Újabb bátorságpróba, nem várt akadályok, de összességében egy csodás nap!
Reggel 6-kor keltem, mert nem akartam a picike fürdőszobában tolongani. Jól számítottam, mert mire elkészültem, a többiek elkezdtek szállingózni és a végén egymásra kellett várakozniuk. Összepakoltam a cuccaimat, kihúztam a telefonomat az ágyam alatt lévő elosztóból, majd felmentem az emeleti étkezőbe a két hospitalerónak segédkezni a reggelihez. A szokásos reggelivel készültek, amit a legtöbb zarándokszálláson kínálnak a peregrinóknak, ha egyáltalán van közös reggeli: piritós, vaj, lekvár, kávé, tea, de itt még főtt tojást is kaptunk. Reggeli után beletettem a donativós dobozba az adományomat, mivel ez egy olyan municipal, azaz önkormányzati fenntartású albergue volt, ahol nem határozták meg előre a szállás, vacsora és reggeli árát, hanem mindenki annyi pénzt tett a gyűjtőládába, amennyit gondolt vagy amennyit megengedhetett magának.
Reggeli után elbúcsúztam a két hospitalerótól és zarándoktársaimtól, mert időben akartam indulni a több mint 28 kilométeres útra. A többiek úgyis hamar utolérnek és elhagynak majd előbb-utóbb, de nekem muszáj volt időben indulnom, hogy még emberi időben megérkezzek Ruestába. A fiatal spanyol lány jött még ki velem együtt a ház elé, együtt húztuk fel a túracipőinket, majd együtt is tettük meg az első 200 métert a völgy felé. 8 óra előtt 10 perccel indultunk. Ott, ahol az aszfaltút jobbra kanyarodott, a mi jelzésünk balra mutatott és bevezetett a természetbe egy szűk gyalogösvényre. Itt elbúcsúztam a spanyol lánytól, akivel este majd úgyis találkozunk Ruestában. A többiek is ugyanoda tartottak, szóval tulajdonképpen az egész társaság együtt lesz majd újra egy kivétellel, mivel a német pacák visszafelé járta az utat, ő Jacába tartott.
A hegyről lejutni nem is volt olyan egyszerű, mert csupán egy lépésnyi széles volt az ösvény és azon belül is tele volt éles kövekkel, melyek nagyon csúsztak a reggeli harmatos időjárás miatt. A kilátás viszont annál szebb volt a hegyek mögött tornyosuló és a völgyben elterülő felhőpaplannal együtt. Negyed órányi lefelé botorkálás után már egy szélesebb úton folytathattam a gyaloglást.
Időközben leértem a hegyről, az út teljesen ellaposodott és elég messzire el lehetett látni a távolba tekintve. Amikor hátranéztem a mögöttem hagyott Arrés hegycsúcsa felé, akkor vettem észre, hogy a nap még csak éppen felkelt a hegyek mögött.
Egyszer csak a semmi közepén feltűnt egy rozoga épület, melynek kerítéssel határolt udvarán rengeteg birka tipródott egymás hegyén-hátán. Amikor elhaladtam mellettük, hangos bégetésbe kezdtek. Gondolom azt várták, hogy valaki kiengedje őket legelni, de az nem én voltam... Miközben megálltam fotózni a birkákat, utolért a magyar házaspár és tempós léptekkel haladtak el mellettem. Viszlát, Ruestában!
Az időjárásra nem lehetett panaszom, se nem hideg, se nem meleg, éppen gyaloglásra való idő volt. A terepviszonyok is nagyon barátságosnak tűntek, picike hepehupákat jelzett a Gronze, de leginkább sík terep, jól lehetett rajta haladni, ezért is mertem bevállalni a 28,5 km-es utat. Közben utolért és lehagyott a francia valamint a német zarándoknő is, akik együtt járták az utat, így már tudtam, hogy megint én vagyok az utolsó, senki nincs mögöttem. Ez csak annyiban érdekes, hogy így még jobban kellett vigyáznom magamra, mert tudtam, hogy nincs senki, aki utánam jönne és baj esetén bármiben segítségemre lehetne. Persze ez csak elmélet, mert nem tudom, hogy hogyan kell "jobban vigyázni magamra", én csak mentem az úton és megpróbáltam nem eltévedni, ennyi az egész. Erre pedig nagyon jó, hogy ott volt velem a Mapy.cz applikáció a telefonomon, mert ha bizonytalan voltam, akkor csak előkaptam és máris láttam, hogy rajta vagyok-e a jelzett nyomvonalon vagy letértem róla.
