Reggel illatos úton közlekedtünk föl-le, napközben hétágra tűzött a nap, de este a lelki sérültek otthonában nyugalomra leltünk. :-)
7.15-kor sikerült indulni. Már reggel érezni lehetett, hogy meleg lesz, elég langyos volt a levegő. Szerettem a reggeleket, ilyenkor egészen különleges fényjátékokat figyelhettünk meg. Hosszúra nőttek árnyékaink és valahogy sokkal lágyabban színezte be a napfény a természetet is.
Nagyon érdekes, illatos növényekkel szegélyezett földúton haladtunk. Többször is éreztem ezt az illatot, valamilyen gyógynövény lehetett, de nem jöttem rá, hogy milyen.
Másfél óra múlva előtűnt az első komolyabb település, Cirauqui.
Hogy miért építették a városokat a hegytetőre, még ma sem értem?! :-) Természetesen a városkába felfelé vezetett az út, amit nagyon nem szerettem. Egy kis utcácskában megreggeliztünk, aztán meg mehettünk lefelé...
Reggeli után hamarosan tűző nap sütött ránk. Betakarított gabonamezők és szőlőültetvények mellett gyalogoltunk föl-le, aztán megint föl és megint le.
Egy ideig az országút mellett is haladtunk és egyszer átmentünk a Canal de Alloz (valamilyen csatorna) alatt.
A nap egyre erősebben tűzött, a hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Ilyenkor azonban mindig érkezett egy kis segítség. Éppen beértünk egy kis faluba, Lorcába, ahol az egyik kapualjban egy bácsika és nénike mandulát pucolt. Megkérdeztük tőlük, hogy merre van ivóvíz, a bácsika pedig mutatta, hogy egyenesen előre. És még azt is elmutogatta, hogy mossam meg az arcomat. Mint kiderült, tiszta hófehér volt, mert nem kentem el a naptejet, Kriszti pedig azért nem szólt, mert azt hitte, hogy direkt hagytam így. Köszi! :-) Megkerestük a kutat, amit egy kellemes játszótéren találtunk meg. Mit mondjak, legalább fél órát pancsoltunk a hőségben, nagyon élveztük a hideg, friss vizet!
Felfrissülve és kulacsainkat megtöltve indultunk tovább a rekkenő hőségben. Őszintén szólva megértem, hogy nem mindenki akart ebben a forróságban zarándokolni és inkább korábban indultak, de mi szerettünk szenvedni. :-)
A következő képen egy albergue bejárata látható, de már nem emlékszem, hogy melyiké. Nem is érdekes, mert valószínűleg már betelt, hiszen nem itt szálltunk meg.
Elérkezett a szálláskeresés ideje. 5 óra körül érkeztünk Estellába, egy nagyobb városba. Először is a városban nehezebben találtuk meg a kagylós vagy sárga nyilas jeleket, amelyek az El Camino útvonalát voltak hivatottak jelölni, mert itt ritkábban festették fel, mint Pamplonában. Egyszer Kriszti nagyon elbizonytalanodott és amikor utolértem, láttam, hogy nagyon forgatja a fejét, kereste a jelet. Én lazán csak ennyit mondtam neki "ne keresd a jelet, mert rajta állsz!". És tényleg ott volt, rajta állt! Ezen jót vihogtunk, aztán mentünk tovább. :-)
Hogy le ne maradjak, én is oda tettem a cipőm orrát egy másik fajta kagylós jelhez... :-)
Természetesen az első albergue full volt, a másodikat ki lehet találni... A harmadikhoz viszont - mily meglepő - egy kisebb dombon kellett felcaplatnunk, de azt kell mondanom, hogy megérte! Az Albergue Anfas nevű, a lelki sérültek egyesülete által fenntartott szálláson leltünk befogadásra. Annyira jólelkűek és segítőkészek voltak vendéglátóink, hogy szinte meghatódtunk tőlük! Minden kívánságunkat lesték és igyekeztek mindenben segíteni. Ingyenes mosógép és főképp ingyenes internet is a rendelkezésünkre állt! :-) Zuhany és mosás után városfelfedezés és vacsora vásárlás következett.
Estefelé a város itt is nyüzsgővé vált, kivonultak a gyerekes családok és idősebbek egyaránt. Meg is értem a spanyolokat és a mediterrán népeket, hogy napközben a hőség miatt begubóznak, este viszont felélénkülnek. Persze templomból itt sem volt hiány.
Az egyik bolt bejárata előtt valami furcsa növényt árultak nagy papírdobozokban. Először nem tudtuk mi az, de jobban megnéztük és pirított vagy grillezett egész paprikáknak tűntek, aminek az eredeti színe piros lehetett. Később ezzel a csemegével közelebbről is megismerkedtünk, de erről majd máskor....
A szálláson mondanom sem kell, hogy a fölső ágy jutott, de itt legalább létra is tartozott az alapfelszereléshez. Sőt, az én ágyam a bejárati korlát mellett volt, így az egyik irányban legalább nem gurulhattam le. Íme egy fotó az esti csendéletről.
Majd egy másik a reggeli változatról. (Balra a korlát melletti volt az én ágyam.)
Visszamentünk a szállásra, ahol megvacsoráztunk. A konyhában megismerkedtünk egy szimpatikus fiatal lengyel párral, akik éppen két hete házasodtak össze. Az El Caminót járva töltötték a mézesheteiket! Vacsi után Kriszti kiment cigizni, aztán lelkendezve szaladt vissza hozzám és magával cipelt, meg akarta mutatni, hogy mit talált! A bejáratnál egy free dobozt helyeztek el, aminek az volt a lényege, hogy bármilyen feleslegessé vált holmidat belehelyezhetted, ha nem akartad tovább magaddal cipelni, de ugyanúgy el is vehettél bármit, ha számodra szükséges dolgot találtál a dobozban. Mi volt a doboz tetején? Egy nagyon aranyos kis napkalap! Rám várt! A mai napi hőség és tűző nap csak ízelítő volt a spanyol forróságból, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet nyáron. Mindenesetre szerény kis baseballsapkámtól megváltam és kicseréltem a kis napkalapra. Eddig mindig megkaptam amire szükségem volt! Köszönöm!
Este kiültünk a szállás előtti padok egyikére, ahol rövidesen új barátok is csatlakoztak hozzánk. Itt ismerkedtünk meg Fabrice-szal, a francia jogász pasival, akinek nagyon jó humora volt. Egész jó fejnek tűnt, sokat beszélgettünk és vidámkodtunk, ráadásul mindezt angol nyelven, ami ismét rácáfolt arra a sztereotípiára, hogy a franciák nem hajlandók megszólalni más nyelven az anyanyelvükön kívül. Később csatlakozott hozzánk Christian is, a német magányos zarándok fiú, aki kiválóan beszélt angolul. Őt is nagyon megkedveltük! Neki 8 hét állt rendelkezésére, hogy megjárja az El Caminót, így nem sietett. Megtudtuk tőlük, hogy másnap 12 km-en keresztül nem lesz sem víz, sem fa, de még árnyék sem nagyon. Szép kilátások!