El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

Hospitalera szolgálat 11. nap

Hospital de Órbigo - 2014. július 21. hétfő

2014. november 15. - Andrea az El Caminón

Kábelezés, besurranás, piementos padrón, jókedvű olasz társaság és egy hajléktalan nő elszállásolása. Ma sem unatkoztunk.

A kora reggeli takarításnál különös dolog történt. Amikor a zarándokok elhagyják a szállást, azt ugyebár nem egyszerre teszik, hanem reggel 6 óra és kb. fél 9 között szállingóznak egyenként. Ilyenkor nem mindig zárják be a kaput maguk mögött, ezért biztonságból egyikünk mindig az első udvar környékén tüsténkedett nehogy idegenek jöjjenek be a szállásra. Így volt ez ma is és milyen jó hogy így volt!

(Mielőtt folytanám a történetet, beszúrok ide néhány képet a környékről Márti fotói közül, mert én ma megint alig fotóztam és nem akarlak benneteket képi illusztráció nélkül hagyni.) :-)

Hallottunk már arról, hogy időnként besurranó tolvajok lephetik meg a zarándokszállásokat, sőt, erre fel is készítettek minket a szolgálat előtt. Épp mind a ketten a szerszámos fülke előtt tettünk-vettünk Kristóffal, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy fekete hajú nő jött be a kertbe két gyerekkel. Rögtön odamentünk hozzájuk és mondtuk, hogy még nem vagyunk nyitva. Erre a nő azt kérdezte, hogy lehet-e nálunk reggelit kapni? Azt feleltük, hogy mi zarándokszállás vagyunk, de ebben a minőségben is éppen zárva, szóval semmiképp nem tudunk segíteni, de a nő tovább erősködött, hogy akkor a szomszéd étteremben vajon van-e reggeli? Nem értettük, hogy ezt miért tőlünk kérdezi meg egyébként is nagyon furcsa volt az egész jelenet. A nő kissé ápolatlan volt, zavartnak is tűnt, semmiképp nem volt bizalomgerjesztő jelenség. Érdekes, hogy koromfekete haja mellé vakító kék szempár társult, amin megint elcsodálkoztam, mint már jó néhányszor itt Spanyolországban. Amikor látta, hogy az ennivalós trükk nem jött be, akkor a wc-re akart bekéredzkedni, jobban mondva a gyerekeit akarta beküldeni, akik addig a háttérben bóklásztak. Valahogy úgy tűnt, mintha a gyerekek a figyelemelterelés eszközei lennének a nő pedig valami rossz szándékkal közeledett volna. Sajnos bármennyire is szigorúnak tűnik a fellépésünk, a zarándokok és a szállás biztonsága érdekében nem engedhettünk nekik beljebb jönni, így közöltük, hogy a wc éppen takarítás alatt van (ami igaz is volt) és kértük, hogy hagyják el a szállást. Itt látszott leginkább, hogy a nő szándékai cseppet sem voltak tiszták, mert szemtelenül dünnyögött valamit spanyolul, amit persze nem értettünk, de a non-verbális jeleiből azt éreztük, hogy jobb lesz minél előbb kitessékelni őket. Nem nagyon akaródzott nekik távozni, szó szerint úgy kellett a kapuig elkísérni, ahol azután gyorsan rákattintottam a nagy belső zárat. Huhh, ezt megúsztuk! Megint egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak és utólag is úgy gondolom, hogy jól oldottunk meg egy kritikus helyzetet. 

Az atya eszmei útmutatásai alatt Kristóf délelőtt elkezdte a ház átkábelezését, hogy a zarándokok és persze a zarándokfogadók legnagyobb örömére végre legyen wifi a szálláson belül is. A lenti internetszobában lévő routerig kellett eljuttatni a kábeleket, hogy azután onnan ontsa magából a kütyü a jelet. Szegény a padlástól a földszintig húzta-vonta a kábeleket, tiszta poros lett ahogy a tetőn mászkált, de a wifi csak nem működött. :-(

