Eljött az utolsó gyaloglós napunk, megérkeztünk Salamancába. Eddig terveztük, félútig jutottunk, majd valamikor folytatjuk, de nagyon élveztük! :-) Adiós 

Reggel fél 7-re állítottam be a telefonomat. Már magamtól ébredeztem, de még félálomban lehettem, amikor halkan, de folyamatosan hallottam valahol a távolból egy telefon ébresztőjének búgását. Azt gondoltam, hogy a szomszéd szobából a francia házaspáré, akik valamiért nem nyomták ki a telefont. Mérgelődtem is magamban, hogy mi a francért nem képesek leállítani azt a rohadt ébresztőt, amikor én még szeretnék aludni. Már legalább negyedórája rezgett, búgott folyamatosan, én meg egyre bosszúsabb lettem...

A hangot határozottan távolról hallottam, amikor hirtelen átfutott az agyamon a gondolat: lehet, hogy nem is onnan jön az ébresztés? Lenéztem az ágyam mellé a földre és abban a pillanatban belém hasított a felismerés: az én telefonom jelzett! Hú, ezt hogy csináltam? Már 6:55-öt mutatott a kijelző, szóval majdnem félórája zizegett, miközben én teljesen meg voltam győződve arról, hogy a franciáké búgott. Átnéztem Rózsa ágyára, ő már pakolt. Na szépen nézek ki! Elszidtam a franciák összes felmenőit, közben én voltam a bűnös, aki nem akart tudomást venni arról, hogy fel kell kelni... :-) Amúgy a papucsom volt a hibás, mert arra tettem a telefont és az valahogyan elnyelte a hangot legalább annyira, hogy távolinak tűnjön a jelzés.

A francia házaspár már 7 óra után elindult, mert ugyan ők is csak Salamancáig mennek, de még egy kis városnézésre is akartak időt szakítani. Képzelem, mit gondolhattak rólam a telefonos ébresztő miatt, mindenesetre nagyon aranyosak voltak és elbúcsúztunk tőlük. Az étkezőben megreggeliztünk, jobban mondva csak csipegettünk a félretett nasikból. Én azt a 6 db-os kekszet ettem meg, amit Aldeanueva alberguéjében csomagoltak nekünk reggelire a 18. napon, volt tehát értelme 5 napon át tartalékolni a szűkebb időkre... Rózsa készített hozzá teát, szóval egész jó kis reggelink volt és még 4 db Cerbona is maradt a hátizsákomban. Később átjött José María a hospitalero, tőle is elbúcsúztunk és biztosítottuk afelől, hogy Salamancában intézzük a tartozás rendezését. Csak fél 9 körül sikerült elindulnunk a késlekedésem miatt, de nem maradtunk le semmiről. Már kivilágosodott, ám a felhőtlen égbolt miatt nagyon hideg volt a reggel, mindössze 3 °C-ot mutatott a telefonom. Jól beöltöztünk, de a kezünk majdnem odafagyott a túrabothoz.

Hamar letértünk a településből kivezető aszfaltútról, majd eleinte széles, de köves úton gyalogoltunk, később azonban jobb minőségű földúton lépegettünk. Csak a lábam nem lett jobb. Sántikálva közlekedtem, pedig ma reggel is fájdalomcsillapítóval indítottam a napot. Többször is kellett kapukon keresztül átmennünk, ki-be csukogatni magunk mögött, mint eddig oly sokszor. Az egyik ilyen területen megint szabadon legeltek a marhák, de nagyon békések voltak, nem érdekelte őket a jelenlétünk. Fél 11 körül az egyik kőkerítésnél megálltunk pihenni, ott le is tudtunk ülni és elfogyasztottam egyet a Cerbonáim közül. Maradt még 3 db.

Morille után már egyesült az eredeti és az alternatív útvonal, így megint jött néhány új arc, akik San Pedro de Rozadosban szálltak meg, majd elhagytak bennünket. Érdemes jól megnézni az alábbi képeket, mert ezek az utolsó dehesákban készült fotók. 200 méterrel később a domboldalon túl már elfogynak a szép paratölgyekkel és olajfákkal beültetett legelők, melyek annyira jellegzetesek a Vía de la Plata útvonalának első felében. A harmadik fotón éppen egy nyuszi sütkérezik az úton, talán ő is ezen elmélkedik. Mindenesetre nagyon bátor nyuszkó volt, mert közeledésünkre sem szaladt el, így Rózsa le is videózta a kis aranyost. 

Itt kell felhívnom a figyelmet egy fontos segítőnkre, nevezetesen Dr. Pfliegel Péter: Vía de la Plata - Camino Sanabrés zarándok útikalauz című könyvére, melyet sokszor forgattunk utunk során és többször is találtunk benne  hasznos tippeket. Többek között a szerző hívta fel a figyelmünket arra is, hogy ezen a tájon hagyjuk magunk mögött a dehesa legelőket (amit magamtól valószínűleg csak sokkal később vettem volna észre, mint rendesen), de a következő útelágazásról is a könyvben kaptunk magyarázatot. A jelzett földút ugyanis egy határozott, derékszögű útelágazáshoz érkezik, melyet széles búzatáblák vesznek körbe. Ha a Salamancáig tartó szakaszon szeretnénk az egyetlen településen megpihenni és feltöltődni, akkor érdemes ennél az elágazásnál jobbra fordulni, hiszen ez a széles földút is a nagyjából 3 km távolságra lévő Miranda de Azánba fut bele. Mi is letértünk jobbra, de így tett a német peregrina is, aki itt ért minket utol. Ráadásul ez a földút nagyon komfortos volt a lábamnak, amely addigra már egyre erőteljesebben tiltakozott a gyaloglás ellen.

Rózsa talán versenylovat reggelizett, mert innentől olyan gyorsan kilőtt, hogy nem tudtam utolérni, pedig ma reggel Algoflex izom+ízület fájdalomcsillapítót vettem be a változatosság kedvéért. (Később kiderült, hogy csak nagyon kellett már pisilnie...) Hát én akkor sem tudtam volna gyorsabban menni, ha egyebek szólítottak volna szaporázásra. Amikor beértem Miranda de Azán településre, először azt sem tudtam, hogy hol keressem Rózsát, jobban mondva nem láttam a környéken bárt. Az útépítő munkások azonban eligazítottak és immár meg is pillantottam a bár teraszán a két peregrinát, Rózsát és a német zarándoknőt. Sajnos ebben a bárban sem lehetett kártyával fizetni, de a pincér szívesen készített volna egy kávét Rózsának, ő azonban nem fogadta el, a WC használatát már igen. Én is megkérdeztem a pincért, nekem is megengedte, nagyon rendes volt. Ezek után már hülyén nézett volna ki, ha kávét is kértem volna, így arról lemondtam. Mielőtt a bárhoz értem volna, elsétáltam egy picike élelmiszerbolt előtt, mondtam is Rózsának, hogy nézzük meg, hátha lehet kártyával fizetni. Így is tettünk, addig a német nőci vigyázott a hátizsákjainkra. És láss csodát, a boltban elfogadták a kártyát! Vettünk egy bagettet, amit kérésünkre a kedves eladó keresztben és hosszában is kettévágott nekünk, egy csomag szeletelt sajtot és egy csomag sonkát. A bár előtt már messziről lobogtattam a zacskót a német csajszinak és kiabáltam neki, hogy kajaaa, majd jóízűen elfogyasztottuk. Ez volt az ebédünk. A német peregrina ezután még meghívott egy café con lechére, én elfogadtam és nagyon jólesett. Ezután ő távozott, mi is összeszedtük magunkat és elindultunk Salamanca felé.

