A nap, amikor elvesztettük Ágit és magunk mögött hagytuk Portugáliát. Volt még egy izgalmas időutazásunk, birtokba vettünk egy egész alberguét és végre spanyol földre léptünk. Hola Galicia, megjöttünk! :-)

Egy különleges napnak néztünk elébe, melyen a gyaloglás mellett más közlekedési eszközt is alkalmazni kívántunk, konkrétan egy hajót. Nem úri huncutságról van szó, hanem az út sajátosságáról, miszerint a portugál-spanyol határt kettészeli a Mino folyó, amelyen menetrendszerűen közlekedő komp segítségével lehet átkelni. Egyébként ez a folyó jelöli a határt Valenca és Tui között is a Portugal Interior vagy Central, azaz a belső úton, de ott egy híd áll rendelkezésünkre. (Erről ITT olvashattok a 2015. évi úti beszámolómban.) Nekünk azonban a parti úton nem volt lehetőségünk száraz lábbal átkelni, hiszen a legközelebbi híd 13 kilométer távolságra volt tőlünk, így a komp jelentette a megoldást. Na jó, a lábunk így is száraz maradt. :-)

De kezdjük az elején. Reggel fél 6-kor keltünk, kényelmesen megreggeliztünk a konyhában az előző nap bevásárolt finomságokból, majd fél 7-kor elindultunk. Fél óra alatt értünk ki az óceánpartra, szerencsére találtunk egy nyitva tartó bárt is, ahova azonnal befordultunk a napindító café con leche-ért. Nem időztünk sokáig, mert a komphoz siettünk Caminha településre, szóval időhöz voltunk kötve.

Az út errefelé is jelzett volt, bár itt-ott néha elbizonytalanodtunk, de azért nem okozott gondot a tájékozódás. Az első szakaszon még előfordultak fapallós részek, ilyenkor úgy száguldottam, mint a szél és azon ritka alkalmak egyike fordult elő, hogy én haladtam a kis csoportunk élén. Később sajnos egyre több aszfalt és gránitköves útburkolat váltotta fel a pallókat és ez egészen Caminháig így is maradt.

Ahogyan maradt a köves út, úgy maradtam én is elöl a kis csapat élén, mögöttem Erika, majd kissé lemaradva Ági következett. A fenti kis térképen is látható, (melyet egyébként a gronze.com oldaláról másoltam) hogy Moledo településnél lemehettünk volna a szaggatott vonallal ábrázolt alternatív úton közvetlenül az óceánpartra, de most siettünk hogy elérjük a kompot, így az ajánlott rövidebb útvonalon maradtunk. Nem tudom mi történt azon a napon velem, de olyan energiák szabadultak fel bennem, hogy elég erős tempót diktáltam és magamhoz képest nagyon gyorsan haladtam. Kérdezte is Erika, hogy talán versenylovat reggeliztem? :-)

Egy percre sem álltunk meg, nem akartunk kiesni a ritmusból, ennek következtében egyetlen fotót sem készítettem ezen a szakaszon. Ági kicsit lemaradt tőlünk, nehezen bírta a lépést tartani velünk, mert akkor még igencsak súlyos volt a hátizsákja. Éppen azon a napon akart elpostázni valamennyi felesleges holmit, hogy könnyebb legyen a zsákja, mi pedig úgy gondoltuk, hogy majd Caminhában megvárjuk, miután megvettük a kompjegyet. Ágitól egyébként is itt vettünk volna búcsút, mert ő a Camino Centrálon akarta folytatni az útját úgy, hogy busszal felmegy Valencába és onnan gyalog át a hídon Tuiba. Ez volt a terv, már ami a búcsút illeti, mert az sajnos nem sikerült..., de erről majd később. Néha hátranéztünk, Ágit még láttuk a távolban lemaradva, de nekünk muszáj volt tempósan haladnunk, mert a kompot el akartuk érni és még jegyet is kellett venni rá. Abban biztosak lehettünk, hogy ez esetben az eltévedésnek minimális volt az esélye, hiszen egyértelműen jelzett, nyílegyenes út vezetett a kikötőbe.

