Azok a fránya hegyek, de sok van belőlük...! Eső- és könnycseppek, érzelmi hullámvasút, caminós sorstársak, megkönnyebbülés...

Reggel azzal kezdtük a napot, hogy lementünk az albergue éttermébe, ahol 7 euróért svéd asztalos kínálat várt bennünket. Nem volt olcsó, de bőséges és bármit választhattunk az asztalról. Nem igazán volt más választásunk, mert az első bár, ahol enni lehetett 9 km-rel odébb volt még, így hát nem is gondolkodtunk rajta. 7:57-kor indultam, Anna szokás szerint pakolt még, majd később jön utánam. Mostanára kialakult az a szokásom, hogy minden reggel készítettem egy fotót, amikor kiléptem a szállás kapuján, hogy később tudjam hány órakor indultam aznap, ugyanis a telefon rögzíti a kattintás idejét is. Ez a kép látható lentebb. Az országúton jobbra kellett elindulnom, majd meg kellett keresnem a jelzett utat, hiszen az albergue egy picit távolabb volt tőle.

Nem volt nehéz rátalálni a jelzett útra, mivel kb. 400 méter gyaloglás után a Camino Primitivo hivatalos útvonala keresztezte az országutat és innentől már a kagylós jelzőkövek segítettek a tájékozódásban. Most nem volt ködös a reggel, de a magasabb helyekről látszott, hogy a völgyekben még megült a felhő, amely mint puha takaró borította el a mélyebben fekvő falvakat. Hamarosan érkeztek a fürge léptű zarándokok, akiket már mint régi ismerősöket üdvözöltünk az úton. Először Anna suhant el mellettem, majd megjelent a furcsa járású Mike, a texasi csoport egyik tagja, utána Noam, az izraeli zarándok, ezután egy dél-afrikai srác, majd egy másik texasi peregrina. A domboldalon békésen legelésző jószágokból errefelé is akadt bőven és a táj is nagyon szép arcát mutatta, de egyfolytában föl-le kellett araszolni. Ha végre felértem egy dombtetőre, már jöhettem is lefelé - aminek persze örültem - de utána máris jött egy újabb emelkedő és mászhattam újra felfelé. Ezek nem voltak túl hosszú szakaszok, de 5 kilométeren keresztül föl-le menni nekem fárasztónak tűnt, elég sokat kivett belőlem.

Az 1050 méter szintnél lévő hegycsúcsnál állt egy szép kis kápolna, a közelében pedig a Hospital de Montouto régi maradványai.

Innen már szerencsére lefelé vezetett az út, de időközben elég meleg lett. 

Kisebb erdős területeken haladtam keresztül, azonban árnyékos szakaszokat csak elvétve találtam, mivel a nap már elég magasan járt.  

Fél 12-kor végre elérkeztem a Paradavella előtt lévő Casa Mesón nevezetű bárhoz, ahol Anna már régóta ott ült az egyik asztalnál. Lerogytam én is végre és kértem egy jéghideg KAS limonádét. Nagyon jólesett a nagy melegben, na meg persze végre ülni is, hiszen reggel 8 óra óta egyfolytában gyalogoltam. Először föl-le, aztán meg meredeken lefelé. Kivoltam. (Közben elbúcsúztunk Annával ő elindult tovább.) Elővettem a szintmetszetes térképemet és elszörnyülködtem... Amúgy is tartottam ettől a naptól, de most, ahogy ránéztem a térképre és megcsapott a meleg szellő az árnyékos teraszon, teljes kétségbeesés lett rajtam úrrá. Megint egy csomó hullámvasút, aztán egy meredek hegymenet várt rám 6 kilométeren keresztül a tűző napon. Én ezt nem fogom bírni - gondoltam magamban - aztán pont ugyanúgy, ahogyan az előző napon, eleredtek a könnyeim. Megint elsírtam magam, pedig ez nem jellemző rám. A különbség csak annyi volt, hogy tegnap abban a szituációban teljesen egyedül voltam, senki sem volt körülöttem, itt viszont egy csomó zarándok töltötte pihenőjét a teraszon.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy ott pityergek, mint egy óvodás, így aztán egymás után jöttek oda hozzám vígasztalni, amitől még szarabbul éreztem magam. Persze addigra szinte minden úton lévő zarándokkal ismertük és bátorítottuk, biztattuk egymást az úton, de ez most más volt. Szégyen és bűntudat érzések kavarogtak bennem, nem is akarok róla többet mondani, mert még most is rossz érzés visszagondolnom rá. Introvertált személyiségként amúgy sem szeretek a középpontban lenni, szerepelni meg végképp nem, így hát elég rosszul éreztem magam, pedig sorra kaptam az öleléseket, simogatásokat, még energia cukorkát is, szóval elhalmoztak minden jóval, de bennem eltört valami. Ez volt a 7. caminóm, de ilyet még sosem éreztem. Feladtam. Fejben legalábbis mindenképp. Eldöntöttem, hogy én ezt nem csinálom tovább, nem meghalni jöttem ide, túl akarom élni. Arról már letettem, hogy élvezzem is. Félreértés ne essék, nem az úttal van baj, az gyönyörű, a körülöttem lévő emberek nagyon kedvesek, eddig az időjárásra sem panaszkodhattam, csakis velem van a gond és én nem tudtam az okát. Odamentem hát a picérnőhöz és hívattam egy taxit. Már rutinosan, sajnos. :-(

Húsz perc alatt megkerültük a hegyet. Útközben észrevettem néhány zarándokot, akiknek lógott a nyelvük a felfelé kaptatás miatt, de Annát nem láttam. Fontaneira végén szálltam ki a kocsiból. A taxis jól tudta hol vezet a jelzett út, ott tett ki, ahol a település végét jelző táblánál balra letér a gyalogút az országútról. Innen már gyalog mentem tovább, hiszen nem a gyaloglással, hanem a hegyekkel volt gondom. Kicsit megkönnyebbültem. Még az ég is segítségemre volt, elkezdett felhősödni az égbolt és már nem volt annyira tikkasztó a hőség. Lenyugodtam és már-már élveztem a gyaloglást is, csak a hülye gondolatok nem hagytak nyugodni... Innen már - egy-két hepehupától eltekintve - főként lefelé vezetett az út, ami abban az állapotomban éppen nekem való volt. Meg máskor is. 

