Jobban nem is sikerülhetett volna az utolsó gyaloglós napom, ráadásul még Budapest is megjelent a színen!  ¡Adiós, Aragon út!

Reggel az albergue konyhájában megettem 3 darabot az ott vásárolt kekszből, ez volt a reggelim. A fura lengyel fickó még visszafeküdt aludni, a spanyol Victor és José Luis szintén lejöttek a konyhába reggelizni, aztán magukra hagytam őket és elindultam, úgyis hamar utolérnek majd. Pontosan 8 órakor léptem ki az albergue kapuján. Pár perc múlva a városháza épülete előtt találtam magam, majd az attól balra lévő utcán folytattam a gyaloglást és kerestem a jeleket. A városháza mögött a városi tanács épülete került elém és vele együtt rögtön két jel is, amitől teljesen elbizonytalanodtam. Az épület tetején ekkor 8 óra 12 percet és 13,8 fokot mutatott a hőmérő, de a telefonom csak 9-et, kicsit fáztam. 

A tanács épülete mögött két irány felé mutattak a jelzések és nem igazán tudtam eldönteni, hogy merre kell mennem. Sajnos ebben a mapy.cz appom sem segített, mert azon is két irányt mutatott a térkép és nem akartam elhamarkodottan dönteni, nehogy megint úgy járjak, mint amikor találkoztam az ordas farkassal... Inkább megnéztem még alaposabban a Gronze térképét is. Az már segített egy kicsit, hogy az Olcoz nevű település felé kell vennem az irányt, a lényeg, hogy innentől minden lehetséges elágazásnál balra tartottam egészen a futball pályáig, ahonnan már egyértelműek voltak a jelzések. Itt értek utol Victorék is, aztán jól le is hagytak, de megbeszéltük, hogy Puente la Reinában majd találkozunk.

Amúgy nagyon szép kis település volt Tiebas, tiszta és rendezett. A focipályánál még találkoztam kutyát sétáltató és futó emberekkel, majd később ők is elmaradtak és újra egyedül folytattam az utam. Kifelé egy hatalmas kőfejtő üzem alatt kellett eljönni, mely hatalmas méretei miatt félelmetesnek tűnt nekem, még akkor is, ha eléggé távol voltam tőle. A nap megint éppen akkor emelkedett fel a hegyoldal mögül és előrevetítette, hogy szép időben lesz részem az utolsó gyaloglós napomon. Nem is kívánhattam volna szebb időt!

Egyszer csak egy repülőgép zúgása törte meg a csendet körülöttem, gondolom a közeli pamplonai reptérről szállhatott fel. Ez a jelenet újra azt juttatta eszembe, hogy mindjárt itt a vége, éppen úgy, mint az első utamon 2011-ben Lavacollánál. Aztán a jelzések átvezettek az autópálya alatt egy kisebb alagúton vagy inkább aluljárón keresztül. Nem szerettem ezeket a műtárgyakat... Később szép mezőgazdasági területek mellett haladtam és az árnyékom éppen a földekre vetődött. Akkor kezdtem árnyék-szelfiket készíteni, az egyik ilyen fotót a nyitóképen láthatjátok. Jól elszórakoztattam magam egy ideig... :-)

Szép volt a táj, pont nekem való lankás, de nagyon cseles. Amikor a távolban megláttam egy régi várrom tornyát, akkor persze az út vett egy nagy kanyart és nem a vár felé tartott, hanem egy másik település felé vette az irányt. Amikor meg közeledtem a már messziről megpillantott faluhoz - kiderült, hogy ez volt Olcoz - akkor meg a falu határában a sárga nyíl egyszerűen jobbra fordított és szépen elvezetett egy völgybe anélkül, hogy a lábamat betehettem volna a településre. Meg is sértődtem ezért Olcozra, de azért nagyon nem bánkódtam, mert a Gronze úgysem jelzett ott semmilyen bárt vagy kávézót... A lenti képsor utolsó fotóján látható egy olyan öntözőcsatorna, melynek kúp alakú végénél nem zárták le a közmű folyását, hanem a hegy alatt átfúrva továbbépítették a mesterséges öntözőcsatornát és a domb másik oldalán folytatódik a víz áramlása. Nemcsak egy átfúrt alagúton át, hanem legalább 4-5 ilyen megoldást alkalmaztak a környező dombok alatt, melyek még a műholdfelvételeken is látszanak!

Ezután a jelzés megint egy lábszárbirizgálós szűk ösvényre vezetett (a lenti képen a bal oldali keskeny nyomvonal), de szerencsére ez a szakasz nem volt túl hosszú és később egy szép olívaliget mellett kiszélesedett.

A gyalogút minőségére nem lehetett panaszom - leszámítva azt a 200 méteres szűk ösvényt - mert nagyon kényelmesen, jó tempóban lehetett rajta haladni, élveztem is nagyon! Már csak néhány órányi gyaloglás választott el a Francia út nyomvonalától, izgatottan vártam, hogy milyen érzés lesz negyedszerre is rálépnem a klasszikusnak nevezett El Camino útvonalára, a Camino Francésre.

Negyed 12-kor érkeztem meg Enériz település határához. Már nagyon vártam, hogy ideérjek, hiszen a reggeli gyanánt elfogyasztott 3 db keksz nem bizonyult elégségesnek és jólesett volna már egy café con leche is. A Gronze úgy jelezte, hogy ebben a faluban van egy bár, meg is találtam könnyedén. Egy bő fél órás pihenőt töltöttem el a bár árnyékos teraszán, majd fizetéskor pár szót váltottam a pincérrel, aki megkérdezte, hogy honnan jöttem. Amikor megtudta, hogy Magyarországról, akkor hangosan felnevetett és közölte, hogy a macskáját Budapestnek hívják! :-) Na ezen én is jót derültem és főleg nagyokat csodálkoztam, mert azért lássuk be, hogy ez nem tipikus macskanév, főleg nem Spanyolországban. Amikor megkérdeztem, hogy miért hívják így a cicust, akkor azt felelte, hogy nem tudja, mert adoptált a cica és már így hívták, amikor hozzá került. Ezt a rejtélyt tehát nem sikerült megfejtenem...

Innen eleinte széles földutakon, majd egy mezőgazdasági területek között kanyargó árnyékos csapáson folytattam utamat. Errefelé már előfordult, hogy megjelent az úton egy-egy helyi ember, egészen elszoktam ettől, hiszen idáig nem találkoztam szinte senkivel.

Hamarosan elérkeztem a Santa María de Eunate román stílusú, nyolcszögletű zarándoktemplomhoz. Egy motoros srác éppen akkor készítette az utolsó fotóit, amikor odaértem. Csak kívülről lehetett megtekinteni, a kapu zárva volt.  

Itt már nagyon közel jártam a Francia úthoz, meg is jelent két lány az úton, akik a Camino Francésról tértek le, hogy meglátogassák a nyolcszögletű kegyhelyet. Ekkor már nagyon meleg volt, Óbanos előtt egy szalagkorlátnál meg kellett állnom és pihennem egy öt percet az árnyékban, na meg vizet innom a hőségben. Reggel még 9 fokos hideget jelzett a telefonom, most meg már 30 fokig kúszott fel a virtuális hőmérőm higanyszála. 

Fölkapaszkodtam a meredek úton Óbanos határában, majd elindultam a városka központja felé a járdába ágyazott kagyló jelzések segítségével. 

Hamarosan meg is érkeztem a San Juan Bautista templom előtti térre, ahol lesokkolt a tömeg, éppen egy turistacsoportnak magyarázott az idegenvezető. Közelebb érve láttam, hogy túraöltözékben voltak, némelyiken kisebb hátizsák zarándok kagylóval és volt egy vezetőjük, aki mindenféle információkkal látta el őket. Hát ezért vannak sokan a Francia úton, mert úgy tűnik, hogy ide már csoportos utakat is szerveznek! Kicsit illúzióromboló volt ezt látni, aztán elhessegettem a negatív gondolatokat, végül is van foglalt szállásom, nem az én dolgom, mentem is tovább. Mindenesetre furcsa volt látni azt a kis teret a templommal, ahol egy éve még egy álmos reggelen ugyanígy szeptemberben egy lélek sem járt arra rajtunk kívül....

Innen már ismerős volt a táj, újra a Francia úton jártam, hiszen az Aragon út éppen Óbanosnál csatlakozott a Francia út nyomvonalába. Már zarándokokkal is találkoztam, de nem gondoltam, hogy szeptember végén ilyen sokan lesznek! Az egyik lejtőnél jól belátható volt az előttem lévő útszakasz, ahol rengetegen mentek előttem! Legalábbis ahhoz képest, hogy senkivel nem találkoztam ma egész nap, nekem nagyon soknak tűnt. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy az egyik szőlőültetvényre már piros-fehér szalagokat húztak fel, hogy ne dézsmálják meg a termést a zarándokok. 2011-ben ez elképzelhetetlen volt, sőt itt-ott még szőlőfürtöket is elhelyeztek a peregrinók számára. Akkor még sokkal kevesebben jártunk ezen az úton.

14:20-kor érkeztem meg Puente la Reina 100 ágyas alberguéjéhez, a Padres Reparadores elnevezésű szállóhoz. Éppen jókor, mert már nyitva voltak, de még nem érkeztek annyian, hogy sorba kelljen állni a kapunál. Hamar beregisztráltam, majd felmentem az emeletre és megkerestem a kijelölt ágyamat. 2-4 ágyas boxok voltak a termünkben, sok ágy még üres volt, de folyamatosan töltötték fel a helyeket, ahogy érkeztek a zarándokok. Egy magas Új-zélandi srác került fölém. A hospitalerától megkérdeztem, hogy melyik hálóteremben van Victor és José Luis, majd meg is találtam őket. Ünnepélyesen átadtam Victornak a túrabotomat és  jó utat kívántam nekik a továbbiakhoz. Ők még folytatták a Francia úton, én viszont itt Puente la Reinában befejeztem a rövidke Aragon utat, így már nem volt szükségem tovább a botokra, Victor viszont nagyon hálás volt érte, mivel elvesztette a sajátját. Azért még nem búcsúztunk el egymástól, megbeszéltük, hogy este még elmegyünk együtt vacsorázni.

Kora délután lévén úgy döntöttem, hogy bemegyek a település központjába és elsétálok a hídig egy kicsit nosztalgiázni. Minden ismerős volt! A főutca felé indultam, ahol egy boltív köti össze az Iglesia de Crucifijo, azaz a Feszület Templomát a johannita rendi kolostorral. Az elnevezés nem véletlen, hiszen itt látható Spanyolország egyik Y-alakú feszülete. Nem sok létezik belőle, ha jól tudom összesen kettő, a másik Carrion de los Condesben található.

Ezután végigsétáltam a Calle Mayoron át egészen a Julián de Mena térig. Nem sok emberrel találkoztam útközben, a spanyolok ilyenkor sziesztáznak vagy behúzódnak a meleg elől a házakba, a zarándokok meg mostanában érkeznek meg a szállásokra és még el vannak foglalva a fürdés, mosás, teregetés műveletekkel, ők majd később lepik el a várost. Én is csak azért voltam ilyen ráérős, mert ma rövidet gyalogoltam és viszonylag korán érkeztem a szállásra. A Plaza Juián de Mena árkádos terén keresztül elsétáltam a szemközti végéhez, ahol találtam egy kis átjárót az egyik ház alatt. Még sosem jártam arra, így meglepetés volt számomra, hogy az átjáró egy széles sétányra vezetett, ahol rengeteg étterem, bár, terasz várta a vendégeket. Most itt is csendes volt a sétány a délutáni forróságban, de el tudtam képzelni, hogy milyen pezsgő élet lehet itt esténként! Igazából azért bóklásztam arrafelé, mert meg akartam keresni a buszmegállót, ahonnan majd másnap reggel indulok vissza Pamplonába. Könnyedén meg is találtam, így ez a dolog is kipipálva, reggel már célirányosan fogok a buszmegállóba érkezni.

