El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

Portugál Camino: Santiago de Compostela - Finisterre

Camino Portuguese - 2015. szeptember 3.

2016. július 22. - Andrea az El Caminón

Finisterre - a világ vége. Magyar szállás, mélykék óceán, nullás kő, félnaplemente. 

1_portugal_camino.JPG

A kétnapos santiagói megpihenést követően délelőtt útnak indultam Finisterre felé. Na nem gyalog, mert arra már nem volt időm, hanem busszal, mint ahogy rajtam kívül oly sokan. Majdnem megtöltöttünk 2 buszt, annyian szerettünk volna eljutni a világ végére, de szerencsére a spanyolok felkészültek a rohamra és két buszt indítottak. 

2_portugal_camino.jpg

A buszon időnként elbóbiskoltam, de amikor megpillantottam az óceánt, többé már nem tudtam elaludni. Nagy izgalommal vártam, hogy végre eljussak Finisterrébe, ahova 2011-ben a francia út után nem sikerült. Kb. két órányi buszozás után egyszer csak bekanyarodtunk egy utcába, ahol ismerős feliratot pillantottam meg: Albergue Por Fin Hungarian! :-) Ó, hányszor láttam ezt a reklámtáblát a facebookon, amikor a zarándokokat a tábla alatt fotózva búcsúztatta a szállás magyar tulajdonosa, Aranka. Már vártam, hogy végre személyesen is megismerjem.

Benyitottam és egy kellemes, barátságos légkörű térbe léptem. Azonnal éreztem, hogy van valami plusz a levegőben, amit a magyar szállásadó és az ott megszálló sok magyar zarándok sugárzott. Végre egy kis hazai! :-) Lepakoltam, elintéztük az adminisztrációt és elfoglaltam az ágyamat. Egy háromágyas szobába kerültem, szerencsére alsó ágyra, ahol éppen azt a magyar peregrinát váltottam, akinek a Seminario Menorban segítettem a becsekkolásnál. Milyen kicsi a világ! Felettem szintén egy magyar lány volt, Hajni, de rajta kívül még több magyar is megszállt az alberguében. Egészen furcsa volt a sok magyar azután, hogy az egész portugál caminón nem találkoztam eggyel sem és két hete szinte nem is beszéltem magyarul.

Jól esett beszélgetni a tulajdonossal, Arankával, aki nagyvonalakban elmesélte, hogy hogyan került Finisterrébe és miért döntött úgy, hogy átköltözik Spanyolországba. Érdekes történetet hallottam. Később még Ernővel, az önkéntes hospitaleróval is beszélgettünk egy kicsit, majd kikísértem a magyar peregrinát a buszmegállóba és elköszöntünk egymástól. (Sajnos a nevét elfelejtettem, látszik, hogy már nem jegyzeteltem az utolsó két napon...) Ezután elindultam felfedezni a környéket. Először a közeli kikötőbe mentem le, ahol kattintottam néhány fotót, íme.

A kellemes kikötői séta közben időnként szúnyogcsípés-szerű viszketést éreztem a karomon, bár furcsállottam, mert úgy hallottam, hogy Spanyolországban nincs szúnyog. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert nem volt különösebben kellemetlen, csak szokatlan volt... Visszaballagtam a szállásra, ami egyébként nagyon közel volt a parttól. Megvacsoráztam, majd Aranka elmagyarázta, hogy merre van a világítótorony és hogy mikor érdemes kimenni oda.

Ahogy közeledett az este, elindultam a világítótorony felé, hogy saját szememmel is lássam végre az oly sokat emlegetett híres naplementét a világ végén. Az óceán gyönyörű kék színben pompázott, a víz a mélykéktől a türkizig számtalan árnyalatban váltogatta hullámait. Csodaszép látvány tárult a szemem elé, nagyon élveztem!

Kb. 3 km hosszú séta várt rám, ez nem túl nagy távolság az elmúlt napok gyaloglásai után. Kényelmesen ballagtam az úton, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre többen jönnek és egyre többen előznek meg. Egy idő után kifejezetten olyan érzésem volt, mint az utolsó 100 km-en, amikor felhígult a zarándoktársadalom és turista-peregrinók járták az utat. Persze nem hibáztathatom a többi zarándokot sem, hiszen ők éppúgy látni kívánták a naplementét akárcsak én, mégis nagyon frusztrált a tömeg és idegesített az úton libasorban kígyózó sok ember. Egyszerűen zavart, valahogy nem erre vágytam.

Szerencsére bosszúságomról néhány magyar szófoszlány elterelte a figyelmemet pár pillanatig. Két magyar lány jött mögöttem, akiket eddig még nem láttam. Kiderült, hogy ők nem Arankánál szálltak meg, ezért nem találkoztunk eddig, mindenesetre éppen a nulla kilométert jelző kőnél futottunk össze, így tehát megoldódott a kötelező elem, a nullás kő fotózása is. :-)

Aztán még bóklásztam egy kicsit a környéken, de végül annyira idegesített a tömeg, hogy nem vártam meg, hogy a nap az óceán horizontja alá bukjon. Kattintottam egy félnaplementét, aztán visszaindultam a szállásra. Viszlát Finisterre, talán egyszer még eljövök!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr128747508

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása