Csodálatos dehesa, az egyik legszebb napunk volt! Bár szembejött a nagy fekete bika és utána még sokkal több is, a lépegető köveken való átkelés már gyerekjáték volt. :-)

Csodás napnak néztünk elébe, végre nem riogattak bennünket esővel és kellemes gyaloglós idő ígérkezett. Szükségünk is volt a jó időre, hiszen ma megint nem érintünk egyetlen települést sem útközben és nem tudhattuk, hogy milyen terepviszonyok várnak ránk az elvonult ciklon után. Viszonylag korán összepakoltunk és 7:10-kor kiléptünk az albergue kapuján. 

Negyed 8-kor még koromsötét volt és rajtunk kívül egy lélek sem járt az utcán. Fogalmam sincs, hogy a sötétben miért viseltem napkalapot, biztosan nagyon optimista voltam... :-) Mindenesetre örültünk, hogy végre nem 3 °C-ot, hanem 15 °C-ot mutatott az Időkép Rózsa telefonján. Igaz, hogy másnapra megint esőt jósoltak, de azzal most nem foglalkoztunk, annak is örültünk, amit aznapra kaptunk az égiektől. Első utunk a bárba vezetett, ahol a hospitalera és a férje voltak a kiszolgálók. Megreggeliztünk, ittunk egy café con lechét és elindultunk. 

Addigra már kivilágosodott és bár a nap továbbra sem sütött, a napkalapot még mindig nem vettem le a fejemről. Már csak a napszemüveg hiányzott rólam... :-)

Rövid ideig aszfaltúton lépegettünk a városból kifelé. 8 órakor, éppen napfelkeltekor hagytuk magunk mögött Aljucén települést, majd virágos rétek, mezők mellett vezetett az utunk. 

9 órakor már kényelmes földút simult talpainkhoz és egy csodálatos dehesán keresztül irányított a kagyló és nyíl jelzés. A Vía de la Plata egyik tipikus természeti jellegzetessége a dehesa, amely szellősen ültetett olajfákból vagy paratölgyekből és dús legelőkből áll, kellemes ligeteket alkotva. Nos, egy ilyen paradicsomon keresztül gyalogoltunk a nap első részén egészen sokáig. Néhol hatalmas terméskövek tengere kínált pihenőhelyet a megfáradt zarándokoknak. Egy ilyen kőrengetegnél megálltunk szusszanni egy keveset és elintéztük folyó ügyeinket is. Hű, milyen szerencsénk volt, hogy itt álltunk meg és nem később! Mindjárt kiderül, hogy miért....

A kis pihenő után továbbindultunk az idilli környezetben. Távolból hallottunk ugyan némi kolompolást, de nem tudtuk felmérni, hogy milyen messziről érkezik a marhák nyakába akasztott kolomp hangja. Eddigi útjaim során gyakran találkoztam békés marha gulyákkal, néha egymással szemközt lépkedtünk a szűk gyalogúton, de sohasem féltem tőlük. Különösen Galiciában jöttek velem szemben számtalanszor az úton, szép nyugodtan elhaladtak mellettem és mindenki ment a maga dolgára. Ez egészen idáig így működött, nem volt bennem semmilyen félelem vagy rossz érzés a tehenek és marhák iránt. Idáig csak a vaddisznóktól féltem, de azoktól nagyon! Tavaly Aragóniában találkoztam egy préri farkassal vagy valami hasonló vadállattal, akkor persze majdnem összecsináltam magam, de alapvetően Spanyolországban nem az állatoktól való rettegés volt jellemző rám. Eddig. Most azonban valami megváltozott.

Az történt, hogy indulás előtt néhány héttel Gyuri átküldött nekem egy cikket, amelyben arról írtak, hogy néhány napja itt a Vía de la Platán egy több száz kilós marha megtámadott két zarándokot, akiknek emiatt egy fára kellett menekülniük és onnan csak a Guardia Civil (csendőrség, polgárőrség) segítségével tudtak csak lejönni. Na már csak ez kellett nekem! Gyuri tudta, hogy fogékony vagyok a téma iránt, nyilván csak jószándékból küldte át nekem a cikket, amit egyébként már én is olvastam valahol, de innentől megint elkezdtem kombinálni és már a marháktól is elkezdtem félni. Köszi Gyuri! :-) Na nem olyan szinten, mint a vaddisznóktól, ahhoz még gyúrniuk kell a bikáknak, de mégis. Szerencsére Rózsa hozott magával egy magas frekvencián sípoló bőrönd riasztót, amit állítólag nem szeretnek az állatok, de azzal nem számoltunk, hogy vészhelyzet esetén vajon meg merjük-e nyomni a gombot?

