Egy kihívásokkal teli, de csodálatos nap! Hideg-meleg, kapunyitogatás, borulás, eltévedés, visszafordulás, volt itt minden, de mégis jó volt! 

Reggel összepakoltunk és elindultunk megkeresni a churreríát hogy megreggelizzünk, de nem találtuk meg. Logikusan a "churrería" felirat felé mentünk, de hiába, a kihalt utcákon semmilyen életjelet nem láttunk. Alig mozogtak még a koromsötét városban, rajtunk kívül egy lélek sem járt arra. Egyszer csak egy autó gördült lefelé a templom irányából, amit persze rögtön leintettem, hogy informálódjak. Szerencsére éppen annak az étteremnek a picére ült benne, ahol este ücsörögtünk. Megismert bennünket és most is ugyanolyan kedves volt hozzánk, mint előzőleg, majd készségesen elirányított bennünket a közeli Avenida kávézóba, ahol megreggeliztünk és ittunk egy jó kávét. Mire kiléptünk a bárból, már kivilágosodott. A város szélén ismét belebotlottunk egy újabb zárva lévő churreríába, de ekkor ez már nem zavart bennünket. 

Hideg volt a reggel, Rózsa telefonja csak 7 °C-ot mutatott, de későbbre már kellemes, napos időt jeleztek az időjósok. A város szélén, ahol már elfogytak a házak, a sárga nyilak és az útjelző tábla balra irányított bennünket. A nap még éppen csak elhagyta a horizontot, mint ahogy hamarosan sorra elhagytak bennünket a később induló zarándokok is. 

Ilyen madárcsicsergősen indult a napunk. 

Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül erősen emelkedni kezdett az út, kapkodtuk a levegőt rendesen! Itt ért utol bennünket Lorriane, neki sem ment sokkal könnyebben. Nem volt túl hosszú a meredek szakasz, de rendesen megizzasztott bennünket, pedig még mindig elég hideg volt az idő.

Aztán végre vízszintesbe kerültek a dolgok és fentről még a kilátásban is gyönyörködhettünk. 

Grimaldo előtt egy szakaszon megint rátértünk az N-630-as jelzésű országútra. Az eredeti jelzett útvonal ugyanis elkerüli a települést, ugyanakkor ezen a napon semmilyen egyéb lehetőség nincs ivóvizet vagy netán egy kis elemózsiát vásárolni, hiszen nem érintünk majd falvakat. Na itt sem sikerült, ugyanis minden zárva volt. Pedig előző nap csak annyi ásványvizet vettünk, hogy az idáig kitartson, tehát mindenképp keresnünk kellett valamilyen megoldást, mert hosszú út állt még előttünk. Akkor még nem is sejtettük, hogy milyen hosszú lesz és mi vár még ránk... Szerencsére addigra már ébredeztek a spanyolok és az egyik helyi járókelőt megkérdeztem, hogy hol tudnánk vizet vételezni. Készségesen megmutatta, hogy menjünk egyenesen előre és majd lesz egy nyilvános kút, melynek iható a vize, ott feltölthetjük a palackjainkat. Hurrá! Ez is megoldódott.

A kúttal szemközt Rózsa leült pihenni egy kőre és közben Lorriane is befutott, aki csatlakozott hozzá. Én nem ültem le, mert akkor még fel voltam pörögve, de később persze szidtam magam emiatt, mert hiányzott ez a kis pihenő. Inkább beszélgetésbe elegyedtem egy bácsival, aki nagy kannáit töltötte éppen a kútnál. Elmesélte, hogy Riolobos (aznapi célállomásunk) a farkasokról kapta a nevét. Río = folyó, lobos = farkasok. Talán látta rajtam a megrökönyödést, mert sietett hozzátenni, hogy nem kell félni, ma már nincsenek farkasok arrafelé. Persze részemről azonnal jött az elmaradhatatlan kérdés: és vaddisznó? Naná, hogy tudom ezt a szót spanyolul is! :-) A bácsi igyekezett megnyugtatni, hogy azok sincsenek (olyan sokan...). Hm. 