Addigra már nem volt olyan hideg, de a pulcsira még mindig szükség volt, csak a dzsekit tettem el. Miranda után kb. 3 km múlva egy kisebb dombot kellett megmászni, melynek tetején egy sárga fémkeresztet állítottak. A domb tetejéről már jól láthattuk Salamancát, de amilyen közelinek tűnt, olyan nehezen akart előkerülni. Innen még sokat gyalogoltunk, mire a város közelébe értünk, majd hatalmas gondozatlan parkokon át vezetett az utunk. Errefelé már találkoztunk helyi futókkal, kutyát sétáltató emberekkel, zarándokokkal kevésbé, mert azok mind előttünk jártak.

Fél 4-kor értünk a régi római hídhoz, ahonnan nagyon szép látványt nyújtott a híd mögötti katedrális. Amikor átmentünk a hídon, az első dolgunk az volt, hogy keressünk egy ATM-et és vegyünk ki pénzt a bankból. Ezután megkerestük a municipal alberguét, ami 16 órakor nyitott. Éppen nyitás után érkeztünk, addigra már jó néhány zarándok becsekkolt, mi azonban nem itt akartunk megszállni, máshol foglaltunk szállást. Nem voltunk ugyanis biztosak abban, hogy lesz-e még ágy amikor ideérünk, mivel a sérült bokámmal csak lassan tudtam haladni. Na de nem is ezért jöttünk, hanem rendezni a Morille alberguében előző nap elfogyasztott menü árát. Felhívtam hát telefonon José Mariát és gyorsan a hospitalero kezébe nyomtam a telefont, beszéljék meg ők egymás között, hogy kik vagyunk és mit akarunk, minek küszködjek a spanyollal, így legalább nem lehet félreértés. Meg is beszélték egymással, mi pedig kifizettük a 20 € tartozásunkat és vettünk néhány credenciált, melyekbe Salamancás indító pecsétet is kaptunk. (Az El Camino Party rendezvényeken elérhetők.) Eközben Rózsa észrevette, hogy a zarándokoknak be kellett tenniük a hátizsákjaikat egy-egy nagy zacskóba, majd ezt egy szekrénybe és csak a legszükségesebb holmijukat vihették magukkal a hálótermekbe.

Mielőtt azonban elsétáltunk volna a Hostal Granada szállásunkhoz, az egyik teraszon leültünk megünnepelni a megérkezésünket és azt, hogy nagy kalandok és küszködések árán, de végül is eljutottunk Salamancába. Na meg amúgy is a névnapom volt. :-)  

A szállásunk nagyon szép és tiszta volt, a portugál fogadó fiú pedig nagyon kedves és figyelmes vendéglátónak bizonyult. Fürdés után visszamentünk még egy kicsit a város központjába, de addigra én már csak csigatempóban és sántítva tudtam gyalogolni, minden lépés egy kínszenvedés volt. A szállásunkat egyébként úgy foglaltuk, hogy félúton legyen az óváros és a buszpályaudvar között, mivel másnap már busszal megyünk tovább Segoviába. Salamancáról és Segoviáról egy következő posztban teszek fel képeket, most csak az esti Plaza Mayort láthatjátok lentebb. Vía de la Plata utunkat tehát itt Salamancában fejeztük be, de reményeink szerint nem végleg, hanem mielőbb folytatjuk majd. Remélem az írások között találtatok pár használható információt, ha bármi kérdésetek lenne, akkor keressetek nyugodtan.

Összegzésül annyit elmondhatok, hogy a Vía de la Plata első fele Salamancáig nem sok hegyet tartalmaz, sok az olyan etap, ahol a reggeli indulás és a délutáni megérkezés között nem érintünk semmilyen települést, de nekem nagyon tetszett és nemcsak a sík vidék miatt, hanem a dehesák igazán belopták magukat a szívembe. A semmi máshoz nem hasonlítható csodálatos legelők, paratölgyekkel és olajfákkal ültetett mezők nagy kedvenceim lettek! Az időjárást mi jól kifogtuk sajnos, sokat esett és nagy áradásokkal kellett szembenéznünk, de ez a kivétel, ami erősíti a szabályt, miszerint a Vía de la Plata nyáron igen forró és embert próbáló, ezért csak kora tavasszal és késő ősszel ajánlott a zarándokoknak.

¡Hasta luego, Peregrinos!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)