A lóvá tett szamár, a falra hányt bika és a lábtörlő alá bújt cica. Vagy egér. Vagy róka. Mindenesetre a mai napon becsatlakoztunk a Francia útba és rögtön sokkolt is...

Reggel negyed 8-kor léptünk ki az albergue kapuján és még teljes sötétségben indultunk el. A zarándokok nagy része már készülődött a szálláson, de az utcán nem igen találkoztunk senkivel. Annyira sötét volt még, hogy ha nem lett volna közvilágítás, akkor fejlámpával kellett volna haladnunk. Nehezen szoktam meg a reggeli sötétséget, de egyszer majd csak kivilágosodik! Mondjuk 8 óra körül... 

A mai napot az aszfalt és az országút jellemezte, de volt néhány szélkerék is. Gyalogoltunk, gyalogoltunk és egyszer csak megérkeztünk.

A szokásos reggeli rutinfeladatok után átmentünk a főépületbe reggelizni. Hagyományosnak számító caminós reggelit készítettek elő a hospitalerók, úgymint kenyér (piritós), vaj, lekvár, kávé, narancslé, joghurt. Ez elegendőnek bizonyult az energiaszintünk felpumpálásához, de emellett még útravalót is csomagoltak nekünk. Minden peregrinónak névre szólóan odakészítettek egy papírzacskót amely egy almát, egy csokival töltött péksütit és egy sajtos-sonkás szendvicset tartalmazott. Nagyon figyelmesek voltak a szállásadóink! A lenti képen látszik a főépület melletti szobánk ajtaja, mely külön szeparálva, saját bejárattal rendelkezett.

A hajnalig tartó fiesztát magunk mögött hagyva nekivágtunk a sötét erdőnek. Utána misztikus köd borította a tájat, később azonban a napkalap is a fejemre került. 

Reggel a szokásos rutin szerint összepakoltuk a cuccainkat és fél 8-kor kiléptünk az utcára. A kora szeptemberi időpont ellenére minden sötét volt még, hiszen Spanyolország ezen pontja 2500 kilométerrel nyugatabbra fekszik Budapesttől, így a nap is sokkal később kel fel. Nehezen tudtam megszokni. Jobban mondva kicsit furcsának tűnt, hogy a napi aktív időszak sokkal későbbre tolódik errefelé, de ennél nagyobb gondot nem okozott. 

Köd előttem, köd utánam, de a tornazsákos turigrinók így is lehagytak. Sebaj, haladunk előre a magunk útján. 

Indulás előtt a konyhában bőségesen megreggeliztünk, majd összepakoltuk a cuccainkat és lementünk az előtérbe. A kis asztalka alatt most is ott figyelt a ronda vaddisznószobrocska, de leginkább nem attól volt hányingerem, hanem az őt körülvevő hátizsákok halmazától. Normál esetben teljesen természetes, hogy egy albergue előterében hátizsákokat lát az ember, ám ezek nem a gazdáikra várakoztak, hanem a taxiszolgáltatásra! Sajnos ide is elért a zsákok előreküldésének divatja, amit nehezen tudok megemészteni. Egyesek odáig vetemedtek, hogy nem elégedtek meg egy hátizsákkal, hanem bőrönddel indultak caminózni, amit persze nem cipeltek magukkal, hanem előreküldtek egy élelmes szállító szolgáltatóval a következő alberguébe.

Ember tervez, Isten végez...  Volt eső, szél, hideg, magas hegy és a végén megint megjelent a vaddisznóóóó! :-)

6:30-kor keltünk fel, mert fél 8-kor akartunk indulni. Egyikünk sem aludt jól, pedig csak négyen voltunk a hálóteremben: a két spanyol nőci, akik este érkeztek és mi ketten Erikával. Meglepetésünkre a két spanyol zarándoknő (anya és lánya) már előttünk felkelt és reggel 7 órakor elindultak, pedig nem ez jellemző a spanyolokra. Amikor fél 8-kor mi is kiléptünk a kapun, még teljesen sötét volt az utca, csak a lámpák világították be a nedvesen csillogó utcaköveket. 

Havas háztetővel indítottunk, később szemerkélt, este viszont szakadó esővel zártuk a napot. Közben voltak lejtők, emelkedők és magvas gondolatok is... :-) 

A konyhában mindenféle finomság volt kikészítve reggelire, amely benne foglaltatott a szállás árában. Két-két piritóst, croissant és egy jó kávét fogyasztottunk el, majd összeszedtük a cuccainkat és indulásra készen álltunk. Valamilyen sugallatra kinéztünk a szobánk ablakából és meglehetősen elcsodálkoztunk a látványtól, ugyanis a háztetőkön havas foltok vagy jeges zúzmara fehérlett. Azért ez már túlzás, hiszen még csak szeptember 5-ét mutatott a naptár! 

Hepehupás táj, szemerkélő eső, ez a Galicia verde (zöld Galicia). 

Reggel fél 8-kor indultunk. Át kellett gyalogolnunk Ribadeo városán, ahol szokás szerint még koromsötét volt minden utca, de a közvilágítás miatt nem volt szükségünk fejlámpára. Nehezen tudtam megszokni, hogy míg nálunk otthon már 6 órakor felkel a nap, addig itt Spanyolországban csak 8-kor. Legalábbis szeptemberben, ennyit számít 2500 km távolság. Szerencsére nem esett az eső és hideg sem volt, így minden adottnak tűnt egy kellemes gyalogláshoz a mai napra. Ránk is fért, áztunk eleget tegnap. A cipőm majdnem megszáradt a radiátor mellett, csak egy picikét maradt nedves, azt elviseltem, nem igazán éreztem kellemetlennek. 

Séta az esőben, szivárványos égbolt és lucsogó túracipők. Asztúriából átléptünk Galiciába, Las Catedrales helyett pedig codillo de cerdo jutott osztályrészül...

6:20-ra állítottam be a telefonomat, de már jóval előbb fent voltam. Egész éjjel rosszul aludtam, nem tudom igazán az okát hogy miért, pedig alapvetően nagyon jó alvó vagyok. Még teljes sötétség volt a hálóteremben, ezért a vörös fényű fejlámpámmal világítottam az ágyam környékén és egész jól össze tudtam pakolni a cuccaimat. Negyed 8-kor léptünk ki az albergue kapuján, akkor még koromsötét volt kint az utcán is. 

Utazás a start helyszínére, elmélkedés a busz csomagtartójáról(ból), kicsike gyaloglás, hangolódás...

Reggel 5-kor keltünk és 6-kor már a buszpályaudvaron voltunk. Csak 500 métert kellett sétálnunk, szándékosan a közelben foglaltunk szállást, hogy ne kelljen kora reggel keresztül sétálnunk Oviedo városán. A tavalyi Camino Primitivo kalandos utazásunk miatt tudtam, hogy a buszpályaudvaron már reggel 6-kor nyit a kávézó, így célzottan oda vettük az irányt. Bőven volt időnk megreggelizni és egy jó café con lechét meginni, mielőtt 6:45-kor a buszunk begördült az állomásra. 

Buszra szálltunk, felszálltunk, repültünk, kalandosan landoltunk, aztán megint buszra szálltunk. Egész nap ide-oda szálltunk, végül Oviedóban beléptünk a katedrálisba...

Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha az El Camino del Norte útjára lépek, főleg a Primitivo után, de az élet nagy rendező. Magamtól nem jutott volna eszembe, ám Erika előállt az ötletével, hogy a Norte utolsó 220 kilométere nem is olyan hegyes-völgyes, mi lenne ha... Addig, addig szervezkedtünk, hogy végül megvettük a jegyeket és elindultunk. Tartsatok hát velünk, lesz néhány izgalmas kalandunk! :-)