Negyed 12-kor indultunk tovább. Összesen 1,3 liter friss vízzel és egy 0,33-as Aquarius izotóniás itallal, amit még Gyuri ajánlott indulás előtt. Ebben mindenféle finomság benne van, amire az emberi szervezetnek szüksége lehet egy-egy hosszabb nap során. Narancs és citrom ízben kapható, én nagyon megkedveltem, de a KAS limónt is nagyon szeretem, na meg a clarát, pedig itthon semmilyen üdítőt nem iszom, csak vizet. És vörösbort. Na jó ez csak vicc, mert fehéret is :-), de cukros löttyöket semmiképp. Jaj de elkalandoztam!

Szóval Grimaldót elhagyva az N-630-as országúton kellett pár száz métert mennünk, majd hirtelen jobbra mutatott a nyíl és a tábla. Nem akartuk elhinni, először azt gondoltuk, hogy csak valaki tréfás kedvében festette fel a nyilakat a táblára, hiszen jobbra semmilyen utat nem láttunk csupán egy kerítést és egy kétszárnyas kaput. Aztán jobban szemügyre vettük a kaput és megtaláltuk rajta a sárga nyilat meg a tolóreteszt, így már elhittük, hogy erre vezet majd a mi utunk. Akkor még nem sejtettem.., mit nem sejtettem...? - ja, ez a Tanú c. fllmben volt..., nem vagyok ma komplett... :-) Szóval, nem sejtettük, hogy ma legalább 20 kaput kell majd nyitnunk-csuknunk, az egész nap arról szólt, hogy kapun ki, majd kapun be, egy idő után már azt sem tudtuk, hogy kint vagyunk vagy bent. Mindez az állatok védelme miatt volt így, hogy ne tudjanak elszökni. Mindenesetre most lépjünk be az elsőn.

A bársonyos fövenyen alig láthatóan, de azért kirajzolódott előttünk a letaposott ösvény, 20 méterrel beljebb pedig elénk került az első akadály is, melyet kissé szerencsétlenül sikerült abszolválnom. A lenti első képen látszik egy nagyobb kő, alatta meg egy kisebb patakocska csordogált. Nos, a patakon úgy kellett átkelni, hogy a nagy kőre rálépni, onnan elrugaszkodni és a túlparton landolni. Én mentem elöl. Már akkor tudtam, hogy borulás lesz a vége, amikor ráléptem a kőre, hiszen elég távol volt a patak innenső partjától, emiatt nem tudtam megfelelően stabilizálni a lépést a kövön és amikor elrugaszkodtam, éreztem, hogy a hátizsák elhúz jobbra. Éppen a patak szélén a túloldalon landoltam, de nem függőleges, hanem vízszintes pozícióban. Nem kell megijedni, semmilyen bajom nem esett, hiszen jó puhára estem, mindenféle szempontból ki voltam párnázva. :-) Csak az volt a gond, hogy nem tudtam megmozdulni a hátizsák miatt. Azt tudtam (hiszen nem ez volt az első borulásom, 2016-ban a Francia-út első napján dagonyáztam a sárban), hogy a hátizsák hevederjét ki kell kapcsolnom és kibújni belőle, csak azt nem érzékeltem, hogy milyen messze vagyok a patak szélétől. Rózsát hívtam segítségül, aki még mindig a patak túloldalán volt, hogy irányítson, mivel hátra fordulni sem tudtam és nem érzékeltem a távolságot. Az alábbi párbeszéd zajlott köztünk:

- Rózsa, ha most leveszem a hátizsákot, akkor beleesik a vízbe?
- Igen. Csússz valahogy beljebb!
- Jó, megpróbálok. - Elkezdtem szó szerint fekve csúszni, már amennyire a hátizsákkal együtt lehetett.
- Most már jó? 
- Nem, még nem.
- Mennyit jöttem beljebb?
- Kb. 10 centit.
- Jó, akkor csúszok még. Közben nyugodtan fotózz le, hogy meglegyen az utókornak!
- Oké.
- Most már jó? Kikapcsolhatom a hevedert? Nem fog beleesni a zsák a vízbe?
- Igen, talán most már óvatosan leveheted.

