One for mummy, one for pappy... :-)
6:50-kor kissé álmosan indultunk neki napi gyaloglásunknak. Mivel szállásunk a városszéli parkban helyezkedett el, szinte biztosak lehettünk abban, hogy majd a városon átkelve találunk egy nyitva tartó bárt, ahol az első életmentő café con lechét leküldhetjük. Így is történt, de reggelizni csak később tudtunk, mert kaja az még nem volt. Fél 8 körül értünk San Xulián de Camino falucskába, ahol egy kicsinyke templom és egy kőkereszt jelentette a falu látnivalóit.
Gyorsan lefotóztam Erzsit, nehogy kimaradjon a magyar zarándok portrék sorából. :-) A hátizsákján látható a nemzeti színű szalag, amit előbb elvesztett, majd megtaláltam és később visszaadtam neki. A falut átszelő El Camino útvonala éppen két gabonatároló között vezet. Ezek a "hórreo" magtárak nagyon jellemzőek Galíciára. A lenti képen balra egy régebbi, jobbra pedig egy újonnan épített változatot láthatunk.
A faluból kiérve megint a kedvencemen, egy varázslatos galíciai erdős részen keresztül haladtunk. Reggel lévén jó néhányan indultak akkortájt, több zarándok ballagott az úton, aztán később a társaság rendre szétoszlott és már nem volt zavaró a sokaság.
10 óra körül egy apró kis falucskában, O Coto településen végre reggelihez jutottunk. Bocadillost (szendvicseket) ettünk és isteni finom frissen facsart narancslevet ittunk hozzá, amihez egyébként szinte úton útfélen hozzá lehetett jutni. Íme a narancsfacsaró szerkentyű.
A bár kerthelyiségében találkoztunk régi ismerőseinkkel, a kanadai Lindával és az ausztrál Soniával, aztán persze nem maradhatott el a közös fotó sem. :-)
Valahol errefelé átléptünk Lugóból A Coruna tartományba, ami azt jelentette, hogy már nagyon közel jártunk a végső célunkhoz, Santiagóhoz. Addig azonban még volt néhány kilométer előttünk. A következő faluban, Leboreiróban megint egy román kori templomot láthattunk, mint szinte mindenhol errefelé Galíciában.
Innen még jó egy órányi járásra volt Mélide, a csaknem 5000 lelket számláló város, amely többek között egy gasztronómiai csemegéről, a fatányéron szervírozott polipról híres. Az első utamon 2011-ben még nem mertem megkóstolni, de 2014-ben Santiagóban már igen és nagyon ízlett, így hát alig vártam, hogy elérjük a polip fővárosát, Mélidét. Megbeszéltük, hogy mindenképp beülünk valahova és megebédelünk, így aztán bevetettük magunkat a legelső sarki pulpériába az időközben hozzánk csatlakozott Roberttel együtt. Robert és én polipot rendeltünk és akkora adagot hoztak (7,50 euróért), hogy a végén már nem bírtam megenni. Robert persze nem akarta annyiban hagyni a dolgot és falatonként fogpiszkálóra szúrt egyet-egyet és a következő szavak kíséretében próbálta belém tuszkolni: one for mummy, one for pappy - egyet a mamának, egyet a papának... :-) És a végén tényleg elfogyott!
A kiadós polipozás után elég nehezen ment a gyaloglás, pedig még hosszú út állt előttünk. Meseszép erdei utakon lépegettünk, de délután már nem sokat fotóztam, mert elég sok időt vesztegettünk az egy órás ebédszünettel. Egyre gyakrabban éreztem az eukaliptusz jellegzetes illatát, amikor áthaladtunk egy-egy sudár törzsű fákból álló ligeten. Nagyon szerettem ezt az illatot. Később hatalmasra nőtt hortenziák szegélyezték az utat, melyek Erzsit bűvölték el teljesen.
Teli hassal nem volt könnyű haladni, de azért késő délután valahogy mégiscsak elérkeztünk Ribadiso da Baxióba. Egy kis kőhídon keresztül kellett átmennünk és az első pillantásunk a parton napozó emberekre vetődött. Közelebb érve vettük észre, hogy zarándokok pihennek a folyóparton és a mögöttük lévő kőépületek alkotják a zarándokszállást. Nem volt kérdés, hogy itt fogunk megszállni, tehát egy éles jobbkanyarral leparkoltunk és gyorsan becsekkoltunk Erikával, Erzsi viszont tovább ment. Már 5 óra is elmúlt és még így is sikerült alsó ágyat kapnunk, szóval teljes kényelemben pihenhettük ki aznapi fáradalmainkat.
