Könnyező fák, tejszerű köd, almás süti, tavaris ucsítyelnyica. Egy esős nap, sok új ismerős, nulla magyar.
Reggel a szokásos motoszkálásra ébredtem 3/4 6 körül, sokan pakolásztak a sötét szobában körülöttem. Nem akartam visszaaludni, elég frissnek éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy ma korán indulok, elvégre egy meredek hegy is várt ránk. 6:46-kor léptem ki az alberguéből - nálam ez volt a korai indulás - és igen ronda felhők tornyosultak az égen. A szomszéd kávézóban kértem egy kávét és azon gondolkodtam, hogy vajon kibírja-e az ég, hogy le ne szakadjon? A másik asztalnál kávézott egy zöld dzsekis peregrina Madeiráról, aki szerint biztosan esni fog majd az eső. Szép kilátások...!
Elindultam. Alig mentem 10 perce, eleredt az eső. Felvettem az esőkabátot, ami jó döntésnek bizonyult, mert később még jobban esett. Néhányan elmentek mellettem, de két házaspárral felváltva ide-oda kerülgettük egymást, akkor még nem ismertem őket közelebbről. Az eső miatt nem álltam meg fotózni, örültem, ha nem csúsztam el a vizes, sáros talajon. Végre egy kávézó bújt elő a semmiből, ahol meg tudtam állni egy kicsit megpihenni. Persze nem volt egyszerű lecibálnom magamról az esőkabátot, de egy kedves spanyol zarándok segített. Így találkoztunk hát először Jesus-szal, de akkor még nem sokat beszélgettünk, mindenki el volt foglalva a nedves cuccainak a rendezgetésével. Vettem egy kávét, egy banánt és megpillantottam a kedvenc almás sütimet, amiből szintén vettem kettőt, így meg is volt a reggeli. Ez a hely egyébként szokatlanul drága volt, de akkor nem volt más alternatíva.
Az almás sütinek egyébként külön története is van. Még 2011-ben, amikor készültem az első caminómra, időnként elmentem a Budapesti El Camino Klub összejöveteleire, ahol találkozhattak az utat már megjárt zarándokok az útra készülőkkel és beszélgethettek az El Caminóról, a felkészülésről, az élményekről. Talán június lehetett, amikor tele friss élményekkel eljött a klubba Szél Klári és Barna Dóri, akik éppen néhány napja tértek haza a francia útról. Klári hozott 2 db celofánba csomagolt almás sütit és megkínált vele, hogy kóstoljam meg, mert ilyen finomságok várnak majd az úton és nem is drágán. Nekem annyira ízlett, hogy azóta ahányszor csak Spanyolországba mentem, mindig ilyen sütiket kerestem és azóta is nagyon kedvelem! Leveles tészta az alapja, azon valami vanilapuding-szerű krém, majd a tetején néhány szelet hajszálvékony almaszelet. Nyami. :-)
Szóval a nosztalgikus reggeli után tovább haladtam az esőáztatta úton. Kisebb ligetek és erdők váltogatták egymást, itt-ott tehenekkel megbontva az egyhangúságot...
Egy idő után kissé csendesedett az eső és már csak apró szemekben csepergett, de még így is kitartóan és pont annyira, hogy még véletlenül se száradjon a nedves, csúszós talaj. Közben elérkeztem az igen meredek Alto da Portela Granda hegy lábához és bizony nem volt mit tenni, ilyen talajviszonyok mellett is muszáj voltam megmászni, mert ugyebár visszafelé nem halad az ember leánya. A levegő olyan párás volt, hogy szinte ráült a felhő az erdőre, ettől sejtelmesen homályos lett körülöttem minden, de egy cseppet sem féltem a misztikus ösvényen lépkedve. Inkább érdeklődéssel szemléltem a fák törzsére helyezett kaucsukgyűjtő tasakokat, melyek még inkább szürreális képet festettek a ragacsot könnyező fák sűrűjével. Mentem, mentem fölfelé a hegyen és egy portugál házaspárral felváltva előzgettük egymást. Sarah és Carolin is előkerült és lassan az eső is alábbhagyott. A hegy tetején Dominik és Nicolas köszönt rám nagy örömmel. Itt egy szép pihenőhelyet alakítottak ki egy kisebb kilátóval, de a tejszerű ködben még az orrunkig sem láttunk el, nemhogy a tájban gyönyörködhettünk volna, így nem is fényképeztem. Annyira fújt a szél és a padok is csurom vizesek voltak, szóval nem sokáig időztem ott fenn, megettem a banánomat és már indultam is lefelé a hegy másik oldalán.
Lefelé sem volt sokkal egyszerűbb az ereszkedés, mivel a nedves sziklákon könnyen megcsúszhat a láb. Nem is tudom, mi lett volna velem a két strapabíró túrabotom nélkül! Mindenesetre lefelé sokkal könnyebben haladtam, mint felfelé és lassan-lassan az eső is elállt, így jókedvűen bandukoltam a következő állomás felé. Időközben a két német lány is utolért és fél 2 körül megérkeztünk Rubiáes településre, ahol 31. zarándokként el is foglaltam aznapi szállásomat.
Az Albergue Escola régebben iskolaként működött, de néhány éve felújították. Nagyon jó kis szállás, hatalmas társalgóval, konyhával, szárítógéppel felszerelve, a szobában emeletes ágyakkal. Sajnos csak 2 zuhanyzó és 2 WC volt a nőknek - gondolom ugyanennyi a férfiaknak - de ettől függetlenül kényelmesen tudtunk pihenni, másra pedig nem vágytunk. Este átmentünk egy közeli étterembe vacsorázni, ahol egy hosszú asztalnál ültünk sokan, mert addigra már egészen kibővült a társaság. Új arcok tűntek fel aznap, akikkel később még sokat találkoztunk, mint például Kátya, az orosz lány, aki Hollandiában végzett az egyetemen és mielőtt hazautazott volna, eljött a Portugál Caminóra. Csatlakozott hozzánk még néhány német, mint Magdaléna, aki egy kis faluból jött, Tanja, aki nevének hangzása ellenére német és ott volt még két fura német öregúr, kalapjukban virágokkal, olyanok voltak, mint megöregedett hippik, akik járják a világot. Sajnos magyarral ma sem találkoztam. :-( Kátya, az orosz lány nagyon jól beszélt angolul és spanyolul, de mégis én nyűgöztem le leginkább azzal, hogy elmondtam neki egy tanári jelentést oroszul, hogy "tavaris ucsítyelnyica, ja dak...." Ő erre nagyokat haotázott és azt mondta, hogy micsoda hivatalos és szigorú nyelvezetű jelentés volt. Na igen, jól megfogalmazta a kiscsaj a korképet egy mondtban....
Aztán hazafelé még jól megáztunk, nehogy szárazan térjünk nyugovóra, és talán nem véletlen, hogy a nyirkos időben még egy cica is beköltözött az albergue társalgójába, ahonnan nem nagyon akaródzott neki kimenni.
