, gondolom mások is megörültek a szállás közelségének. A kolostorban egyébként 98 ágyat jelzett a Gronze, de ne feledjük, hogy Sobradóban, azaz itt, ebben a városban fut össze a két útvonal, amelyek még Baamonde után kettéváltak. Ennek ellenére azt gondolom, hogy talán nem jártunk 98-an egy időben errefelé, tehát talán lett volna még hely a kolostorban is, de ennek ma már nincs jelentősége.

Becsekkoltunk a szállásra, majd fürdés után elindultunk vacsoravadászatra. Miközben ballagtunk a járdán, az egyik húsbolt előtt az áruszállítók nyitva hagyták a hűtőkocsi ajtaját, ahol egy szegény marha lógott. Nem mindennap lát az ember ilyet, így végül lefotóztam, de most egy kis lelkiismeret-furdalásom van emiatt...

Szóval, azért kellett vadászni a vacsorát, mert Spanyolországban az éttermek többségében csak fél 8 után vagy még később van konyha, addig a szakács a pihenőidejét tölti. Mivel azonban itt a főtéren több étterem is található, a versenyszellem ide is begyűrűzött, ezért az egyik étterem kegyeskedett már 7 előtt is fogadni a farkaséhes zarándokokat, így bevágódtunk oda és kértünk egy-egy menüt.

Itt pedig a kolostor tornyai látszanak, de már ez is csak a másnap reggeli indulásunkkor készült az útról visszafordulva. 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot vagy a megosztás gombot és kövesd az oldalt... Köszönöm! :-)