Egy átvirrasztott párizsi éjszaka után nem voltunk elájulva a TGV-től, de Bayonne után megenyhültünk és a francia táj is jelest kapott.

Kb. éjjel 11 körül értünk a Montparnasse pályaudvarra, ahol az éjszaka nagy részét terveztük eltölteni. A méregdrága párizsi szállások egyáltalán nem jöhettek szóba, így bevackoltuk magunkat a már majdnem üres pályaudvar belső, zárt várótermébe, amit műbúzás váróteremnek neveztünk a dekoráció miatt. :-) Volt itt kávéautomata és mosdó, tehát teljes komfortérzettel néztünk az éjszaka elé.

A toilette 0,50 € volt és már meg sem lepődtem, amikor ismét a férfi WC-be invitált a fekete WC-s néni. Amikor kijöttünk a mosdóból, akkor bonjour-t is és bonsoir-t is köszöntünk (biztos, ami biztos), aminek nagyon örült a wécés néni és mosolygott ránk. Érdekes, az előítéletek hogy leomlanak egy-egy mosoly és kedves szó után... A hölgy fekete volt, francia és wécés néni, mégis úgy örült nekünk, mert kedvesen igyekeztünk neki köszönni a saját nyelvén. 

A váróteremben találtam egy egészen szokatlan dolgot, ami számunkra itthon elképzelhetetlennek tűnik. Először is minden asztal mellett 220 V-os konnektor várta a laptopokat és mobiltelefonokat feltöltésre (az enyémre már éppen ráfért)...,

...másodszor pedig könyvespolc is volt a váróteremben! Na jó, igaz, hogy csak francia könyvekkel, de mégis, ott volt egy csomó könyv és senki nem vitte el onnan őket!

Kényelmesen elhelyezkedtünk, lazítottunk, megpróbáltunk pihenni. Hasznos dolgokkal foglaltam el magam, úgymint Bori védőangyalkáját felkötöttem a kis táskám oldalára, a másik felére pedig Erika nemzeti színű szalagja került fel.

Többször bejött egy kerekesszékkel közlekedő férfi, aki angolul figyelmeztetett minket, hogy nagyon veszélyes kimenni az állomásról az éjszakába, menjünk inkább étterembe vagy kávézóba. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen nem akartunk mi kimenni sehova, mindenesetre a pénzünket biztosabb helyre tettük.

Fél 1-kor jött egy nagydarab fekete biztonsági őr, aki elkezdte bezárni az ajtókat, majd nekünk is szólt, hogy el kell hagynunk a várótermet éjszakára. Udvarias volt és amikor megkérdeztük, hogy Párizsban hova lehet éjjel 1-kor menni, akkor elirányított minket a kávézók felé. Elindultunk éjszakai kávézóportyánkra, ami nem is volt olyan egyszerű, mert nagyon sok hely nyitva volt még, nehezen tudtunk választani. Egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a párizsi éjszaka, nagyon pezsgett még az élet a pályaudvar környékén is. Egymást követték a nyitva lévő bárok és éttermek, majd kiválasztottuk az AU BAROUDEUR nevű kávézót, ahol egy-egy cappuccino mellett eltöltöttük az éjszaka nagy részét. Jó drága volt, egy csésze 4,80 €, de még mindig olcsóbb, mint a szálloda. Dög unalmas volt ott ücsörögni, Kriszti el is aludt, de rászóltak, hogy keljen fel az asztalról én pedig írogattam a naplómat. Unalmamban még lefotóztam a tigrist a falon, ami egyfolytában szuggerált. :-)

Hajnal 4-kor elhagytuk a kávézót és visszamentünk a Montparnasse-ra, amit fél 5-kor nyitottak meg. Sajnos a kedvenc műbúzás várótermünket még nem nyitották ki, így a külső tömeg-váróterembe ültünk le, de ez is kulturált volt. Már elég sokan gyűltünk össze és kb. negyed óra múlva mindenki aludt. Kivéve engem. A legkülönfélébb pózokban tudtak aludni az indulásra váró, fáradt utasok, de nekem nem nagyon sikerült. Talán később egy fél órára elbóbiskoltam valahogy, de akkor meg egy magas fekete biztonsági őr felébresztett, mert mindenkitől elkérték a jegyét és csak az maradhatott, akinek érvényes volt.  Később megjelent a másik nagydarab fekete biztonsági őr is, aki éjjel megmutatta az utat a kávézó felé, úgy üdvözölt minket, mintha régi ismerősei lennénk! Tök ari volt!

