Hepehupás táj, szemerkélő eső, ez a Galicia verde (zöld Galicia). 

Reggel fél 8-kor indultunk. Át kellett gyalogolnunk Ribadeo városán, ahol szokás szerint még koromsötét volt minden utca, de a közvilágítás miatt nem volt szükségünk fejlámpára. Nehezen tudtam megszokni, hogy míg nálunk otthon már 6 órakor felkel a nap, addig itt Spanyolországban csak 8-kor. Legalábbis szeptemberben, ennyit számít 2500 km távolság. Szerencsére nem esett az eső és hideg sem volt, így minden adottnak tűnt egy kellemes gyalogláshoz a mai napra. Ránk is fért, áztunk eleget tegnap. A cipőm majdnem megszáradt a radiátor mellett, csak egy picikét maradt nedves, azt elviseltem, nem igazán éreztem kellemetlennek. 

Az alberguéből kilépve eleinte külvárosi környezetben gyalogoltunk, ahol megakadt a szemem egy turistabusz feliratán. A szemfülesek talán észreveszik, hogy miért. :-) Átsétáltunk az A-8 jelzésű autópálya alatt, majd a folyóparton folytattuk utunkat. Rövidesen egy szép kis kápolna késztetett megállásra bennünket, lefotóztuk a reggeli félhomályban és megörökítettük az ébredező kikötőt is. A folyó túlpartján Figueras városka látható a kivilágított templomával. 

Meglepő módon a főutca környékén minden bárt zárva találtunk, de végül sikerült rálelnünk egy nyitva tartó picike kávézóra, ahol megreggeliztünk. Itt újabb két szép kávéscsészét sikerült fotóznom, melyeket hamar el is küldtem az egyik barátnőmnek, aki mindig örült az ilyen képeknek. Gyűjtögettem őket szorgosan. :-)

Mire befejeztük a reggelit, kivilágosodott. A városból kifelé tartva a jelzéseket követtük, amikor elhaladtunk egy ivókút mellett, melynek tetejére valaki egy kagylót helyezett. Nagyjából 200 méterrel odébb egy Y elágazáshoz érkeztünk, ahol az útjelző kő balra irányított bennünket. Innen még 188 km távolságra voltunk Santiago de Compostelától. Tulajdonképpen azért is fotóztam le ezt a követ - és később ez gyakorlattá vált - hogy útközben ki tudjuk számolni, hogy mikor közeledünk majd az adott napi célállomásunkhoz. 

Fél 9-kor már egy magaslatról néztünk vissza Ribadeo és Figueras felé, majd folytattuk a gyaloglást immár Galiciában. (Előző nap ugyanis a hídon keresztül átléptük az Asztúria-Galicia tartományok közötti határvonalat.)

Innen egy jó darabig felfelé emelkedett az út és az első 12 kilométeren keresztül elég sok hepe-hupa várt ránk. Néhány zarándok elhagyott bennünket, de azért nem volt nagy tolongás az úton. 

Egészen idáig aszfaltúton haladtunk, de aztán egy ponton mintha éles késsel elvágták volna és utána egy darabig legalább földúton lépegethettünk. Naivan azt hittem, hogy ez már így marad, de alig 200 méter után megint aszfaltút került a lábaink alá, melyen nem volt komfortos a gyaloglás. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a Camino Nortén ennyit kell mennünk aszfalton!

10 órakor érkeztünk a Vilela település előtti alberguéhez, melyet a Gronze is jelzett, mint az egyetlen olyan lehetőséget a mai napon, ahol lehet enni, inni, egyebeket intézni. Na ez úgy be volt zárva, mint annak a rendje. Megálltunk egy picit pihenni, aztán továbbindultunk. A lenti képen látszik, hogy megint fölfelé kanyarog majd az utunk és persze még mindig aszfalt.

Az aszfalttól eltekintve szép kis erdei úton gyalogoltunk, időnként mezőgazdasági területek mellett is elsétáltunk. 

A lenti zöld házat azért fotóztam le, mert megtetszett az előtte álló kisebb házikó is, amely levélszekrényként funkcionált. De milyen jó, hogy lefotóztam, mert most el tudok mondani nektek egy hasznos információt! A zöld ház után kb. 50 méterrel lesz egy útelágazás, ahol a kagyló és nyíl majd jobbra mutat, tehát ott le kell térni egy gyalogútra. Ha azonban netán ti is úgy járnátok Vilela alberguéjénél mint mi, vagyis zárva találjátok a mai nap egyetlen eszem-iszom-pisilek helyét, ne essetek kétségbe, hanem az elágazásnál NE forduljatok jobbra, hanem menjetek tovább egyenesen. Ez esetben ugyanis innen mindössze 300 méterre megtaláljátok az országút mellett lévő Casa Domingo nevű bárt, ahol minden szükséges dolgot elintézhettek.