Apropó, komp. Előző nap telefonos, akarom mondani Messengeres segítséget kértünk az El Camino Party házigazdáitól (mely csoportnak jómagam is tagja vagyok, csak most igazoltan távol), akik elküldték a komp menetrendjét tartalmazó linket. Ezt most közzéteszem, hátha másnak is segítséget jelent: portugál és spanyol oldal is létezik, mi az utóbbit néztük. Alaposan áttanulmányoztuk és megállapítottuk, hogy hétfőnként nincs komp, ilyenkor vízi taxival lehet átkelni, a minket érintő aktuális napon pedig délelőtt 10 órakor megy az első járat, aztán az apály miatt hosszú szünet és a következő csak délután 15:30-kor indul. Ehhez igazítottuk a tempónkat, úgy gondoltuk, hogy reggel 9 körül oda kell érnünk a kikötőbe, hogy legyen időnk jegyet venni és igyunk még egy kávét az indulás előtt. A kikötőnél átmentünk a főút alatt egy kisebb aluljárón, aztán megláttunk egy kompot - gondoltuk, hogy majd azzal fogunk áthajózni - majd egy cseréptetős épületet, arra vettük az irányt. Az épület mögött egy kisebb fülkére a "Bilete" feliratot véltük felfedezni, nyilván itt lehet jegyet venni, nosza haladjunk. Így is történt, megvettük a jegyeket 1,50 euro/fő áron, megköszöntük, kényelmesen elindultunk, elvégre még csak 9 óra volt... aztán valami isteni sugallat hatására visszaléptem a jegyárus nőcihez és megkérdeztem, hogy "Ugye 10 órakor indul a hajó?" Mire ő "Nem, dehogy, azonnal indul! Ott áll a komp, már csak ránk vár, siessünk!" Hoppá! A hajóról már integettek nekünk és a hajókürtöt is megfújták, szaladtunk, hogy le ne maradjunk. De hogyan lehet ez? Mit néztünk el? Na mindegy, a lényeg, hogy elértük a kompot és irány Spanyolország, vár Galicia! :-)

Amint felléptünk a kompra, felhúzták az autós felhajtó rámpát és már indultunk is Caminhából A Guarda felé a mindössze 700 méter széles folyótorkolaton keresztül. Sajnos Ágit nem láttuk sehol, valószínűleg nagyon lemaradt tőlünk és így nem tudtunk elbúcsúzni tőle személyesen. Mindenesetre nagyokat integettünk visszafelé Caminha irányába, hátha ő lát minket, egyúttal búcsút vettünk Portugáliától is, legalábbis egy időre. Útközben azon tanakodtunk, hogy hol ronthattuk el úgy az időzítést, hogy majdnem lekéstük a hajót és éppen csak az utolsó pillanatban sikerült felslisszannunk a fedélzetre. Aztán megvilágosodtunk, hát persze, az időzóna a megoldás! Na erre aztán tényleg nem figyeltünk! :-) Az történt ugyanis, hogy mi a spanyol weboldalon néztük meg a menetrendet és mint tudjuk, Portugália 1 órával korábbi időzónához tartozik, mint Spanyolország, ezért a 10 órás indulás valójában 9 órát jelentett még Caminhában. Huhh, ezt jól benéztük! Szerencsére a caminón mindig minden megoldódik, most is így történt, de valahogy mi is éreztük, hogy tempósabban kellett szednünk a lábunkat, mint általában. Semmi nem történik véletlenül... Végre kikötöttünk Spanyolországban és határtalanul boldognak éreztük magunkat! Mintha csak hazaértünk volna! :-)

Aki járt már az El Camino valamelyik útvonalán, az nyilván ismeri ezt az érzést, de legalábbis sokan tapasztalhattak hasonló pillanatokat, amikor újra spanyol földre léptek. Jókedvünket fokozta a ragyogó napsütés, a tiszta kék égbolt és valami egészen pozitív életérzés fogott el bennünket! Nagyon szerettem Portugáliát, a köves utakon kívül semmi bajom nem volt vele, de ez valahogy más volt... Megpillantottuk a kikötőben a Galicia táblát, amely tartomány 2011. óta kedves a szívemnek. :-) Nagyon szép emlékek kötnek ide, nem ragozom tovább, jó volt újra megérkezni. Negyed óra alatt keltünk át a folyón, velünk együtt nagyjából húsz zarándok szállt le a hajóról. Az első sárga kagylós caminós jelzőkőnél természetesen mi is megálltunk egy fotóra és nyugtáztuk, hogy már csak 165 km van hátra Santiago de Composteláig.

Rögtön egy hegymenettel indítottunk, de még ez is jólesett, mert puha föld és finom tűlevelek szőnyege, illetve nagyobb kődarabok terültek el a lábunk alatt és ez egyáltalán nem volt olyan fárasztó, mint a portugál utakon. Szép erdőn keresztül áthaladva érkeztünk meg A Guarda városába.

Úgy okoskodtunk, hogy nem megyünk tovább, mert a következő szállás 13 kilométer távolságra van Oia településen, ahol egy kisebb magán albergue nyílt nem olyan régen. Tekintve, hogy közel 20 zarándok vágott neki ennek az etapnak, kevés esélyét láttuk annak, hogy jusson nekünk is ágy, itt viszont A Guardában szinte biztosak lehettünk abban, hogy az elsők között fogunk érkezni. Még csak 11 óra felé járt az idő - spanyol időzóna szerint :-) - amikor beültünk egy bár teraszára megpihenni és a megrendelt kávé, sör mellé a lenti képen látható tapast is felszolgálták nekünk. Ó, hogy szerettem a spanyol vendéglátás eme tradícióját! Tortilla és sós mogyoró! Mi másra lehet szüksége még a megfáradt vándornak? :-) Na jó, valamivel drágább is volt a portugál áraknál, de akkor ezen nem méltatlankodtunk. Ellenben nagyon nehéz volt átszokni a portugál köszönésekről spanyolra. A pincérnek mondtam én mindent az obrigádától az obrigraciáig és "Buenos dias!" helyett még sokáig "Bom dia!" köszönéssel zavartam össze a helyieket, de főleg saját magamat. :-)

Miután kipihentük magunkat, a főutcán a jeleket követve megkerestük az alberguét, bár nem bíztunk benne, hogy becsekkolhatunk, hiszen még csak dél körül járt az idő. Az udvaron három lengyel lány ült, de ők nem bebocsátásra vártak, hanem még nem indultak el, éppen távozni készültek. Nem igazán kapkodták el a dolgot... Ezek szerint mi voltunk az első érkezők, ilyen sem volt még. :-) Az ajtó előtt ácsorogtunk, amikor kijött a házból egy hospitalera és legnagyobb meglepetésünkre kedvesen beinvitált bennünket és megengedte, hogy bejelentkezzünk, pedig még nem is voltak nyitva. Kiválaszthattuk az ágyat is, megmutogatott minden helyiséget, csak az volt a furcsa, hogy a kezünkbe nyomott egy kulcsot és lelkünkre kötötte, hogy majd zárjuk az ajtót. Eleinte nem nagyon értettük a dolgot, aztán később rájöttünk, hogy miért kaptunk kulcsot...

Amíg lepakoltunk és kicsit megpihentünk, hirtelen feltűnt, hogy a szálláson túl nagy a csend. Kimentünk a folyosóra, majd a konyhába, fürdőbe, de sehol nem találtunk senkit. Az ajtóra jól láthatóan kifüggesztették, hogy 16 órakor van nyitás, tehát az történt, hogy bezártak bennünket és amint a hospitalerák végeztek a takarítással, angolosan távoztak, ezért hagytak nekünk kulcsot. Örültünk annak, hogy nem magán panzióban kellett megszállnunk, hanem végre municipal szálláson lehettünk, de hogy egy egész alberguét birtokolhattunk ketten, na erre nem számítottunk! :-)

