Titkos jeleket kerestünk, becsatlakoztunk a Fancia útba, áthaladtunk Melidén és még pulpót sem ettem, ellenben előkerült egy vaddisznóóóó!

Reggelre sorstársam (a villámlástól félő kiskutyus) az ágyam alól visszament spanyol gazdájához, aki még javában húzta a lóbőrt. Oly annyira kényelembe helyezte magát, hogy egyenesen a gazdi lábánál feküdt fent az ágyon... Az előzős német fiatalok már elindultak, persze úgy hagyták az ágyukat, nem szedték le a párnahuzatot és a lepedőt... Összepakoltam a cuccomat és kimentem az étkező helyiségbe, majd Anna is lejött az emeletről. Ittunk egy kávét és szokás szerint előbb elindultam, mert nekem lassúbb a tempóm. 

Fél 8-kor léptem ki az albergue kapuján. Ködös, párás reggelre ébredtünk, az orromig alig láttam, emiatt nagyon körültekintően kellett haladnom az országút bal oldalán. Szerencsére nem volt nagy forgalom az úton, de azért előfordult néha egy-egy autó. Errefelé nem igazán volt útpadka az országút két szélén, tehát a gyalogosoknak tényleg figyelni kellett, ha nem akartak veszélyes helyzetbe kerülni. Közel egyórányi gyaloglás után felszállt a köd és így már láttam is, hogy merre járok. Szép kis kőhíd mellett vezetett az út, majd kisebb falvakon át, ahol békés kutyák őrködtek az út közepén.

Pontosan 9 órakor érkeztem meg As Seixas faluba, ahol éppen akkor rakták ki a napi kínálatot jelző táblát az utcára. Ahogyan magamat ismerem, ha csak 1 perccel előbb jártam volna arra, akkor biztosan elmegyek a zárt kapu mellett és nem veszem észre ezt a jó kis bárt, de szerencsére éppen jókor, nyitáskor értem oda. Azonnal be is fordultam a bárba, én voltam aznap az első vendég. Sonkás szendvicset és KAS limonádét rendeltem, de amíg kihozták, lefotóztam a helyiséget és a belső kertet is. Közben sorra érkeztek a zarándokok, akik később indultak Ferreirából. Befutott Anna és Aliz is, akinek így már vissza tudtam adni az 1 eurót, amivel előző nap az automatás bárnál kisegített.

Majdnem egy órát elidőztem a bárnál, végül elindultam, mert még hosszú út állt előttünk. 

Egyre több zarándok hagyott el, mindenki tempósan igyekezett előre. A legtöbben Melidét tűzték ki aznapi céljukként, de mi  annál is tovább akartunk menni, hogy az utolsó két napra ne maradjon túl hosszú etap. Az egyik képen már feltűnik Melide, de még nagyon messze a távolban látszik csak.

Az idő is egyre melegebbé vált és nem igazán akadt árnyékos hely, ahol felfrissülést remélhettünk volna. Ellenben láttunk sok tehenet, fehéret, feketét, tarkát..., ők sokkal jobban bírták a forróságot nálunk. 

Vilouriz faluban az egyik ház kapuját egy érdekes zarándok motívum díszítette. 

Alig egy kilométerrel arrébb végre kaptunk egy picike árnyékot. Egy idilli képet nyújtó kőhídon keresztül vezetett az út, ám tőle jobbra a megtelt szemeteskosár körül szétszóródó hulladék sokat rontott a látványon.

Pár száz méterrel odébb egy ivókút és két kőpad késztetett megállásra, itt tartottam egy szusszanásnyi pihenőt. Ekkor fél 1 körül járt az idő, szóval már éppen rám fért.

Szemközt egy kőkereszt, a Cruceiro de Vilamor állt.

Nem időztem sokat, éppen csak megpihentem egy pár percet és már indultam is tovább, azonban alig mentem ötszáz métert, megláttam egy bárt, a teraszán pedig Annát és Alizt. Hát persze, hogy leparkoltam ott is! Itt megengedtem magamnak egy pohár citromos sört, mert addigra már nagyon szomjas voltam és tényleg jólesett a nagy melegben. Sok zarándok betért ide egyébként, így az út vége felé szinte már mindenkit ismertünk. Túl sokáig nem ücsöröghettünk, mert még hosszú út állt előttünk. A következő másfél óra elég nehéznek bizonyult, mert innen már nem volt részünk árnyékos utakban, ellenben aszfaltburkolatban igen.