Fél 7 után lehetett beszállni a TGV-be. A jegyellenőrzés nagyon egyszerű volt, még a peronon lehúzták a kinyomtatott jegy vonalkódját és már szállhattunk is fel a gyorsvasútra. Amúgy a TGV-től nem voltam elájulva, mert valahogy többet vártam tőle. Biztosan gyorsan ment, mert 5 óra alatt tett meg 800 km-t, de igazán a sebességet nem éreztük. Persze lehet, hogy ez az erénye a vasútnak, nem tudom, mindenesetre tény, hogy egyáltalán nem rázkódott, nagyon halkan siklott a vonat, ugyanakkor az ülések nem voltak túlságosan nagyra méretezve, szerintem szűkebb volt, mint a mi InterCitynk. Lehet, hogy igazságtalan voltam a TGV-vel, mert az unalmas tájat is a vasút számlájára írtam, de hát éppen azért akartam a nappali vonattal menni, hogy gyönyörködjek a csodás francia tájban. Nahát ez nem sikerült, mert unalmas, sík vidéken keresztül jöttünk. Egyébként a jegyfoglalásnál 3 különböző kocsiból lehetett választani: csendes kocsi, társalgós kocsi és bulis kocsi. A csendes kocsiban külön felhívták a figyelmet, hogy még telefonálni sem lehet, de beszélgetni sem. Mi ezt választottuk, hogy legalább itt tudjunk aludni. Itt sem sikerült túl sokat. A vonatjegy elővételben 19 € volt. Ha most foglalnék jegyet, akkor valószínűleg az éjszakai vonatot választanám.

A képen Kriszti próbálja meg lábait kényelembe helyezni.


12.10-kor megérkeztünk Bayonne-ba. Rögtön egy hatalmas folyónál találtuk magunkat és elindultunk egy kis városnézésre, mivel a másik vonat csak délután 15.00 órakor indult. A rövid program a következő volt: séta a hídon, csövesek bohóckodtak nekünk, a híd közepén gatyaszár le, először furcsa volt kicsit, tovább séta, majd egy parkban padon fekve elalvás. :-)

Fél 3-kor visszaindultunk a pályaudvarra, ahova hamarosan megérkezett a szupi kisvonat. Rövid jegykezelési oda-visszaszaladgálás után felszálltunk a vonatra, amely már gyönyörű tájakon, hegyek völgyek között vitt bennünket az El Camino kiindulópontjához.

Fél 5-kor érkeztünk Saint Jean Pied de Port-ba, az igen hangulatos, szép francia kisvárosba, ahol először egy kis csellel leelőztük a tébláboló hátizsákos zarándokokat, mivel én tudtam, hogy a Rue de Citadell 55-ben állítják ki a credencialt (zarándokigazolványt).

Jól is tettük, hogy igyekeztünk, mert utánunk már egész népes sereg gyűlt össze és az utcán állt a sor vége, amikor a mi igazolványainkat állították ki. Megkaptuk a credencialt, aminek az a lényege, hogy az alberguéket (zarándokszállásokat) csak ennek birtokában lehet igénybe venni, ahol beleütnek egy-egy pecsétet, majd az út végén Santiagóban a pecsétek alapján ellenőrzik, hogy valóban az úton haladtál-e. Nos, megkaptuk az első albergue címet is, amit rövid bolyongás után sikerült megtalálnunk. Nagyon szép kis szállás volt, a teraszról közvetlenül a Pireneusokra lehetett látni.

Ezen a szálláson szereztük első olyan barátainkat, akikkel sikerült többé-kevésbé végig együtt haladnunk az úton. Ilyenek voltak a kanadaiak, Dan, Liz és Ed, akik nagyon szerettek minket és mi is viszont. Itt találkoztunk az 5 tagú ír csapattal, akik kissé kiöregedett rockereknek tűntek és mindig nagyon vidámak voltak. Tudtak néhány fontosabb szót is magyarul, úgymint egesseggedre, joreggelt stb.  :-) És itt találkoztunk először Kriszti peregrinójával is, akinek ekkor még nem tudtuk a nevét, sőt, semmit sem tudtunk róla csak azt, hogy nagyon jóképű és mosolygós. :-)

Gyors zuhany és mosás után elmentünk vacsorát venni a közeli kisboltba majd beültünk a zarándokirodába egy kis internetezésre, elvégre a blogot is be kellett indítani valahogy. (Áááá, nem vagyok függő, dehogy!...) :-)

Ezután elmentünk felfedezni, hogy másnap merre kell kimenni a városból, hogy reggel ne azzal kelljen kezdeni a napot, hogy keressük a nyilat vagy a kagylót, ami az El Camino útvonalát jelöli. Meg is találtuk hamar, így már minden jel arra mutatott, hogy mehettünk aludni. Ez volt az első igazi alberguében töltött éjszakánk!