2 órakor érkeztem meg O Cádavo településre, ami olyan volt, mint egy kihalt város. Az utcákon egy lélek sem járt, közben sűrű felhők gyülekeztek az égen. A városkába érve egy modern templom mellett vezetett az út, a túloldalán meg a municipal albergue nyitotta ki éppen az ajtaját. 2-3 zarándok már ott várakozott, majd amikor bementek, megint üressé váltak az utcák. Már messziről észrevettem az Albergue San Mateo feliratot az egyik ház falán, tehát már megtaláltam a szállásunkat is, csak azt nem tudtam hogyan közelítsem meg. Végül rájöttem, meg kellett kerülnöm az egész utcát és utána már megtaláltam a bejáratot is. Én voltam az első zarándok (ha ezt a kifejezést egyáltalán alkalmazhatom még magamra nézve...).

Amíg felfedeztem és lefotóztam a teljesen üres alberguét, beszélgettem egy kicsit a hospitalerával, aki civilben egyébként tanárnő volt. Egyszer csak egy autó fékezett le az albergue előtt és megláttam benne Sharont, a kanadai zarándoktársunkat. Nem akartam hinni a szememnek! Napok óta nem találkoztunk vele és most úgy tűnik, hogy hasonló körülmények között érkezett az alberguébe mint én, éppen ugyanoda, ahová mi is foglaltunk szállást. Amikor kiszállt a kocsiból és én fogadtam az albergue kapujában, nagyon meglepődött és őszintén megörült nekem! Végre valami jó is történik ezen a napon! :-) Bementünk és sokat beszélgettünk, elmesélte kalandos útjának történetét. Mit mondjak, valahol sorstársak voltunk. Neki sem ment igazán a hegy és nem mert kockáztatni. Együtt vártuk hát Annát a szinte teljesen üres alberguében. Az emeletre még felkerült egy lány, de rajtunk kívül senki más nem tartózkodott az egész alberguében és ez így is maradt. Amúgy nagyon jó kis szállás volt, bátran merem ajánlani mindenkinek. Tiszta, tágas terek, mosógép, szárítógép, étel- és italautomata, udvar, felszerelt konyha, szóval minden volt, amire egy zarándoknak szüksége lehet.

Időközben lezuhanyoztunk, felhúztuk az ágyainkra a papírlepedőt, megcsináltam Anna ágyát is, aztán vártuk, hogy ő is megérkezzen. Ehelyett a vihar érkezett meg, pillanatokon belül elkezdett ömleni az eső, de özönvíz-szerűen. Úristen! Anna meg kint van valahol! Persze rögtön kivetítettem rá saját félelmeimet, hiszen én rettegek a villámlástól és el sem tudom képzelni azt a helyzetet, hogy egy ilyen vihar a szabad ég alatt találjon engem! Csak remélni tudtam, hogy Anna beállt valahová, de azt sem tudtam, hogy merre jár. Ha éppen a mezőn, akkor esélytelen. Ekkor megcsörrent a telefonom, Anna hívott hogy ne aggódjak, jól van, a floridai srácokkal és két német lánnyal együtt bemenekültek egy garázsba, most ott várják a vihar elvonulását. Huhh, legalább fedél van a fejük felett. Később átküldte nekem a lenti fotókat a vihar közeledtéről és a garázsban való meghúzódásukról.

Elég sokáig vártuk a vihar elvonulását, de az eső csak nem akart elállni. Egyszer csak ismét egy autó fékezett le a ház előtt és kiszállt belőle Anna! Az történt ugyanis, hogy az amcsi srácok megunták a garázsban való várakozást és hívtak egy taxit, de Annát nem akarták ott hagyni, így magukkal hozták őt is. A fiúknak máshol volt lefoglalva a szállásuk, így Annát tették ki először, ők meg mentek tovább a saját helyükre. Ezután összedobtunk hárman a mosásra 4 eurót, plusz 3-at a szárítógépre, majd együtt kimostuk az összes koszos ruhánkat és meg is szárítottuk azokat. Estére már megint illatos, tiszta ruhákba öltözhettünk és nem kellett kézzel mosnunk. Ennek örömére el is mentünk vacsorázni a település egyik éttermébe. Kívülről inkább kocsmának mondanám, mert a pultnál csak férfiak álltak és hangosan - olyan spanyolosan - italoztak, de velünk nagyon kedvesek és előzékenyek voltak. A pincér látta a megilletődöttségünket és azonnal bevezetett bennünket a belső helyiségbe, ahol a vacsorát szolgálták fel. Teljesen rendben volt, jót beszélgettünk hármasban, majd visszatértünk a szállásra és eltettük magunkat másnapra. 

És akkor jöjjön a mai szintmetszet. Fontaneira településen nem igazán tudom, hogy valóban van-e lehetőség enni- vagy innivalót beszerezni, de mivel a Gronze szerint van egy bár, ezért zölddel jelöltem, de ez nem az én tapasztalásom. A Lastra esetében ugyanez a helyzet.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)