És valóban, amint picit beljebb csúsztam és ki tudtam bújni a hátizsákból, utána már gond nélkül felálltam és vártam Rózsát, hogy ő is átkeljen a patakon. Neki elsőre sikerült, szerencsére. Belegondolva jómagam is első próbálkozásra repültem át, csak a kivitelezés nem volt túl kecses... :-)

Miután mindketten átkeltünk a patakon, megkezdtük a gyaloglást az egyik legcsodálatosabb dehesán! Itt már a nyomvonal is határozott formát öltött, nem kellett keresnünk, hogy merre menjünk, hiszen egyértelmű ösvény vezetett előre. 

Rózsa videózott is néha.

Ahogy haladtunk előre az időben, a nap egyre melegebben tűzött és jócskán fogyott a vizünk is. Néhol előbukkantak az Extremadurára jellemző kocka alakú útjelző kövek, melyeken lehetett szusszanni egy picikét. 

Nem minden kaput fotóztunk le, de volt belőlük bőven. 

Aztán megint előkerültek az úton a pocsolyák. Kikerültük. Ugye milyen szép a táj? Valahol errefelé utolért bennünket Lorriane, de már ő is elég fáradt volt. Váltottunk vele egy pár szót, miközben ő leült egy árnyas fa tövébe pihenni. Kérdezte, hogy meddig megyünk ma. Elmondtuk neki, hogy mi nem Galisteóig, hanem csak Riolobosig megyünk, ahová majd leágazik egy alternatív út. Erre ő azt felelte, hogy az elágazást már elhagytuk, kb. 500 méterrel hátrább volt egy nagy tábla, az is mutatta az alternatív útvonalat. Micsoda? Az hogy lehet? Hogyan nem vettük észre?! Magamon nem csodálkozom, na de hogy ketten is elmenjünk egy tábla mellett, az már kicsit sok a jóból! Ilyen rossz hatással lennék Rózsára is? Mindenesetre gyorsan előkaptuk a segédeszközöket, én a Mapy appot bújtam, Rózsa Dr. Pfliegel Péter könyvét (ami egyébként nekem is megvan, csak a reptéren odaadtam Rózsa férjének, minek cipeljünk kettőt), szóval bújtuk a térképeket és nem értettük, hogyan jöhettünk el a tábla mellett. Végül úgy döntöttünk, hogy visszafelé nem megyünk, inkább előre és majd onnan egy másik elágazásnál fordulunk Riolobos felé. Igaz, hogy így 2.9 km-rel hosszabb lesz az út, de mi az nekünk? Mi akkor sem megyünk visszafelé!

Mentünk, mentünk, mendegéltünk, addigra már forrón tűzött a nap. Néha vízátfolyásokat, néha kiterjedt pocsolyákat kerülgettünk, miközben folyamatosan kapukat csukogattunk.  

3 órakor pillantottuk meg azt a víztározót, mely engedni sejtette a másik leágazás közelségét Riolobos felé. 

Egy igencsak meredek lejtőn kellet leereszkednünk, hogy elérjük az utat. Rózsa videózott, én meg közben nyűgösködtem.

Amikor leértünk a meredek lejtőn, szembetaláltuk magunkat az eddigi legnagyobb kihívással! A víztározóból túlcsorduló víztömeg olyan sebességgel folyt előttünk keresztben egy 5-7 méter széles patakon, hogy az már szinte folyócskának is beillett volna. Ez még nem lett volna baj, ha rendes lépegetőkövek lettek volna a vízben, de itt nem volt semmi, csupán néhány nagyobb terméskő a sebesen zuhogó vízfolyamban. Elmentem jobbra, elmentem balra, de sehol nem találtam másik átjárót. Rózsa szerint át tudtunk volna menni a köveken, de én egyáltalán nem éreztem úgy. Nem azért mert délelőtt elestem, hanem azért, mert a különböző nagyságú kövekről nem lehetett megállapítani a partról, hogy milyen stabilan állnak a vízben, mennyire csúszik a teteje, illetve nem láttam a víz alját sem. Nem tudtam eldönteni, hogy homokos, iszapos az alja vagy köves? Hova tudnánk kitámasztani a botokkal, miközben a víz sodrása meglehetősen erős volt. A stressztől hányingerem lett, de nem tudtam hányni, csak öklendeztem az egyik bokornál, hiszen reggel óta csak egyetlen Cerbonát ettem.