Az első napokban történt még egy vicces sztori, de elfelejtettem leírni, most pótolom. Nem is a történet a lényeg, hanem annak a tárgya, az a különleges csemege, ami Spanyolországban az egyik legnépszerűbb tapas. (A tapas egyébként sokféle lehet, apró étvágygerjesztő falatkákat neveznek így, nálunk sörkorcsolyának mondanánk.) Amikor az előttünk lévő hospitalerák átadták nekünk a szolgálatot, akkor elmagyaráztak és megmutattak mindent, többek között azt is, hogy milyen felhasználható élelmiszerek maradtak a hűtőben. Így került sor az általam addig még nem ismert ínyencség, a piementos padrón nevű csemege bemutatására is. Marcsi elővett egy zacskó apró zöldpaprikát a hűtőből és a lelkemre kötötte, hogy ezt feltétlenül készítsem el, mert ez az atya egyik kedvence. Oké, no problem, de hogyan szereti? Nos, Marcsi útmutatója szerint a recept igen egyszerű, csupán egy kevés oliva olajon feketére kell sütni, utána megsózni és kész. Ház ez semmiség - gondoltam magamban - majd az egyik napon neki is álltam elkészíteni. Olyan feketére sütöttem, amennyire csak lehetett, de amikor már nagyon füstölt a serpenyőben az étel, akkor levettem, mert már gyanús volt a dolog. Annak rendje módja szerint szervíroztam is az egyik vacsoránál és az atya meg is kóstolta. Egyem a szívét az őszinteségének, nem sokat kertelt, csupán rátette kezét Kristóf karjára, miközben ő is nyúlt volna a tányérban lévő falatkákért és annyit mondott: NO MÁS! - ne többet! Hát ez erős visszajelzés volt! :-) A lényeg, hogy nem kellett volna szénné égetnem ahogy Marcsi mondta, hanem csupán megfonnyasztani és nagy szemű sóval meghinteni. Később ettem igazi piementos padrónt Santiagóban és tényleg isteni finom! Mindenkinek ajánlom, szerintem időnként talán itthon is lehet kapni valahol. Íme a fotók, melyek nem a saját alkotásomat prezentálják, hanem az internetről vadásztam le a képeket, hogy bemutassam nektek a csomagolástól az elkészítésen át a tányérban való szervírozásig a folyamatot. Jó étvágyat hozzá! Az utolsó kép a saját remekművemet illusztrálja. :-)

Úgy alakult, hogy ma nagyon sok olasz zarándok szállt meg nálunk. Nem tudom, hogy megbeszélték-e előre, hogy itt fognak éjszakázni, mindenesetre egymás után szállingóztak és estére már egész szép kis társaság gyűlt össze belőlük. Ahogy az lenni szokott az italiano peregrinóknál hamar feltalálták magukat és közösen mulatoztak. Nem voltak túl harsányak, de nagyon jó kedvük volt! Nem véletlenül szeretem a mediterrán népeket, árad belőlük a vitalitás és az életigenlés. Volt közöttük egy vidám vezéregyéniség, aki összeterelte a társaságot az udvaron és szó szerint vezényelt nekik, miközben az egész csoport vidám olasz dalokat énekelt. Irtó muris volt a kis csapat, de különösen a sárga pulcsis hangadójuk Giuseppe, aki később sokat beszélgetett Mártival. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy rájuk esteledett, de még az utcán is együtt wifiztek. Hiába, ennek is meg volt a romantikája. :-)

Vacsora közben Don Manuel kapott egy telefonhívást, miszerint be kellene fogadnunk egy hajléktalan nőt, mert a legközelebbi hajléktalan szállás Astorgában ideiglenesen zárva tartott. Az atya természetesen igent mondott a kérésre, majd úgy fél 10 körül meg is érkezett a nő. Egy autóval szállították hozzánk hatalmas kockás plasztik szatyrával együtt, abban volt minden vagyona. A 8-as szobában szállásoltuk el a hajléktalan vendéget, elkülönítve a zarándokoktól. Egy kicsit hóbortos figurának tűnt, de végül azon túl, hogy kért egy vödröt az ajtaja elé, mondván, hogy nem bírja ki a wc-ig, szóval ezen túl semmilyen gondot nem okozott. Mit mondjak, kihívásokkal teli másnapra számíthattunk... :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr176900205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása