El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 1. nap, Saint Jean Pied de Port - Roncesvalles - 25 km

El Camino zarándokút - 2016. május 31.

2016. november 06. - Andrea az El Caminón

Az első, legkeményebb nap leküzdve! Kaptunk esőt, szelet, hideget, meleget na azt nem, és még dagonyáztunk is. :-)

1_kilato_honto_elott.jpg

Eljött hát a várva várt nap, az indulás ideje! Az első olyan reggel, ahol mindannyian szinte egyszerre ébredtünk és halkan suhogva, zizegve pakoltuk össze cuccainkat, hogy mielőbb elindulhassunk. Milyen jó, hogy a telefonomon az összes fotót dátum és idő formátummal rögzítettem, mert így pontosan tudom rekonstruálni, hogy mikor és merre jártam. Tehát, háromnegyed 7-kor léptünk ki az alberguéből és 6:50-kor már ott pózoltunk a városkapunál, megörökítendő az indulás pillanatát! :-)

A lentebb látható, árokba borított és magára hagyott motor csak az indulást követő fél óra múlva került elénk, de valahogy ide kívánkozott egy fekvő formátumú kép. Márpedig ez szó szerint fekvő.... :-) Később még sok más meghökkentő elhagyott tárgyat láttunk, melyek közül a túrabakancsok csak a legszolidabbak közé tartoztak. 

Az emlékeimben erősen élt még az első nap gyötrelme, amikor 5 évvel ezelőtt jártam ugyanezen az úton. Annak ellenére, hogy akkor még 5 évvel fiatalabb voltam, mégis annyira nehéz volt ez a szakasz a Pireneusok meredeksége és a nagy szintkülönbség miatt, hogy a 800 km hosszú útból a 4. kilométernél jött el számomra a holtpont! És ez nem vicc, tényleg! 2011-ben a 4. kilométer jelentette a holtpontot! Éppen emiatt nagyon tartottam ettől a naptól megint, de abban is biztos voltam, hogy meg tudom csinálni. Arra viszont újra rácsodálkoztam, hogy a városkapu után mindössze 200 méterrel bármilyen előzmény nélkül mennyire hirtelen kezdett emelkedni az út és milyen meredekké vált minden átmenet nélkül. Az időjárás nem hogy jobb lett volna a tegnapinál, hanem még szigorúbb felhők gyülekeztek és apró szemekben szitált valami. Annyira apró szemekben, hogy nem tudtuk eldönteni köd vagy eső, vajon felvegyük az esőkabátot vagy sem. A hátizsákra mindenesetre felhúztuk az esővédőt, szusszantunk egyet és közben kattintottam néhány fotót. Ekkor még csak fél 8 körül járt, de már felülről tekintettünk vissza Saint Jean-ra és a környező települések apró házaira.

Az iszonyú meredek szakasz után jött egy kevésbé szenvedős, majd egy újabb löket tüdőpróbáló etap. Nehéz volt. 9 óra előtt majdnem négykézláb másztunk be az első menedékházba, a Honto településhez tartozó albergue kávézójába. Éppen jókor, mert addigra elég határozottan elkezdett esni az eső, így legalább abban bízhattunk, hogy a pihenés ideje alatt majd jól kiesi magát és szépen eláll, mire elindulunk. A felhők másképp gondolták... Az albergue fedett teraszán egyre több zarándok gyűlt össze, mindenki behúzódott az eső elől. A két francia kiszolgáló hölgyemény nem volt valami barátságos, de annál nagyobb adag kávét adtak, szóval kiegyenlítették gyengeségüket. Így tettem én is, mert magamba döntöttem egy tasakkal a kimondottan az első napra szánt, otthonról hozott Diasporal magnéziumos porból, amit víz nélkül is be lehetett venni. Azt reméltem tőle, hogy könnyebben fogom venni az akadályokat. Fél 10 körül elindultunk a következő állomásra, Orisson felé. A táj még ilyen barátságtalan időben is leírhatatlanul szép, festői színekben pompázott!

Az eső hol elállt, aztán újra nekieredt, majd csendesedett és megint kezdte elölről, miközben hideg szél tépázta az esőkabátot rajtunk. Ekkor már ki-ki a saját tempójában haladt, nem vártunk egymásra, csak az lebegett a szemünk előtt, hogy mielőbb felérjünk Orissonba és fedett helyen pihenhessünk a legmeredekebb szakaszok után. Többször is a felhők között jártunk és ezt szó szerint kell érteni. Tényleg ki-be mászkáltunk a felhőpamacsok és zordabb társaik között, sokszor nehéz volt eldönteni, hogy éppen esik az eső vagy csupán a felhő tartalma csapódik ki ránk.

Nem tudom megítélni, hogy vajon placebo hatás áldozata lettem vagy tényleg ennyire hatott a turbó por, mindenesetre magamhoz képest egész jó tempóban haladtam és olyan sebességgel szaladtam fel a hegyre, hogy Erikáékat 20 perccel megelőzve értem be az orissoni pihenőhelyre. Ekkor éppen 11 óra volt. Annyit elárulhatok, hogy ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy bárhova is én érkezzek meg elsőként... :-) Úgy látszik, annyira rágörcsöltem az első 8 km-re, hogy nagyon hamar le akartam tudni, hiszen ettől tartottam leginkább. Érdekes, hogy mennyire fejben dől el minden... Mindenesetre elfoglaltam egy nagy asztalt, hogy a lányoknak is legyen helyük, aztán befutottak ők is csurom vizesen és fáradtan. Eltöltöttünk egy egész órát a regenerálódással, szendvicset ettünk, kávéztunk és erőt gyűjtöttünk a továbbiakhoz.

Közben érkezett egy magyar srác is, Roland, aki elmondta, hogy a vasúti sztrájk miatt csak délelőtt 10-re ért SJPP-ba és csak azután tudott elindulni. De akkor hogy a fenébe ért ide már fél 12-re, miközben mi már reggel 7 előtt úton voltunk? Hát úgy, hogy hegymászó volt egyem a szívét! Egy pillanat alatt romba döntötte a felturbózott gyorsaságomba vetett hitemet és visszarántott a földre. Hadd fogjam rá, hogy miatta vánszorogtam később olyan tempóban, mint a csiga. :-) Roland amilyen szélsebesen beviharzott, úgy porzott is el, soha többé nem láttuk.

Egyébként ha újra megjárnám a francia utat - ezt a lehetőséget se zárjuk ki :-) - akkor lehet, hogy megszállnék itt Orissonban. Most azonban szóba sem jöhetett, mert előre kellett volna foglalni 35 euróért, amiben benne van a vacsora és a másnapi reggeli is. Fiataloknak nem javaslom, mert ők hamarabb végig tudnak menni az első, legkeményebb szakaszon és egyben is meg tudják tenni viszonylag normális időintervallum alatt, de aki idősebb vagy lassabban halad, annak érdemes megfontolni ezt a lehetőséget is. Ez esetben mindenképp előre foglalás szükséges, ami ellentétben az út későbbi szakaszaival, itt még elfogadható alternatíva. A foglalást egyébként elvből ellenzem, de erről majd később bővebben is kifejtem a véleményemet.

23_el_camino_orisson.jpg

Délben összeszedtük magunkat és nekiindultunk a további hegymenetnek. Az időjárás nem sokat változott, továbbra is lógott az eső lába, de időnként legalább alábbhagyott és csak csendesen szemerkélt. A szél viszont egyre erősebben fújt és minél magasabban jártunk, annál hidegebbé vált a levegő. Arról szó sem lehetett, hogy befülledjünk a vízhatlan esőkabát alá, annyira hideg volt, sőt a szél ellen valamelyest védelmet is nyújtott az impregnált esőkabát. Már amikor nem kapott a szél a poncsó alá és fújta fel alulról, ilyenkor úgy néztünk ki, mint a jóllakott Matrojska babák. :-)

A táj hihetetlenül szép volt, üde zöld dombokkal, völgyekkel, békésen legelésző lovakkal, juhokkal, a természet ott hevert a lábunk előtt! Időnként megálltunk, pihentünk egy kicsit, aztán megint ment mindenki a saját tempójában tovább. Háromnegyed 2-kor értünk a Mária-szoborhoz. Ott árválkodott szegény a kisdeddel a karján egy szikla tetején a metsző szélben, egy lélek sem volt a közelében. Talán azért nem, mert az út jobbra kanyarodott, a szoborhoz viszont egy kis kitérőt kellett tenni, de egyébként is megfogyatkoztak addigra körülöttünk a zarándokok, szerintem a többség akkor már Roncesvalles közelében járhatott. Mi még az út felénél sem tartottunk és a hegyek egyre csak tornyosultak előttünk...

Bokagyötrő köves úton, meredek ösvényen kellett feltornászni magunkat egyre magasabbra. Nem is tudom hogyan másztam volna fel a hegyre túrabot nélkül?! Nagyon nagy biztonságot adott, hogy minden lépésnél kitámaszthattam magam és nem csúsztam el a nedves sziklákon. Amilyen küzdelmesen és óvatosan kapaszkodtunk fel a hegygerincen, akkora nyugalommal és biztonsággal lépkedtek az erős lovak a hegyoldalon ügyet sem vetve a zord időjárásra. Őket csak a friss, zöld legelő érdekelte, még csak fel sem emelték a fejüket, amikor elhaladtunk mellettük.

el_camino_lovak.jpg

A lovak után birkacsordába botlottunk, akik hangos bégetéssel adták tudtunkra létezésüket. Nagyon vicces volt hallani, ahogy egymást túlkiabálva óbégettek és egyre közelebb jöttek hozzánk. Egy cseppet sem voltak megrémülve tőlünk, pedig minimum madárijesztőnek néztünk ki a kapucnis esőkabátban. A spanyolok és franciák nem csináltak túl nagy faksznit a határellenőrzésből, mert csupán egy határkő jelezte hogy immár Navarra tartományba léptünk, ami ugyebár már Spanyolország, szóval valahol azon a környéken léphettük át a francia-spanyol határt. Ekkor már negyed 5 körül járt és még nem értük el a hegy legmagasabb pontját.

6 órakor jutottunk fel a csúcsra, a Col de Lepoeder hágó 1430 méter magasan fekvő pontjára, ahonnan csodálatos panoráma nyílt Roncesvallesre és a környező hegyekre. Mondanom sem kell, hogy addigra már teljesen kimerültünk, el is szakadtunk egymástól, külön-külön botorkáltunk fel a hegytetőre. 5 évvel ezelőtt alighanem erről a csodás helyről készítettem a blog régebbi felhős fejlécképét is, csak azóta egy pihenőhelyet is építettek ide. Amikor felmásztam végre a hegyre, akkor pillantottam meg Erikát, amint békésen pihent a kilátónál egy cseh pasi társaságában. Persze én is rögtön lerogytam közéjük és megpróbáltam regenerálódni. Így ismerkedtünk meg Márkkal, a cseh üzletemberrel, aki sokszor járt már Magyarországon és persze Budapest őt is lenyűgözte. Beszélgettünk egy kicsit, megkínált bennünket csokival, mi pedig szőlőcukorral, aztán felkerekedtünk hogy immár lefelé vegyük az irányt.

32_el_camino_kilato.jpg

Körülbelül úgy jártam-keltem az úton, mint aki soha nem járt még arra azelőtt, mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy merre kell menni. A bizonytalanság oka az volt, hogy a jelzőtábla számomra nem volt egyértelmű, de Márk olyan határozottan indult el lefelé a köves úton, hogy kétség sem fért hozzá, hogy arra kell menni, így tehát Erikával követtük őt. Utólag átolvasva az útikönyvet éppen azon az úton indultunk el, amiről az útikönyv is inkább lebeszél a meredeksége és a csúszós kövek miatt... Hm. Akkor még nem sejtettük mi vár ránk. Márk hipp-hopp elillant, mi pedig apró lépésekkel botorkáltunk a vizes köveken a meredek lejtőn, majd egyszer csak egy sötét erdőben folytattuk utunkat.

Az amúgy is felhős égbolt miatt az erdő még sötétebbé vált, ekkor már 7 óra is elmúlt. Mindketten a saját tempónkban haladtunk, kb. 30-50 méterrel lemaradva botladoztam Erika mögött. Az egész napos esőtől felázott talajon nagyon óvatosan lehetett csak lépegetni, minden mozdulatot alaposan megfontoltunk. Az sem segített rajtunk, hogy egy idő után elfogytak az öklömnyi kövek, sőt a lejtő is ellaposodott és már-már azt hittük, hogy végre könnyebb lesz egy kicsit, mert akkor meg egy másik természeti jelenséggel néztünk szembe, a bokáig érő sárral. Nem is lett volna gond, ha csupán néhány tíz méteren keresztül tartott volna a sáros szakasz, de nem, nekünk több száz méteren keresztül kellett dagonyáznunk. Ott cuppogtunk a túracipőinkkel a sötét erdő kellős közepén kimerülve, éhesen, fáradtan, egymástól egyre jobban eltávolodva. A lassú, unalmas szottyogást egy váratlan esemény szakította félbe. Konkrétan az, hogy egy pillanat alatt kicsúszott a lábam és elterültem a sárban hátizsákostul, túrabotostul, illetve ez nem igaz, mert a botok is elrepültek a kezemből. Pufff. Nem estem nagyot, jobban mondva nem ütöttem meg magamat, mert puhára estem - és itt most nem a popómra gondolok, hanem a puha sárra - sőt, még a hátizsák is tompított. Ott ültem tehát a Pireneusok kellős közepén, egyedül egy sötét erdőben a sárban.... A gond csupán az volt, hogy éppen a hátizsák miatt nem tudtam felállni, mert állandóan visszahúzott, levenni pedig nem tudtam, hiszen fölötte viseltem az esőkabátot. A botot nem tudtam elérni, amikor pedig fel akartam állni, a lábam egyre mélyebbre süllyedt a sárba, így újra és újra visszacsúsztam. Senki nem volt körülöttem, Erika nem vehette észre, hogy eltűntem, mint szürke szamár a ködben, a dolgot tehát saját magamnak kellett megoldanom. Többszöri próbálkozás után egy kidőlt faágba kapaszkodva végül nagy nehezen sikerült felállnom anélkül, hogy megint visszacsússzak, majd a botokat is felszedegettem és hálát éreztem, hogy épen sikerült megúsznom a bajt. Elindultam. Szerencsére nem láttam magam hátulról, de sejtéseim voltak, hogy ezek után mennyire hasonlítottam egy sárban hempergő mangalicához... :-) Este 8 óra 10 perckor értem ki az erdőből és pillantottam meg Roncesvalles kolostorát, a várva várt alberguét!

A lányok már ott vártak az albergue bejárata előtt, nem tudták elképzelni, hogy hol maradtam ilyen sokáig. Nem csak én voltam egyedül ilyen sáros, egy német lány tetőtől talpig meghempergett benne. A szálláson holland önkéntesek vettek kezelésbe minket és kísértek el a szobánkig. Sajnos addigra a felújított szárny összes ágya megtelt már, így mi egy alagsori régi szobában kaptunk ágyat, de akkor már minden mindegy volt. Azt sem bántuk már, hogy a fürdő is az udvaron felállított konténerben volt és odáig a hideg esti szélben kellett kimennünk, csak végre vízszintesbe helyezhessük magunkat. Pedig ismertem a csili-vili felújított szekciót, hiszen anno ott kaptunk elhelyezést, az nagyon más volt ám! Na mindegy, lecuccoltunk, elmentünk fürdeni, nagyjából lemostuk a sarat a ruháinkról, de nagymosást nyilván nem rendeztünk, hiszen másnapra nem száradtak volna meg a ruháink. Mindenünk fájt, kimerültek voltunk és már semmi esélyünk nem volt arra, hogy valahol vacsorázzunk, mert már este 10 óra volt, amikor a villanyt központilag leoltották. Kemény volt az első nap és ráadásul éhesen kerültünk ágyba, de annyira fáradtak voltunk, hogy az felülírt mindent. Azt hittem, hogy néhány pillanat múlva elalszom, de olyan kitartó fájdalmat éreztem a csontjaimban, hogy nem tudtam aludni tőle. Egy idő múlva be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót, pedig nagyon ritkán szoktam gyógyszerhez nyúlni, csak ha nagyon muszáj. Alig aludtam valamennyit az első éjszaka, de mégis nagyon jó érzés töltött el, hogy a legnehezebb napot sikerült leküzdenem! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr511922767

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lyzX · http://kirandulo.blog.hu 2016.11.08. 10:13:47

Hú, ez szuper!
Még nem jártam ott, de kezdek kedvet kapni. :)
Kitartás!! :)
süti beállítások módosítása