Tipródtunk ott egy darabig és két különböző véleményt alkottunk. Rózsa átment volna, én nem vállaltam be. Döntenünk kellett, hogy mi legyen, két opció volt előttünk. Vagy megpróbálunk átmenni annak minden kockázatával, ami akár a vízbe borulást is jelenthette volna, vagy visszafordulunk. Nehezen jutottunk dűlőre, Rózsa talán egy picit mérges is lehetett rám, végül visszafordultunk. A lenti átdolgozott Gronze térképen látszik az útvonaltervünk. A sárgával jelölt útvonal volt az eredeti tervünk, de a Desvío (elágazás) pontot nem vettük észre, így a kékkel festett 4,2 km hosszú úton mentünk tovább, majd ott beleütköztünk a vízbe. Onnan fordultunk vissza, így további felesleges 4,2 km-t gyalogoltunk, majd végre ráleltünk a sárgán jelzett alternatív útvonalra. Milyen érdekes, annyira el voltunk foglalva a megoldáskereséssel, hogy éppen ezt a helyszínt felejtettük el lefotózni.

Mindenesetre nagy duzzogva, de elindultunk visszafelé. A meredek lejtőn lefelé sem volt egyszerű leereszkedni, de nekem mindig a felfelé a mumus, most mászhattam föl. Rózsa nagyon gyorsan eltűnt a szemem elől, ő jobban bírta vagy az adrenalin dolgozott benne vagy is-is. Nekem már mindegy volt, inkább megpróbáltam fejben rákészülni, hogy innen még több mint 8 km áll előttünk. Ráadásul nagyon meleg lett és a vizünk is fogytán volt már.

5 óra után érkeztünk meg ahhoz a táblához, melyet odafelé nem vettünk észre. Nem is tudom mit mondjak... Már megint hogyan sikerült elmennem mellette? Persze nálam ez sem az első eset, 2016-ban éppen Sahagún előtt nem vettem észre egy 3 négyzetméteres táblát, na de Rózsa? Mi történt velünk,  hogy ennyire nem érzékeltük a táblát, miközben mindketten tudtuk, hogy balra lesz alternatív leágazás. Most már mindegy, de legalább lefotóztuk, ha már visszatértünk ide. :-) 

Végre rátértünk az eredetileg tervezett útra és elindultunk Riolobos felé. Útközben többször is felhívtam a campinget, ahol foglaltunk két ágyat, hogy mindenképp számítsanak ránk, mert jövünk. 

Addigra már csak vánszorogtunk, fizikailag sokat kivett belőlünk a meleg, mentálisan meg a visszafordulás, de azért szépen haladtunk a magunk tempójában. Rózsának a vize is elfogyott, öntöttem át neki a saját palackomból, én általában mindig kevesebbet ittam. 

Az utolsó szakaszon már árnyékot sem leltünk, de aztán végre feltűnt előttünk Riolobos és beértünk a városba. Szép, rendezett kis településre csöppentünk, pálmafákkal szegélyezett úton sétáltunk el egészen a Las Catalinas Campingig. Fél 7-kor léptünk be a bejáraton.

A bárban kellett regisztrálni, ahol az első dolgunk az volt, hogy két nagy korsó clarát rendeltünk. (Clara = citromos sör, a legjobb szomjoltó és nem vág fejbe, mert alig van benne alkohol. A fele sör, a másik fele citromlé, Spanyolországban nagyon népszerű.) Kaptunk mellé chipset is, így vacsoráig már elleszünk vele.

Ezután megmutatták a szobánkat. Habár csak két hálótermi ágyat foglaltunk, meglepetésünkre saját szobát kaptunk ugyanazon az áron. A szomszéd szobában egy osztrák zarándok fiút helyeztek el. A campingben nem láttunk sátrakat, csak bungalókat és egy központi épületet. Gondolom azért lehetett sátrazni is, csak még nem volt itt a szezonja. Vacsoránál jó összebarátkoztunk Nachóval, a hospitalero-pincérrel, aki felajánlotta, hogy szívesen foglal nekünk szállást a következő két napra, mert ismeri a környéket. Megköszöntük neki, mert erre már tényleg nem volt energiánk, ráadásul holnapután, vagyis a 17. napon egyéb szervezkedést is magára vállalt, mert az a nap különösen húzós lesz, de azt majd ott fogom elmesélni.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)