Szóval ott andalogtunk a földúton, amikor egyszer csak hátra szólt Rózsa, hogy ne ijedjek meg, de ott jönnek szemben az úton. Abban a pillanatban megálltunk mi is és ők is. Elöl egy nagy fekete bika vagy tehén, talán inkább utóbbi lehetett, mert mellette volt a borja is. 4-5 jól megtermett marha állt velünk szemben és farkasszemet nézett velünk. Pár éve még simán elsétáltam volna mellettük, de most az újságcikk után már nem voltam ilyen bátor és ebből az érzésből sikerült átadnom Rózsának is valamennyit. Szóval ott álltunk földbe gyökerezett lábbal és torkunkban dobogó szívvel. Egy lélek sem járt arrafelé, a zarándokok többsége már régen előttünk járt. A bikáknak, teheneknek nem volt jelen a gazdájuk, még egy kutya sem terelgette őket, de lehet, hogy talán jobb is. Mit csináljunk? - suttogtuk egymásnak, majd Rózsa javasolta, hogy térjünk ki az állatok elől, menjünk be a bokrok közé, hátha akkor továbbmennek az úton, mi pedig így kikerüljük őket és majd idővel visszatérünk az útra valahol. Így is tettünk.

Rózsa volt olyan bátor, hogy a bokrok és kövek mögül levideózta az állatokat, amint békésen elvonultak. 

Igen ám, de amikor elvonultak az úton és mi is elindultunk még egy darabig a bokrok között, akkor hirtelen az egyik bokor mögül felbukkant egy nagy fekete bika, aztán egyre több! Na gyorsan visszamentünk az útra és igyekeztünk nyugalmat erőltetni magunkra, így haladtunk tovább, miközben még több száz méteren keresztül fel-felbukkant néhány példány belőlük. Amúgy tényleg békések voltak, szóval nem kell félni tőlük, alapvetően nem bántanak, ha nem ingereljük őket. Azt sem tudhatjuk, hogy az újságcikkben leírt eset hogyan történt. Lehet, hogy a két zarándok túl közelről akarta fotózni őket vagy bármi más is történhetett, mindenesetre gondolom nem engednék őket szabadon, ha túlságosan veszélyesek lennének. Egy idő után aztán már csak a kolomp hangját hallottuk távolodni és később már nem is találkoztunk marhákkal. Legalábbis ezen a napon.

Később az út melletti kőpadoknál ismét megpihentünk egy rövid időre. A nap továbbra sem sütött, de nem is bántuk, gyalogolni éppen jó volt. Ráadásul az előző napon a vádlimon kialakult napallergiám miatt csak hosszú nadrágban tudtam elindulni, szóval nem is hiányzott a nagy meleg. A pihenőhelytől néhány méterre egy megáradt patakon kellett átkelnünk, ahol szerencsére mesterségesen kialakított lépegető kövekkel segítették a zarándokok haladását. Sok helyen megkönnyítette volna az életünket az ilyen és ehhez hasonló átkelő, de sajnos nem mindig számíthattunk rá. Ami nekem könnyebbségnek tűnt, az Rózsának okozott nehézséget, mivel ő meg szédült a víz áramlásának látványától, márpedig a megáradt patakocska elég sebesen áramlott alattunk. Nem vagyunk egyformák, kinek ez, kinek az okoz nehézséget. Először én mentem át a lépegető köveken, majd a túlpartról biztattam Rózsát, aki szintén szerencsésen átlépegetett a sebes patak felett.

Íme egy kis videó a szép környezetről, melyet szintén Rózsa készített.  

Úgy tűnt, hogy néhány nappal ezelőtt a patak sokkal jobban kiöntött és elárasztotta a földutat, melynek nyomát mi is megtapasztaltuk. Az út egy szakaszán nem lehetett közlekedni, annyi víz állt még rajta, kénytelenek voltunk megint a bokrok között bóklászni és szárazabb talajt keresni, hogy továbbjuthassunk. 