Csakhogy ezt mi nem tudtuk ott a helyszínen, így mentünk tovább a kijelölt útvonalon, majd lefordultunk San Vicente településhez, mert a Gronze szerint ott remélhettünk valami bár félét. Megkérdeztünk egy helyi nőt, aki azt felelte, hogy a faluban nincs semmi, ellenben visszafelé mutatott az országúton és elmagyarázta, hogy hol van a Casa Domingo nevű bár. Még azt is mondta, hogy ha esetleg nem lesz nyitva, akkor kopogjunk be, mert biztosan kiszolgálnak bennünket. Megköszöntük, majd ezután a jelzett úttal párhuzamosan, immár visszafelé haladtunk, amíg meg nem találtuk a Casa Domingót. Ez a kis kitérő plusz 2 kilométerünkbe került, de legalább pihentünk majdnem egy órát, ittunk egy-egy clarát, a pincér néni meg készített nekünk finom szendvicseket. Ti azonban ezt a kerülőt spórolhatjátok meg, ha a zöld ház után nem fordultok jobbra, hanem egyenesen mentek tovább.

Miután feltöltöttük magunkat energiával, felkerekedtünk és visszaballagtunk San Vicente faluba újfent és folytattuk utunkat. Közben a nap is kisütött, kellemes gyaloglós időjárásban volt részünk és a tájra sem panaszkodhattunk. Csak az aszfaltra...

Útközben egy szép kis kápolna mellett is elhaladtunk, melynek oldalában két zarándoklány pihent és falatozott. Őket még nem láttuk eddig. Később utolértek bennünket, majd megint mi hagytuk el őket, szóval egy ideig váltogattuk egymást.

Az út innentől elég meredeken emelkedett. Számítottam rá, mert megnéztük a Gronze szintmetszetes térképét, ezért tartottam is a hegytől, de ahogy általában lenni szokott, (utólag) nem is volt annyira megerőltető. Még az emelkedő előtt bedobtam egy Magnosolvot (mindenre felkészültem!) és lassan araszoltam fölfelé. Hosszabb emelkedőre számítottunk, a második szakasz már nem volt olyan meredek. Többször haladtunk keresztül szép eukaliptuszerdőkön, ahol az út két oldalát hatalmas páfrányok szegélyezték. Néha olyan kegyelmi állapotban is részesültünk, hogy puha földút került a lábaink alá, amiért nagyon hálásak voltunk. :-)

Később azonban minden megváltozott. Elkezdett szemerkélni az eső, aztán elállt, majd nekieredt újra. A cipőm már nem tudta eldönteni, hogy most vizes legyen vagy megszáradjon. Erika nemes egyszerűséggel szandálban nyomta. :-) Visszakaptuk az aszfaltot is, miközben egyre melegebb lett és a poncsó alatt dunsztban éreztük magunkat. A táj viszont nagyon szép volt még ilyen borult időben is, amolyan tipikus galiciai zöld. 

A vége már nehéz volt, mert az utolsó 1 km-en egy meredek emelkedőt kellett megmásznunk, annak tetején foglaltunk szállást Villamartín Grande településen. A mai etapot egyébként megint a szállások rendelkezésre állása határozta meg. A Gronze szerinti etapolás alapján elmehettünk volna Gondán faluig is, ami csak 2,3 km-re van Villamartín Grandétól, de az ottani albergue sajnos zárva volt és ezt már a Gronze is jelölte. Úgy gondoltuk tehát, hogy inkább megállunk Villamartín Grandéban, ahol egyetlen panzió volt elérhető, így ott foglaltunk szobát. Amikor megérkeztünk a meredek emelkedő után, a vendéglátónk kedvesen fogadott és mondta, hogy nyugodtan üljünk le, fújjuk ki magunkat és majd utána regisztráljunk. Engedtünk a csábításnak... :-) 

A hospitalera nagyon kedvesen fogadott bennünket. Ainoha volt a keresztneve, amely baszk név, de ő Teneriféről származott. Ezen a helyen megoldódott a zarándok kagyló kérdés is, mivel a kávézóban a sok apró ajándéktárgy mellett kagylót is lehetett vásárolni. Úgy indultam el otthonról, hogy majd itt Spanyolországban veszek magamnak egy szép kagylót, de eddig nem találtunk olyan helyet, ahol ezt megtehettem volna. Amint azonban tudjuk, a Caminón minden megoldódik... :-) A rövid kis pihenő után a hospitalera felkísért az emeletre bennünket és megmutatta a szobánkat. A panzióban akkor rajtunk kívül még csak két spanyol lány tartózkodott, később még érkezett két másik zarándok is egy német (Franz) és egy svájci-olasz (Mauricio) személyében, így összesen 6 zarándok szállt meg aznap a panzióban.

A szobánk nagyon kényelmes és tágas volt, szép kilátással a környékre, de a folyosó végén lévő közös fürdőszoba volt a legjobb! Sajnos arról nem készítettem fotókat, de csodaszép csempék és igényes felszerelések jellemezték, minden illatos volt és tiszta, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a helyet.

A környéken más étkezési lehetőség nem lévén a szálláson fizettünk be vacsorára. Mind a hat zarándok összegyűlt az asztal körül és egy nagyon kellemes estét töltöttünk el együtt, jókat beszélgettünk. A hospitalera megnyugtatott bennünket, hogy másnap már nem lesznek olyan nagy emelkedők, mint a mai napon és könnyebb lesz a terep. Ebben bízva tértünk nyugovóra a kellemes vacsora után. :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)