Ilyenkor az egyetlen szórakozást az jelentette, hogy a közlekedési táblák hátoldalán vagy egyéb helyeken keresgéltük azt a titkos jelet, amit Megyeri Gyuri hagyott nekünk. Aki ismeri őt - az El Camino Party csoportunkban lehet leginkább fellelni vagy különböző extrém hosszúságú El Camino útvonalakon - az tudhatja, hogy hatalmas lexikális tudással rendelkezik és szinte mindent tud a Caminóval kapcsolatban. Nos, ő éppen két héttel előttünk járt itt a Camino Primitivón egy hosszabb út részeként és titkos jeleket hagyott nekünk. A jeleket úgy kellett megtalálnunk, hogy az út elején még nem tudtuk, hogy milyen jelekre számítsunk és azt sem, hogy hova helyezte el azokat, de így a vége felé már letisztult a kép és mindig örültünk, amikor végre találtunk egyet-egyet. Gyuri saját kreációjának lényege a két A-betű (Anna és Andrea) egy szmájli formát öltve, ahogy a lenti jobb alsó képen is látszik. :-)

Nagyon izgatottan vártam a megérkezést Melide városába, hiszen a Camino Primitivo itt csatlakozik a Francia útba és hát nekem az az útvonal az első szerelem... Kíváncsi voltam, vajon milyen érzéseket hív majd elő belőlem, mire fogok emlékezni és egyáltalán...  A rekkenő hőségben nagyon nehezen akart előkerülni Melide, elég hosszú bevezető úton gyalogoltunk, amikor Anna lencsevégre kapott egy vaddisznót az egyik kerítésen! Jajj! A villámlás után a második a sorban, amitől félek! Kinek jut eszébe vaddisznóval díszíteni a házát?! És különben is, miért üldöznek ezek engem? Eddig Spanyolországban eszembe sem jutottak és erre tessék! :-)

Valamivel három óra előtt értünk be Melidébe, addigra már eléggé megviselt állapotban. Semmi nem volt ismerős, mert nem ugyanazon az úton vezetett a jelzés a városba, mint a Francia út esetén. Ahogy átmentünk egy útkereszteződéshez, az egyik bár teraszán megpillantottuk Alizt, aki már előttünk megérkezett. Ő itt marad Melidében, itt foglalt szállást, így természetesen itt is csatlakoztunk hozzá egy kis csevegésre és egy erőgyűjtésre a további közel 6 km legyaloglásához. 

Búcsúzóul Aliz a kezünkbe nyomott valamit. Amikor kinyitottuk a tenyerünket, akkor láttuk, hogy mindketten egy olyan 20 centes érmét kaptunk tőle, melyen a santiagói katedrális lenyomata van az egyik oldalon. Azóta is őrzöm ezt a kedves kis ajándékot. :-) És akkor a közös búcsú fotónk... A három AAA :-)

A fenti képeken látszik az a kereszteződés, ahol a Camino Primitivo útvonala becsatlakozik a Francia út nyomvonalába. Hát persze, hogy nem volt semmi ismerős, teljesen kikerültük Melide forgalmas főutcáját és a sok pulperíát. Innen még visszafelé megkerestük a Froiz supermercadót, vettünk ásványvizet az útra, majd nekigyürkőztünk az utolsó 6 kilométernek. Nem mondhatom, hogy sok zarándokkal találkoztunk volna, rosszabbra számítottam, hiszen a Francia-utasok is már többnyire az alberguékben pihentek. Ki az a két őrült nőszemély, aki a legnagyobb melegben még mindig vándorol? Hát persze hogy mi!

Ez az útszakasz nem igazán maradt meg az emlékeimben, nem sok mindent tudtam felidézni a Melide utáni néhány kilométerből. Végre fél 6-kor megérkeztünk Boente településre, ahol az Albergue El Alemán szálláson foglaltunk ágyat. Szinte utolsókként érkeztünk, már minden ágy foglalt volt, de szerencsénkre nekünk alsó ágyat hagytak a kedves hospitalerók. Nagyon jó kis szállásnak bizonyult, merem ajánlani bárkinek, de itt már tényleg szembesültünk azzal, hogy estére teljesen megtelt az amúgy nem kicsi albergue.

Az épület melletti napernyők alatt fogyasztottuk el megérdemelt vacsoránkat, melyet maradéktalanul bekebeleztünk. Már csak 2 nap és megérkezünk Santiagóba! El sem hiszem! :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)