Ezután már semmi sem akadályozott bennünket, kényelmes úton gyalogoltunk tovább. Bár összességében 250 méter szintet emelkedett az út, ez olyan enyhe emelkedőket jelentett, hogy szinte észre sem vettük. Egy kőkeresztnél megint megálltunk pihenni és utána már meg sem álltunk mai célállomásunkig.

Negyed 3-kor érkeztünk Alcuéscar településre, ahol a jelzett útvonal egy sérült emberek gondozására kialakított épület mellett vezetett. Még jó, hogy ránéztem a térképre, mert éppen ebben az épületben helyezték el az alberguét is a 3. szinten. Egy német önkéntes hospitalera fogadott bennünket, aki elég furcsa kiejtéssel beszélt spanyolul, de amúgy nagyon kedves volt. Felkísért bennünket a legfelső szintre és ezt naponta többször is megtette, pedig a lépcsők igen csak magasak voltak! 

Ebben az alberguében nem lehetett előre foglalni, mert municipal szállásként üzemelt, de szerencsére még találtunk alsó ágyat. A Gronze szerint csak 12 ágyas, de bővíthető, így bíztunk benne, hogy lesz majd helyünk, hiszen a városban más lehetőség nincs. Amúgy a szobában 20 ágyat számoltam meg, melyek mindegyike meglehetősen régi, süppedős rugózású, szóval nem igazán zarándok-barát, de ne legyünk telhetetlenek, örüljünk az alsó ágynak. A szobában már jó néhány ismerős zarándok pihent, hiszen akik Aljucénből indultak, azok már előttünk beérkeztek, de akik Méridából, azok majd később fognak érkezni.

Amikor lepakoltunk az ágyakra, akkor történt, hogy kiesett a napszemüvegemből az egyik lencse. Olyan hirtelen kaptam le a fejemről a napkalapot, hogy megfeledkeztem a rajta lévő szemüvegről és abban a pillanatban zutty, le a kőre, lencse ki. Sajnáltam szegényt, több éve volt hű társam, de úgy gondoltam, hogy majd később megragasztom. (Azóta sincs megragasztva...) Ezután gyorsan elviharzottunk a közeli étterembe, mert már megtapasztaltuk, hogy csak 4 óráig van konyha, utána a szakácsnak szieszta ideje van és csak 8-kor nyitnak újra. Még éppen időben érkeztünk, természetesen itt is menüt rendeltünk és közben jeleztem az El Camino Party munkacsoportunknak, hogy készen álok az online bejelentkezésre. Néhány perc múlva el is kezdődött az élő csevegés és bekapcsolódtunk a Party rendezvényébe. Pont ekkor hozták az előételt... :-) Azt azért nem élőben fogyasztottuk el, megvártuk, amíg a nagyjából félórás élőzésnek vége lett és csak utána estünk neki, mert addigra már farkaséhesek voltunk.

A délutáni ebéd után elmentünk még boltba vizet és reggelit vásárolni másnapra, mert semmi nem lesz nyitva. Amikor visszaértünk a szállásra, meglepődve tapasztaltuk, hogy a szoba végénél megnyitották a két nagy ajtót, mely mögött egy újabb hálóterem rejtőzött, immár 30 ággyal és vadiúj matracokkal. Ez sokkal kényelmesebbnek tűnt, de már nem lehetett költözködni. A zuhanyzóban összeismerkedtem egy fekete lánnyal, aki Londonból érkezett és néhány magyar szót is tudott, úgymint koszonom, Buda-Pest (külön-külön), mivel Londonban sok magyar ismerőse volt. Lorriane érdekes személyiségnek tűnt, sokat találkoztunk még vele később és jól összebarátkoztunk.

Este még az albergue étkezőjében is összegyűltek a zarándokok egy közös vacsorára, de mi addigra már nem voltunk éhesek. Szerencsénkre, mert elég kevés vacsorát szolgáltak fel, mivel a szakács állítólag lebetegedett, így a vacsorát a takarítónő készítette el és nem volt gyakorlata a mennyiségeket illetően. Azért mindenkinek jutott valamennyi, mi pedig ezalatt jót beszélgettünk a spanyol idősebb barátosnéinkkal. (Később még lesz róluk is kép.)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)