El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El camino 2016. - Francia Út 2. nap, Roncesvalles - Zubiri - 27 km

El Camino zarándokút - 2016. június 1.

2016. november 13. - Andrea az El Caminón

SOS, Corazón Puro és kivágott fák. Egy megkerülős csellel száraz lábbal keltem át a folyón. :-) 

1_roncesvalles_santiago_tabla.jpg

Ahhoz képest, hogy alig aludtam valamit az éjjel, viszonylag frissen ébredtem. Megbeszéltük a lányokkal, hogy mindenki a saját tempójában gyalogol, nem akartuk magunkat egymásra erőltetni. Külön-külön indultunk el, aztán rábíztuk a sorsra, hogy később találkozunk-e vagy sem. Kb. fél 8-ig szöszmötöltem, nem kapkodtam, ráérősen fotózgattam a Roncesvalles határán lévő 790 km-es Santiago táblát. Az El Camino hossza nagyjából 800 km SJPP-tól, abból ugyebár 25-öt már megtettünk tegnap, szóval ez a tábla az autóval megtett távolságot mutatja. Emlékszem, hogy 5 évvel ezelőtt reggel 7 órakor indultunk és akkor még korom sötétben foszforeszkált, annyival később kelt a nap szeptemberben. 

Elindultam az út menti gyalogösvényen és nagyon kellemes érzés fogott el, hiszen ismét úton voltam! Egy picit zavaró volt, hogy sokan haladtak velem azonos irányba, de számítottam erre. Úgy gondoltam, hogy néhány nap múlva biztosan szétoszlik majd a társaság, mivel mindenkinek más a tempója, más a fáradtsági küszöbe, szóval nem ugyanott fognak majd megszállni a zarándokok, addig azonban el kellett viselnem, hogy elég sokan voltak körülöttem. Háromnegyed óra múlva elértem Auritzba, ahol találkoztam azzal a lánnyal, Olgival, akivel még a párizsi repülőtéren ismerkedtünk össze. Elmondta, hogy orvosként végzett, de még rezidens és valószínűleg ő is külföldön fog dolgozni. :-( Egyébként nem tud semmit Gabiról - akivel szintén a reptéren találkoztunk - Orissonban látta utoljára. Aztán elköszöntünk egymástól, mert Olginak sokkal gyorsabb volt a tempója. 

Szerencsére nem esett az eső, bár még mindig nagyon felhős volt az ég, de itt-ott már átszűrődött a napfény. Egyszer csak odaértem ahhoz a lovas karámhoz, ahol annak idején megálltunk a pacikkal "beszélgetni". :-) Mintha csak tegnap lett volna, szinte ugyanúgy zajlott minden! Megálltam, ők közben odajöttek a kerítéshez, nyerítettek nekem, aztán békésen legelésztek tovább. Továbbindultam, aztán egyre többször előztek le és ilyenkor a szokásos hola (ejtsd olá) köszöntéssel üdvözöltük egymást a peregrinókkal. Az egyik ilyen köszönésnél meglepetésemre egy fiatal lány magyarul válaszolt, azt mondta, hogy "szerintem egy helyről jöttünk!" Honnan tudta, hogy magyar vagyok? Hát onnan, hogy a hátizsákom még mindig ugyanaz a régi volt, mellyel az első utamat is jártam és amelyet egy magyar címeres felvarró díszített a caminós sárga nyíl alatt. :-) Beszélgettünk egy kicsit és egy darabig együtt gyalogoltunk. Petra fiatal építész volt, de ahogy mesélte, a filmiparban dolgozott, mint berendező. Nem csoda, hogy ő is sokkal gyorsabban haladt nálam, hiszen 10 évig úszott, szóval sportos és fiatal csajszi volt, így tehát tőle is elköszöntem és a saját lassú kis csigatempómban araszoltam tovább.

Keresztül mentem Aurizberri faluján, ahonnan kellemes kis mező felé kellett lekanyarodni. Az út menti sárga kagylós jelzőkőnél egy pár túrabakancsot kötött fel valaki, úgy tűnt, idejekorán feltörte gazdája lábát... 

