Szép dehesa, sok vízátfolyás, patakon való átkelés, majd római kori emlékek és a négypilléres Cáparra, mint igazodási pont kapott fontos szerepet.

Reggel átmentünk a szomszédos bárba kávézni és reggelizni, ahol néhány új arcot is láttunk. Akikkel eddig jöttünk, már egy picit előrébb járnak, de ki tudja, talán még látjuk a kis csapatunkat. Mindenesetre a két német nőci a mi ritmusunkban haladt, mert velük szinte minden nap találkoztunk. Negyed 9-kor kezdtük meg a gyaloglást. A városból elég hamar kiértünk, azt hittem, hogy sokkal nagyobb település Carcaboso, de nem. 

A város szélén három kőkereszt áll, ami megnyugvást adott, hogy az égiek vigyáznak ránk. Eddig is annyi mindent sikerült átvészelnünk, miért lenne ez másképp egy ilyen csodás, napfényes reggelen? Végre nem panaszkodhattunk az időjárásra, a reggeli 12°C hamar felkúszik majd 20 °C fölé és délután már 25 °C körüli hőmérsékletre számíthatunk. Kellemes földúton gyalogoltunk, nem messze tőlünk a domboldalon békésen legelő marhákat láttunk, de nem sokáig tartott az idill, mert alig 2 km után már megint nagy pocsolyákat kellett kerülgetnünk.

Másfél órányi gyaloglás után a földút egy T-elágazáshoz és egy aszfaltúthoz érkezett, ahol balra kellett fordulnunk. A sarkon egy házikó állt, amely előtt egy gerendából készült lócát találtunk. Bár nem voltunk még fáradtak, de megálltunk és levettük a pulcsikat, majd bekentük magunkat naptejjel. Ma még nem mertem térdnadrágot viselni, mivel a 10. napon egy szép kis napallergia alakult ki mindkét vádlimon, de talán holnap már azt is megkísérlem. Azóta egész szépen rendeződött a bőrpír és már alig látszik. A házzal szemközt az út túloldalán egy zarándokok jelenlétére figyelmeztető tábla és egy Vía de la Plata felirat erősített meg bennünket, hogy jó úton járunk.

Innen az aszfaltúton folytattuk utunkat. Persze nagyon elbíztuk magunkat, hiába volt az úton a "Vía de la Plata" tábla, egy idő után már semmilyen jelet nem láttunk és kezdett gyanússá válni a dolog. Ekkor ránéztem a Mapy appomra és jól látszott, hogy letértünk az útról. Jobban mondva a Vía de la Plata nyomvonala tért le az aszfaltútról, csak mi nem vettük észre. Miért nem vagyok meglepődve? :-) Visszafordultunk, kb. 1,2 km-t tettünk meg feleslegesen. Pedig csak figyelnünk kellett volna, ugyanis a házikótól számítva kb. 100-120 méterre az út jobb oldalán van egy kapu, melyen jól láthatóan felfestették a sárga nyilat, csak figyelnünk kellett volna! Nyitott szemmel közlekedők előnyben... :-)

A kerítésen belül megint egy csodálatos dehesába csöppentünk! Talán az egyik legszebb volt az eddigiek közül, bár nehéz választani. Sajnos azonban a kéthetes ciklon megtette hatását, mert itt is óriási pocsolyákat, megáradt patakokat és vízátfolyásokat kellett kerülgetnünk. 

Ha végre szárazabb ösvény került a talpunk alá, akkor már örülhettünk, de előbb-utóbb mindig belebotlottunk valami vizes akadályba. Olyan volt, mint egy túlélőverseny. 

Egyszer egy sziklatömbökből épített bunker mellett haladtunk el. Nem tudom, hogy mi lehetett a funkciója, talán menedékház, de én biztosan nem mernék bemenni ide, akárhogy is esik az eső! Sebaj, alig pár méter és megint jött egy kis patakon való átkelés. :-)

A lenti fotókon látszik, hogy milyen állapotok uralkodtak. Többször kerültünk olyan helyzetbe, hogy amikor a földúton nem tudtunk továbbmenni a vízátfolyások miatt, akkor a mezőn kellett kerülnünk. Igen ám, de a rét is állt a vízben és sokszor hatalmas köröket kellett megtennünk, a túrabotokkal kitapogatnunk, hogy vajon merre száraz és merre áll még a víz. Olyan volt, mint egy hatalmas láp vagy mocsár. Akárhogy vigyáztunk, időnként bokáig merültünk az alamuszi sárban. Ilyen körülmények között elég lassan haladtunk, pedig ez a terep normál esetben egyáltalán nem nevezhető nehéznek, még nekünk sem. 

Ez a dehesa tele volt paratölgyekkel és persze kapukkal, amit ki-be csukogattunk az állatok védelme miatt. Néhol kisebb tavak is kialakultak, melyek az elmúlt időszak esőzései miatt jól megduzzadtak. Kíváncsi lennék, hogy a nyári forróságban vajon kiszáradnak-e ezek a kis gyöngyszemek?

Rózsa megint készített egy kis videót az egyik vizes akadályról. 

Ezen a szakaszon nem igazán találkoztunk szabadon legelésző állatokkal, mindig volt valamilyen kőkerítés vagy drótkerítés a marhák, lovak és a zarándokok között. Legalább azokat nem kellett kerülgetnünk, elég volt a sok vízátfolyás és mocsaras terület. Mondjuk zarándokokkal sem találkoztunk, úgy látszik mindenki előttünk volt már.

13 óra körül elérkeztünk egy érdekes helyszínhez. A gyönyörű szép dehesát egyszerűen kettészeli egy országút! Persze nem kell megijedni, folytatódik majd a ligetes rész ezután is, de ahhoz majd át kell menni az úton. Előtte azonban leültünk a kövekre szusszanni egyet, mert már jó sokat kivett belőlünk a dagonyázás és még csak alig 14 km-t haladtunk. Itt kell felhívnom a figyelmet arra, hogy aki nem szeretne ezen a szakaszon 38 km-t sétálni Carcabosótól Aldeanueváig, annak itt az országúton kell jobbra fordulni, ha Oliva de Plasenciában szeretne megszállni. (Az innen még 6,6 km.) Eredetileg mi is ott szándékoztunk ágyat foglalni, de ugye Riolobosban rábíztuk magunkat Nachóra, aki felhívta őket és már minden ágyat lefoglaltak, szóval más megoldást kellett keresnie, de erről majd később.

A kis pihenő után továbbindultunk, de a terepviszonyok ezután sem váltak könnyebbé. Nem is értem, pár napja már nem esett eső és még mindig jócskán áztatta a víz a földeket és az utakat! Éppen az egyik hatalmas tócsához értünk, amikor szembejött két bringás, hát nekik sem volt egyszerű átevickélni rajta. Érdekesség, hogy míg a nap erősen ontotta magából a meleget, addig a távolabbi hegyen havas hegycsúcsok látszottak.

Az út végére eléggé elfáradtunk, miközben nagyon meleg lett az idő. Végre megpillantottuk a "Ruta final" (vagyis az út vége) táblát, rajta a környék leghíresebb nevezetességének képével a Cáparra boltívvel. Ekkor már tudtuk, hogy közeledünk a célhoz. A dehesa itt-ott még nyújtott valamennyi árnyékot, de amikor elhagytuk a ligetet, onnan már a tűző nap szegődött társunkká.

Végre feltűnt előttünk a Cáparra, azaz a négypilléres boltíves kapu, jobbra pedig az ókori római város maradványai. Körbesétáltuk a helyszínt, de a romok kerítéssel lezárt területen voltak. Rajtunk kívül egy lélek sem járt arra, de később begördült egy fehér autó (a legalsó sorban az oszlopos kép hátterében látszik), amelyből kiszállt egy pacák. Odamentünk hát hozzá és megkérdeztük tőle, hogy merre van a múzeum bejárata és miképpen tudunk odajutni, mert a kerítés lakattal le van zárva. Készségesen elmagyarázta, hogy tovább kell mennünk az úton, majd amikor keresztezünk egy országutat, ott jobbra fordulva már csak 500 métert kell gyalogolnunk. Na, megint kerülnünk kell, mást se csináltunk ma egész nap!

