A mai nap főszereplője maga a patás ördög, de nem kerülhettem el az Ibuprofen 500-ast sem. Az eukaliptuszerdők illata és látványa kárpótolt a szenvedésekért valamelyest... 

Ma ismét korán hagytuk el az alberguét, reggel 5-kor elsőként csuktuk be magunk mögött a kaput. Sosem gondoltam volna magamról, hogy korai induló leszek, de a nagy meleg miatt ez tűnt a legjobb megoldásnak. A koromsötét reggelen sokáig fejlámpával haladtunk az autóúton, ahol nem igazán volt még forgalom. Ahogyan előző nap a kedves hospitalera elmagyarázta, elindultunk a kis térkép alapján a főút mentén (a térkép az előző poszt végén található). Nagyjából 2 km gyaloglás után elérkeztünk a körforgalomnál lévő McDonald's-hoz, de olyan korán volt még, hogy zárva találtuk, így kávé nélkül folytattuk utunkat, aztán még további 500 métert követően jobb oldalon letértünk egy alsóbbrendű, de még mindig aszfalt burkolatú útra.

Később kisebb településeken gyalogoltunk keresztül és ilyenkor a közvilágítás is segített bennünket a tájékozódásban. Elhaladtunk a szépen kivilágított és tetőtől talpig azulejo csempékkel burkolt Etnográfiai Múzeum előtt is, vetettünk rá egy pillantást és mentünk tovább. A Brierley-féle útikalauz szerint a mai napra is többnyire aszfaltút várt ránk. Az előttünk álló etap több mint 81 százalékában valamilyen kemény burkolatú talajra számíthattunk és ez nem volt valami biztató a térdemre nézve...

Reggel 7 óra előtt értünk egy útkereszteződéshez, ahol majdnem elvétettük az irányt, mert a nyíl nem volt egyértelmű vagy nem figyeltünk eléggé. Felmentünk a töltés oldalán egy földúton, ahonnan lefelé pillantva megláttuk az olaszokat a túloldalon tempósan igyekezve a főút mentén. Hát akkor mi hol vagyunk? Néztük a térképet, de nem tudtuk beazonosítani a helyzetünket, így aztán visszafordultunk és elindultunk az út túloldala felé. A forgalmas autóúton hatalmas teherautók dübörögtek el mellettünk és nem volt egyszerű az átkelés sem rajta, de végül megtaláltuk a sárga nyilat és ez megnyugtató érzés volt.

Húsz percnyi gyaloglás után azzal szembesültünk, hogy felújítási munkálatok miatt a Vouga folyó előtt lezárták a földutat, szóval továbbra is az autóúton kellett maradnunk. A széles folyón átívelő hídon nagy sebességgel suhantak el mellettünk a hatalmas kamionok, de itt legalább szalagkorlát szolgált némi védelemmel. Legalább egy kilométeren keresztül haladtunk a sárga hídkorlát és a szalagkorlát között és ez egyáltalán nem volt kellemes érzés. Talán csak a táj és a folyót övező ártéri természet látványa nyújthatott némi vigaszt.

Szerencsére hamarosan ismét egy alsóbbrendű bekötőútra tértünk, ahol már nem igazán jártak autók és szép ligetes erdősávok szegélyezték az utat. Csak az a kemény burkolat ne lett volna! 

A Portugál Camino a szép tájak mellett kemény burkolatú utakban is bővelkedett, de ami kisvártatva a szemünk elé tárult, az minden várakozásunkat felülmúlta. Egy széles törzsű, terebélyes lomkoronájú fa állt az út közepén körbe aszfaltozva! Elég lehangoló látvány volt, de legalább nem vágták ki a fát, hanem meghagyták az út közepén. Ilyet sem láttam még!

Néha akadt egy-egy rövidebb földút, vagy puhább talajú szakasz is, de ilyenből kevés jutott a mai napra. 10 óra körül már annyira fáradtak voltunk, hogy az egyik településen szinte egyszerre rogytunk le a végre nyitva talált bár teraszára. Ilyenkor rendszerint levettem a cipőt és a zoknit, nem igazán zavartattam magam, hiszen rajtunk kívül csak egy nő ücsörgött a szomszéd asztalnál. Sajnos eljött a pillanat, amikor muszáj volt bevennem egy 500 mg-os Ibuprofen fájdalomcsillapítót, mert már annyira fájt a térdem a kemény aszfaltburkolattól. :-(

Nagyjából egy óra múlva áthaladtunk Albergaria-A-Velha város egyik terén, ahol először egy kisebb szökőkutat láttunk, majd később egy nagyon szép platánsor szegélyezte az utat. Az útikalauzunk egyébként ebben a városban javasolta a megállást, de ez nekünk túl rövid etap lett volna és egyébként is lefoglaltuk már előző este a szállásunkat egy későbbi településen, szóval meneteltünk tovább.