Maga az albergue egyszerű, de tiszta és rendezett volt. Az ágyakhoz párnát, paplant, ágyneműt, sőt, még törülközőt is adtak, ami nekem egy kicsit furcsa volt. A fürdőben a spanyoloknál megszokott víztakarékos zuhanyrózsákat helyeztek el.  Ez azt jelenti, hogy a falból kiálló kerek gombot megnyomva jön a víz, amely kb 10 másodpercig folyik, utána eláll, a szegény zarándoknak meg folyton újra kell nyomkodni, amíg meg nem unja és inkább félig habosan ott nem hagyja az egészet. Ez persze csak vicc, meg lehet szokni és le lehet zuhanyozni a habot is, csak megfelelő idegrendszer kell hozzá. :-)

A zarándokok érkezését nagyjából fél 5 körül vártuk, hiszen a délutáni komp fél 4-kor kel át a folyón, tehát a leggyorsabbak egy óra alatt ideérnek, a délelőttivel pedig úgy tűnt, hogy rajtunk kívül nem maradt más A Guardában. Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a városba és eszünk valami normális kaját, elvégre van kulcsunk. Így is tettünk, de előtte megnéztük a közeli templomot kívülről, belülről.

Ezután az egyik közeli étterem ablakán láttunk egy caminós kagyló matricát és a feliratot, miszerint peregrino menüt is lehet rendelni. Bementünk és megkérdeztük, hogy mikor lehet enni zarándok menüt, a válaszon pedig már nem is csodálkoztunk: fél 4-ig vagy fél 7 után. Hogy a kettő között mit csinálnak, elképzelni sem tudom, de ezen már nem is bosszankodtunk, hanem leültünk az egyik asztalhoz és megrendeltük a menüt fejenként 9 euróért. Letettek elénk egy üveg vino tintót - ez is járt a menühöz - de javaslom, hogy a képen látható vörösbort kerüljétek, mert azon ritka spanyol borok egyike volt, amely nem ütötte meg az ihatóság mércéjét. Ellenben az előételként hozott saláta isteni finom volt, a főételként kapott halat és sült krumplit viszont elfelejtettem lefotózni a nagy igyekezetben, pedig nagyon finom volt. Desszertnek narancsos csokitortát kaptunk, amely szintén mennyei volt, mondanom sem kell, hogy degeszre ettük magunkat. :-)

Ezután visszamentünk a szállásra és azon izgultunk, nehogy ott tobzódjanak a zarándokok az ajtó előtt, mi pedig majd kinyitjuk a kulccsal az alberguét és magyarázkodhatunk, hogy miért zárjuk be magunk mögött. Erre az esetre nem kaptunk instrukciót a hospitalerától. Szerencsére nem volt ilyen gondunk, mert még senki sem érkezett, így hát gyorsan bementünk és bezártuk az ajtót. Szép kényelmesen megfürödtünk, mostunk, pihentünk egyet, aztán egyszer csak hangokat hallottunk, megjelentek az első fecskék. Nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, sehol egy hospitalera, az ajtó pedig zárva, de szerencsére hamarosan ez a helyzet is megoldódott. Megjelent ugyanis az alberguében két fiatal rendőrnő, akik elég határozottan kezükbe vették a dolgok irányítását. Hozzánk is odajöttek, megkérdezték, hogy kerültünk ide, miért vagyunk bent az egyébként üres alberguében. Megmutattuk a ticketet, amit még a becsekkolásnál kaptunk, ettől megnyugodtak és mondták, hogy rendben, majd sorra beengedték a többi zarándokot is. Egész este ki-be mászkáltak a szobákban a rendőrnők, nagyon ellenőriztek mindenkit, de amúgy kedvesek voltak. Estére majdnem megtelt a szállás, néhány felső ágy maradt üresen, (az egyik éppen felettem) a többit elfoglalták a peregrinók. Készítettem egy képet a még üres szobánkról és egy másikat, amikor már birtokba vették a zarándokok. Megérkezett az a héttagú német csapat is, akikkel először a Santa Clara alberguében találkoztunk. Az emeleten valami iskola lehetett, mert egész délután és este gyerekek gyakoroltak szép gallego dalokat, nagyon jó volt hallgatni, szép aláfestése volt az első napunknak Galiciában. :-)