De vajon miért kerestük a múzeum bejáratát? Talán kultúrszomjunkat akartuk csillapítani? Nem, azt útközben legkevésbé sem szoktuk, arra egyszerűen nincs idő, ráadásul zárva is volt a létesítmény. Hát akkor miért? A dolog sokkal prózaibb. Riolobos campingjében a hospitalero Nacho vállalta, hogy megszervezi a következő két napunkat és foglal szállást is. Mivel Oliva de Plasenciában már telt ház volt, ezért Aldeanueva del Camino alberguéjében foglalt nekünk helyet. Igen ám, de az innen még több mint 19 km (ami nekünk kb. egy napi távolság) és akkor már délután fél 4 körül járt az idő. Nos, az volt a nagy terv, hogy intéz nekünk autót, ide jön értünk 4-re, elvisz Aldeanuevába, majd másnap ugyanide vissza és innen folytathatjuk a gyaloglást. Mi teljesítettük a küldetést, ideértünk még bőven 4 előtt, elmentünk tehát a múzeum bejáratához, ahol kocsival meg lehet állni és vártunk. Vártunk. 

Nem akarom bő lére ereszteni, majdnem másfél órát vártunk, mire megérkezett értünk az autó. Közben 4-kor kinyitották a múzeum kapuit, így Rózsa bement egy kicsit körülnézni. A múzeum előtt találkoztunk két spanyol biciklis fiatallal, akik éppen az árnyékos fa alatt pihentek és falatoztak a nyitásra várva. Persze szóba elegyedtem velük, nagyon szimpatikusak voltak. Elmondták, hogy mindketten madridi születésűek, de Baszkföldön élnek és most tanulják a baszk nyelvet (baszkul euskara, spanyolul vasco). Állításuk szerint nagyon nehéz nyelv, kicsit sem hasonlít a spanyolra, nincs hímnem és nőnem, csak egyetlen nem létezik náluk, mint a magyarban, mégis nehéz a nyelvtan. Jól elbeszélgettünk és nagyon jó érzés volt, hogy megértettem őket. :-)

Végül megérkezett értünk a megbeszélt autó és elvitt bennünket Aldeanueva del Camino településre. Az alberguében már elég sokan voltak, de szerencsére alsó ágyat kaptunk. Több régi ismerőssel kerültünk egy szobába, úgy látszik, hogy utolértük a régi kis csapatunkat. Itt volt a francia Francois, a svájci Yannick, a másik szobában a két spanyol nőci, Merci és Helena, csak Lorraine nem, mert ő a másik alberguében szállt meg. Amúgy meg másnap befejezi az útját, mivel vissza kell utaznia Londonba a munkája miatt. Valamikor éjjel még befutott a két német nőci is, de nem azért, mert olyan sokáig járták az utat, hanem addig kint iszogattak az egyik bár teraszán. 

Fürdés és mosás után mi is elmentünk, hogy valami vacsora után nézzünk, de fél 8 előtt erre nem sok esély mutatkozott. Az egyik bár teraszán megpillantottuk Mercit és Helenát, majd váltottunk velük pár szót. Elmesélték, hogy ők előző éjjel Oliva de Plasenciában szálltak meg, onnan gyalogoltak Aldeanueváig, de katasztrofális útviszonyok között jöttek. Több helyen combközépig érő vízátfolyásokon kellett átvergődniük és lebeszéltek arról, hogy másnap visszamenjünk a Cáparrához, majd onnan tegyük meg a ma átugrott szakaszt. Akkor ez el is dőlt, innen folytatjuk majd utunkat, a fene sem akar elmerülni a vízben, gyalogolni jöttünk, nem úszni. Addigra persze már teljesen ki voltunk száradva és a rövid csevegés után, máris szervíroztam a két clarát (citromos sört). Később átmentünk az utca túloldalán lévő étterembe, mert ezen az oldalon tömeg volt. Nem is bántuk meg, mert nagyon finom menüt szolgáltak fel, csak a főételt megint elfelejtettem lefotózni. A képen csak az előétel és a desszert látható. Buenas noches!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)