Tovább gyalogoltam és jobbra fordulva egyszer csak furcsa feliratot olvastam a hegyoldalon: SOS. Kissé ledöbbentem a látványtól, mert a segélykérő jelzés a természet üde zöld valójába volt applikálva valahogy. Talán ebben a formában kaszálták le a füvet, vagy egy traktor taposta le ily módon a gabonát vagy nem tudom, mindenesetre meghökkentő volt. Fogalmam sem volt, hogy ki és miért fordult a nagyvilághoz SOS-t kiáltva, talán az erdőirtások miatt tiltakoztak, talán a baszkok követelték a függetlenségüket így, de még az is lehet, hogy a sok zarándok ellen háborogtak, ki tudja? Megpróbáltam rázoomolni, nem is lett valami jó a fotó, de legalább látszik a felirat. 

11 óra előtt elértem egy alacsony vízállású folyócskához, melynek medrébe beton hasábokat állítottak és ezen lehetett átkelni. Praktikus megoldás volt, mert magasabb vízállás esetén is át lehetett kelni rajta, most azonban alig volt a folyóban víz és a köveken néhány zarándok pihent. Gyáva kukac létemre nem mertem rálépni a kövekre, inkább megkerültem a kocka-akadályt és az autóút felé 100 méter plusz távolságot bevállalva megóvtam a zarándokokat attól, hogy fel kelljen állniuk érkezésemkor. :-) Ennek örömére a következő bárban ittam egy fincsi café con lechét és lefotóztam egy olasz társaságot, akikről akkor még nem sokat tudtam. Annyit mindenesetre észrevettem, hogy a kék felsős olasz nőci már alig tudott járni, annyira fájt a lába...

A kávétól megtáltosodva indultam tovább, amikor alig 100 méter után Erikát pillantottam meg elterülve, amint nagy nyugalommal pihent egy padon. :-) A cipője jól illusztrálja a talajviszonyokat, bőven akadt még sár az előző napok esőzései után. Az enyém sem nézett ki másképp...

el_camino_erika.jpg

Lehuppantam mellé a padra, majd egy rövid szusszanás után együtt mentünk tovább. Átkeltünk egy főúton és amint komótosan lépkedtünk az aszfaltos úton, egyszer csak ismerős táblát pillantottunk meg: Pensión Corazón Puro. De hiszen ez István és Barbara szállása! Épp ott ment előttük az El Camino útvonala, ha akartuk sem tudtuk volna kikerülni! Elő a fényképezőgépet és katt! Ha valaki nem tudná, akkor elmondom, hogy a Corazón Puro egy magyar szállás, egy magyar házaspár működteti és van egy igazán praktikus szolgáltatásuk. Ha Madridból vagy Barcelonából vonattal (esetleg busszal) Pamplonába érkezel, akkor ők kimennek érted az állomásra, onnan felvesznek és elhoznak a saját szállásukra Bizkarretába, majd másnap kora reggel átvisznek Saint Jeanba, ahonnan elkezdheted a gyaloglást. Érdemes megnézni ezt az alternatív lehetőséget is, mert csupa jókat hallottam róluk. (Azóta már bezárt, sajnos.) Amikor dél körül arra jártunk, éppen zárva voltak, gondolom szorgosan takarították a szállást vagy nem voltak még nyitva, így nem tudtunk beköszönni nekik.

Egy idő után egyre melegebb lett, a felhők foszladozni kezdtek és igencsak izzasztó meredek szakaszokat kellett megmásznunk. Köves útból most sem volt hiány, a mai napig nem értem, hogy honnan van a spanyoloknak ennyi sziklás, köves tartalékuk, hogy minden útra jut belőle bőven!

A nehéz terep után csodaszép erdőkön is áthaladtunk, ahol kesze-kusza törzsű ősfák mellett sajnos hatalmas rakás farönköket is láttunk...

Aztán egyszer csak előkerült Zubiri és addigra már megint annyira fáradtak voltunk, hogy eldöntöttük, nem megyünk tovább, jó lesz nekünk itt. Már 4 óra körül járt az idő, de meglepetésemre a régi iskola épületéből kialakított szálláson még bőven volt szabad ágy a szobákban, sőt, alsó ágyat sikerült kapnom! Hurrá! :-) Minek ezért rohanni?

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr511956557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gszabo1 (törölt) 2016.11.14. 20:33:15

itthon nem lehet gyalogolgatni? nyugatimádók

2017.02.21. 12:33:54

Hogyne lehetne, de addig se látod a korrupt politikusok ronda pofáját

Gábor Herczeg 2018.01.23. 22:10:49

@gszabo1 (törölt): Istenke az idiótákat is gyermekeiként szereti, légy erre büszke!
süti beállítások módosítása