Visszamentem hát az átjárón és a Julián de Mena téren keresztül a főutcához és elsétáltam a régi kőhídig. Tulajdonképpen a város is erről a régi hídról kapta a nevét (puente = híd, reina = királynő). Itt sem voltak sokan, az idő csodálatos volt, így sikerült néhány kellemes fotót készíteni a Río Arga nyugodt vízéről és magáról a hídról. 

Átsétáltam a kőhídon a folyó túloldalára, majd onnan is készítettem néhány fotót, miközben megszálltak a nosztalgikus emlékek. Először 2011-ben jártam itt, amikor innen a hídtól még egy jó meredek emelkedőt is meg kellett másznunk Krisztivel, hogy a hegy tetejére épült Santiago Apostol alberguében elcsípjük az utolsó két ágyat. 2016-ban Erikával együtt szálltunk meg ugyanott, mit mondjak, akkor sem esett jól az egész napi gyaloglás után az utolsó 500 méter hegynek felfelé. 2022-ben már csak átsuhantunk Puente la Reinán Sacival és Piroskával, hiszen előtte nem sokkal Utergában szálltunk meg akkor. Mindegyik alkalommal más volt az aktuális zarándoktársam, mások voltak a körülmények, de mégis mindegyik nagyon jó volt! Most egyedül érkeztem ide és sajnos nem megyek tovább, mert idén nincs több időm, nekem ez a városka lesz a 170 kilométeres Aragon út utolsó állomása. Azon túl, hogy picit rossz érzés volt látni a többieket, hogy ők mennek majd tovább és rengeteg szép dolog, élmény és csoda vár még rájuk, aminek én már nem lehetek részese, nem voltam szomorú, inkább örömöt és elégedettséget éreztem, hogy újra itt lehettem, újra az Úton járhattam.

Miután szépen elrendeztem magamban az érzéseimet és gondolataimat, visszamentem a hídon át a központba és bementem a Santiago templomba. Jó volt a lelkemnek egy kicsit átgondolni a megtett utamat és hálát adtam a Jóistennek, hogy vigyázott rám most is. Amikor kiléptem a templomból, megcsörrent a telefonom. Victor hívott, hogy José Luis-szal éppen arrafelé tartanak és van-e kedvem velük tartani egy kis búcsúestre. Naná, hogy volt! Pár perc múlva már újra azon a széles sétányon találtam magamat immár a két spanyol lovagom társaságában, amelyet nemrég fedeztem fel a buszmegálló keresésekor. Először az egyik bár teraszán ültünk le, ahol addigra már elég sokan voltak, hiszen kirajzottak a zarándokok és a helyi spanyolok is. Később átmentünk egy másik étterembe vacsorázni, ahol folytattuk a beszélgetést. Természetesen egyik helyen sem engedték, hogy fizessek, a vendégük voltam és többször is hálálkodott Victor a túrabotokért. Örülök, hogy jó helyre kerültek és egy nagyon szimpatikus zarándoknak segítik tovább az útját. Most, amikor visszaolvastam a naplómat, ráeszméltem, hogy két oldalon keresztül írtam azokról a dolgokról, melyekről oly sokat beszélgettünk, miközben csak úgy elröppent az este! Itt nem akarom ezeket részletezni, mert talán nem is érdekes mások számára, mindenesetre megtisztelve éreztem magam, hogy betekintést nyerhettem abba, hogyan gondolkodik egy spanyol ember, milyen eltérő szokásaik vannak és egyáltalán, hogyan élnek ők, spanyolok. Csodálatos lezárása volt ez az utamnak! Visszamentünk az alberguébe és nagy ölelések között elbúcsúztunk egymástól.

¡Adiós Victor, adiós José Luis, adiós Aragon út!

Ui.: Levezetésnek lesz még egy poszt Zaragozáról és a pamplonai bolyongásaimról.... :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)