El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 17. nap: Carrión de los Condes -Terradillos de los Templarios- 26km

El Camino zarándokút - 2016. június 16.

2017. április 11. - Andrea az El Caminón

Nyílegyenes hosszú út, süvítő szél, okarina, paella és egy vészjósló fekete madár... A nap fénypontja Roland - esőkabátban, napszemüvegben, de vidáman. :-) 

0_el_camino_ut.jpg

Eljött hát a hírhedt 17 km-es hosszú etap ideje. Ez az a szakasz, ahol Carrión de Los Condes és Calzadilla de la Cueza között az égvilágon semmi nincs csak a nyílegyenes út. Abban reménykedtünk, hogy félúton majd leülhetünk pihenni valahová, amennyiben nem lesz csupa nedves minden. Az alberguében megreggeliztünk, mert erre alkalmas helyre nem számíthattunk egyhamar. A csokis croissant egy kicsit uncsi volt már, de kellett az energia a hosszú útra. 7 óra körül elindultunk. Nagyon hideg volt a reggel, de legalább nem esett az eső. Kb. fél órán keresztül gyalogoltunk, mire kiértünk a városból, utána pedig még 5-6 kilométeren át aszfaltúton haladtunk, ami egyáltalán nem tett jót a lábainknak. Aztán végre a burkolat salakosra váltott és a nap is kisütött, de a szél kegyetlenül fújt és a napsütés ellenére hideg maradt az idő. 

1_el_camino_ut.jpg

Nem mondhatnám, hogy túl kellemesen indult a napunk, inkább küzdelmesen, ráadásul ez volt a legmonotonabb szakasz eddigi utunk során. Carriónból sokan rajzottunk ki kora reggel, de egy idő után szétszóródott a társaság, a gyorsabbak már árkon bokron túl lehettek, de így legalább nem volt olyan zavaró a tömeg. Már két és fél órája gyalogoltunk, amikor a távolban sűrű, sötét felhők gyülekeztek. A meztelencsigák után új típusú, házas csigák jelentek meg az úton. Sok. Abban nem különböztek nudista rokonaiktól, hogy ezek is keresztben grasszáltak az úton, szóval még rájuk is figyelni kellett, ha nem akartunk rálépni, márpedig nem akartunk. Carrión után kb. 8 km-re volt néhány kőpad, ahol munkások dolgoztak és úgy tűnt, hogy éppen egy pihenőhely kialakításán munkálkodtak, szóval pár hét múlva már biztosan lehetett pihenni azon a helyen. Nekünk viszont akkor csak a hideg és nedves kőpad jutott, amit csak pár percig tudtunk elviselni, nem akartunk felfázni, így továbbindultunk.

További 2 kilométer gyaloglás után jobb kéz felől megpillantottam az ismerős helyszínt, azt a lakókocsiból kialakított mobil bárt, amely 5 évvel ezelőtt is ott állt és a műanyag kerti székekkel ideális oázist nyújtott a hosszú, monoton úton. Valószínűleg aznap mi voltunk az utolsó vendégek, mert a morcos tulaj éppen zárni készült, mondván, hogy hatalmas vihar közeleg. Szerencsére még tudtunk inni egy kávét nála és főleg le tudtunk ülni a száraz székekre, ami addigra már nagyon ránk fért. Egyébként az volt az érzésem, hogy a pacák leginkább azért akart bezárni, mert már elfogytak a zarándokok. Akik reggel indultak Carriónból, azoknak a többsége már elhagyta a büfét, csak egy-két kóbor lassú peregrina lézengett az úton, miattuk már nem volt érdemes nyitva tartania, szóval a felhő és a vihar csak ürügy volt... Na mindegy, egy kicsit pihentünk és elindultunk tovább. Vihar valóban nem lett később sem, de apró cseppekben elkezdett esni az eső. Aztán meg elállt és újrakezdte, de nem volt vészes, inkább a kitartóan fújó szél volt zavaró. Carrióntól számítva kb. 11-12. kilométernél egy kellemes pihenőhelyet alakítottak ki az út jobb oldalán, ahová persze azonnal bekanyarodtunk. Többen is ücsörögtek már ott, többek között egy koreai peregrino is, aki nagyon szépen okarinázott. Teljesen lenyűgözött bennünket a maroknyi hangszeren elővarázsolt kellemes muzsika, igazán jól esett hallgatni. Legalább húsz percet pihentünk, majd nekiindultunk.

Még legalább másfél órányi út volt hátra az első településig. Nem mondom, hogy kellemes volt a hideg szélben haladni, de aki a nyári hőségben vág neki ennek a szakasznak az még inkább kösse fel a gatyáját! Öt évvel ezelőtt volt szerencsém dög melegben végigaraszolni ezen az úton, mit mondjak, sokat kivett belőlünk akkor is. A legfontosabb, hogy elegendő vizet vegyünk magunkhoz, mert nem lehet arra számítani, hogy a szeszélyes spanyol büfékocsis mindig nyitva lesz. 

Már dél is elmúlt, amikor végre megpillantottuk a távolban Calzadilla de la Cueza épületeit. Addigra a fáradságnál már csak az étvágyunk volt nagyobb, egy fél disznót is fel tudtunk volna falni... Szerencsére az út végén lévő bárban jól tudják, hogy milyen állapotban kerülnek ide a zarándokok és mindenféle finomsággal készülnek a fogadásukra. Meg is rohamoztuk a konyhát és egy-egy jókora adag csirkés paellát kebeleztünk be azonnal. A szomszéd asztalnál az ausztrál Sonia és a kanadai Linda ebédelt és a lábaikat pihentették...