Elsétáltunk a város alapítójának, Teréz királynőnek a szobra mellett...

... majd a könyvtár melletti kis téren vetettünk egy pillantást a szemben lévő toronybástyára, de bemenni nem tudtunk, mert minden zárva volt.

A várost magunk mögött hagyva csodálatos eukaliptuszerdőn keresztül vezetett az út és végre zarándokbarát terepen folytathattuk a gyaloglásunkat. Csodaszép, sűrű aljnövényzet, páfrányok borították be a talajt, mintha puha takaró óvta volna az erdő négylábú lakóit, biztonságos búvóhelyet nyújtott a kisebb állatoknak. A sudár eukaliptuszfák között jó messzire el lehetett látni és közöttük bőven jutott fény a páfrányoknak is, valószínűleg ezért is nőttek ilyen szép sűrűre. Az eukaliptuszfák illata semmihez sem  hasonlítható, egyszerűen imádtam beleszippantani a levegőbe, mintha csak finom balzsamot szimatoltam volna!

Lőttem néhány fotót és ilyenkor mindig lemaradtam Erika mögött az úton, így legalább 50, vagy talán 100 méterre is lehettem tőle, majd komótosan folytattam a sétámat az erdei ösvényen. Andalogva bandukoltam, amikor hirtelen valami bizonytalan neszre lettem figyelmes a sűrű páfrányok között, majd ez a hang egyre erősebbé vált és egyre közelebbről hallatszott. Végül határozott, ütemes toppanásokat, ugrásokat hallottam tőlem jobbra az aljnövényzetben, de nem láttam semmit, ellenben nagyon megijedtem. Nem tudtam mi lehet a zaj forrása, arra gondoltam, hogy biztosan egy vaddisznó vagy kutya, vagy esetleg a patás ördög maga. Azonnal odakiáltottam Erikának, hogy várjon meg, mert valami vadállat üldöz engem és nagyon félek tőle. Erika hátrafordult és látta rajtam a rémületet, aztán nyugtatott, hogy ne nézzek oldalra csak előre és nyugodt tempóban jöjjek, nyugi, nem lesz baj, csak előre... és lassan, nyugodtan, csak előre.... Ekkor egy ugrással kirobbant a félelmetes fenevad az erdő sűrű bozótjából az útra és odaperdült a lábunk elé... azt hittem meghalok az ijedtségtől..., de aztán szembesültem a ténnyel, hogy a fenevad nem volt más, mint egy picike kismacska! :-) 

Az első sokk után boldogan röpködtem örömömben, hogy nem tépett szét semmilyen titokzatos erdei vadállat, hanem helyette egy tündéri aranyos kiscica ugrott ki a bozótból. Nagyon magányos lehetett szegény, mert olyan keservesen nyávogott, hogy az erdő túloldalán is hallani lehetett, de az anyukája nem akart előkerülni. Helyette minket tekintett a családjának, mert folyamatosan dörgölőzött a lábunkhoz, hangosan dorombolt és legalább egy kilométeren keresztül követett minket. Alig-alig tudtunk haladni, mert minduntalan a lábaink elé keveredett és egyfolytában keringett körülöttünk, amíg végül megunta a dolgot és egy fél óra múlva leszakadt tőlünk. Ezután még egy kicsit gyalogoltunk az erdőben, majd később ritkultak a fák és elértünk egy útkereszteződéshez, ahol a Miasszonyunk szobra állt az út közepén.

Már elmúlt dél, amikor egy csendesebb aszfaltúton, majd ismét erdőben, de immár földúton folytattuk a gyaloglást.

Viszonylag korán, 1 óra körül értünk be Albergaria-A-Nova településre (ilyen kötőjelekkel írják a településneveket a Portugál Camino több városában), de a reggel 5 órai indulás miatt addigra már eléggé fáradtak voltunk. Nem is tanakodtunk sokáig azon, hogy külön szobát kérjünk, hiszen a szálláson erre is volt lehetőség és nem sokkal került többe, mint a közös hálóterem. A bejáratnál stílusosan kék cipő mutatott Fatima irányába, a sárga cipő pedig Santiago felé. :-)

Az emeleten jól felszerelt konyha és tágas fürdőszoba állt rendelkezésünkre. A szobánk is elég kényelmes volt, csupán azzal nem számoltunk, hogy az albergue egy forgalmas főút mellett helyezkedett el és emiatt egész éjjel hallgathattuk a kamionok dübörgését. Az ablakot a meleg miatt nem csukhattuk be, mert akkor megsültünk volna, így alig aludtunk valamit az éjjel, szóval emiatt a nyári, kora őszi időszakban nem biztos, hogy ez az albergue a legjobb választás.

Fürdés és mosás után elindultunk valami ennivalót vásárolni, de nem találtunk semmi boltot, ahol normális kaja lett volna, így hát beültünk egy közeli bárba és jól bevacsoráztunk az alább látható finomságokból. :-)