Több mint egy órát töltöttünk a regenerálódással, majd újra elindultunk. Addigra már nem volt annyira hideg, de lógott az eső lába és még mindig fújt a szél. Lédigos felé haladva sok szép virág szegélyezte az utat és én egyre gyakrabban álltam meg fotózni, így lemaradtam Erikától. Természetesen itt is találkoztam elhagyott bakanccsal, mint már oly sokszor az út során. Talán majd összegyűjtöm később az összes elhagyott, felakasztott bakancsot és túracipőt egy csokorba egy külön posztba... Egy szép kövekből kirakott nyíl mutatta az utat, hogy el ne tévedjek. :-) Amint ott bandukoltam, elhaladtam egy híd mellett, ahol egy srác ült a híd korlátjának támaszkodva, a cipőjét levette és a lábát pihentette. Hola, hola, buen camino! - köszöntünk egymásnak, ahogy szokás arrafelé. Amikor elmentem előtte, a srác utánam szólt, hogy "Te is magyar vagy? Naná!" :-) Milyen jó, hogy a hátizsákomon még mindig ott díszelgett a gyönyörű magyar címer... Megfordultam és örömmel köszöntöttük egymást immár magyarul, majd együtt indultunk tovább. Roland június 4-én indult és már éppen ott járt, ahol mi, pedig mi öt nappal korábban kezdtük a gyaloglást. Iszonyú tempóval haladt és nagyon nagy távokat ment. A kedvemért egy kicsit lassított és így tudtunk együtt haladni egy darabig. Mialatt dumcsiztunk, elkezdett szakadni az eső, ezért gyorsan magunkra kaptuk az esőkabátot. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt, mi pedig az esőkabát alatt dunsztolódva folytattuk utunkat az immár kibújó napocska langy melegében. Így történt, hogy Rolandot esőkabátban, de napsütésben és napszemüvegben fotóztam le. :-)

Legalább egy kilométert gyalogoltunk, mire utolértük Erikát, aki addigra egy árokparton a fűben heverészett már a napsütésben, mikor mi befutottunk Lédigos határához. Erika nem tudta, hogy ki az a srác, akivel érkezem és Roland nem is bírta megállni, hogy oda ne kiáltson Erikának, miszerint ".. Engem tanítani lány kicsi matyar..." :-) Persze Erika vette a lapot és ő is nagyon megörült honfitársunknak. Lédigosban elbúcsúztunk Rolandtól, mert az ő lábában addigra már 30 km volt aznap, mi viszont a következő településig mindenképp el akartunk jutni. Ahogy áthaladtunk Lédigoson, muszáj volt bemennem az egyik bárba bizonyos ügyeket intéznem. Az ügyintézési helyhez át kellett mennem a bár belső udvarán, ahol egy különös fekete madárral találkoztam. Valószínűleg egy közönséges varjút láttam, de olyan szelíd volt, hogy egészen közel tudtam menni hozzá és persze lefotóztam, amint jóízűen falatozott az ablakpárkányra kihelyezett hamutartóból. Még sosem láttam varjút ilyen közelről, egy darabig farkasszemet is néztünk, de nekem valahogy vészjóslónak tűnt a feketesége.... 

Terradillos felé - ugyanúgy, mint öt évvel ezelőtt - a hosszabbik, de szebb utat választottuk. Az egyik lehetőség az autóút mentén vezetett, a másik viszont a lankásabb, kellemesebb ösvényeken át, így az utóbbi mellett döntöttünk. A mezők között kanyargó útvonalon kényelmes járást biztosító földút és apró köves, salakos burkolatú talaj váltogatta egymást, melyen kellemes volt a gyaloglás, eltekintve a délutáni fáradtságtól. Szótlanul mentünk egymástól látótávolságnyira, amikor minden előzmény nélkül Erikának hirtelen belenyilallt valami a lábába. Iszonyú éles fájdalmat érzett a bal bokájában, pedig nem botlott meg, nem bicsaklott ki a bokája, nem lépett kőre vagy ilyesmi. Egy darabig ott álltunk egy helyben, szegény alig tudott rálépni a lábára. Aztán nagyon lassan elindultunk, sántikálva araszoltunk Terradillos felé, így nem is volt kérdés, hogy ott fogunk megszállni aznap, mert biztosan nem tudtunk volna továbbmenni. Amikor beértünk végre a településre, a francia zarándoktársaink mutatták meg, hogy merre találjuk az alberguét. Furcsa érzéssel léptem be a szállásra, mert öt éve éppen telt ház volt, amikor ideértünk és már nem tudtunk megszállni, tovább kellett mennünk. Most nemhogy tele lett volna, hanem még válogathattunk is, hogy emeletes ágyas szobába menjünk 8 euróért vagy sima ágyasba 10-ért. Mi az utóbbit választottuk, hogy Erika kényelmesen le tudja ápolni a lábát.

Az albergue nagyon kellemes volt, egy hat ágyas üres szobába kerültünk, ahová később egy fiatal olasz párt is elszállásoltak, meg egy idősebb amerikait, aki elég hangosan horkolt... Még mindig nem értettük, hogy mi történhetett Erika lábával, nem volt rajta semmilyen sérülés, de eléggé be volt dagadva a bokája, szóval csak reméltük, hogy másnapra rendbe jön valamennyire. Addig azonban nem tehetett mást, mint pihentette, bekente mindenféle csodakrémmel, és reméltük a legjobbakat...

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr6112413185

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Burgermeister 2017.04.12. 06:22:19

Na igen, igy kell ezt, nem elektromos kerékpárral!!!
süti beállítások módosítása