9 óra körül érkeztem egy padokkal és asztalokkal kialakított fedett pihenőhelyhez. Úgy döntöttem, hogy itt megállok és leveszem a pulcsimat, mert már kezdett melegedni a levegő. A padra kényelmesen le tudtam rakni a hátizsákomat, nem kellett a nedves földúton bénáznom ezzel. Ittam egy kevés vizet, de tartalékolnom is kellett, mert ma sehol nem lesz vízvételi lehetőségem az úton és messze van még a vége. Egy 7,5 dl-es és egy 6 dl-es üveg vízzel indultam el, plusz még az előző nap vásárolt 3,3 dl-es KAS limón üdítő volt nálam, így összesen mintegy 1,7 liter folyadékot kellett beosztanom. Tudom, hogy nem sok, lehetett volna több is, de hát cipelni is kellett ám... Ha már megálltam, akkor az egyik bokorban gyorsan elintéztem egy pisit is, ami nálam nagy dolog, mert eddig nem igazán szoktam ilyet csinálni. A Francia úton és a többi úton is elég gyakran vannak bárok, én ott szoktam az ilyesmit intézni, nem szeretek a természet lágy ölén, de a Primitivón már egyszer-kétszer rákényszerültem és végül ezt is meg lehetett szokni. Itt ráadásul tudtam, hogy senki nincs mögöttem, annak pedig kicsi volt az esélye, hogy éppen akkor járjon arrafelé egy helyi ember, szóval gyors pis és már mentem is tovább. A fiúk biztosan nem értik, hogy miről beszélek, de nem baj... :-)
Egy megduzzadt patak fölötti hídon kellett átmenni, ahol még mindig agyagos, szürke színű víz hömpölygött a mederben.
A nap feloszlatta a felhőket az égen, ragyogó napsütésben és kellemes időben gyalogoltam tovább. Nagyon élveztem az utat, pont ilyenre vágytam, amikor elindultam!
Hamarosan egy aszfaltúton kellett átkelni az út túloldalára, ahol a jelzés egy kisebb domboldalra vezetett fel, majd ott egy mezőgazdasági épület mellett mentem tovább a nyilat követve.
A mezőgazdasági épületet elhagyva rövidesen újra felbukkan egy aszfalt út, de nem kell odáig elmenni, hanem előtte kb. 20-30 méterrel van egy földút jobbra, ott kell elfordulni és a földúton folytatni az utat. Elvileg kellene lennie ott egy táblának, ami még a google mapen is látszik, de nekem nem sikerült jelzést találnom ott, ezért el is bizonytalanodtam. Sebaj, elő a Mapy, ami rá is vezetett a helyes útra. Azért örültem volna egy megerősítő jelzésnek, de erre még várnom kellett egy darabig. De nemcsak én voltam ezzel így, este a szálláson a spanyol lány is mesélte, hogy ő pont itt tévedt el, mert ráment az aszfaltútra és majdnem 2 kilométert ment rossz irányba, amikor rájött erre és visszafordult.
Nos, éppen amikor a megerősítő jelre gondoltam, a valószerűtlennél is valószerűtlenebb forgatókönyv lépett életbe, ugyanis megjelent a földúton egy picike rozoga személyautó és bár nagyon lassan jött, de mégiscsak nagy port vert maga után. Ahogy közeledett felém, leintettem az autót, melyet egy idős bácsika vezetett, aki készséggel megállt mellettem és válaszolt a kérdéseimre, miszerint hol a bánatban vagyok és jó úton járok-e? Na itt tényleg nagy hasznát vettem a spanyol nyelvtanulásnak, mert a bácsika cseppet sem fogta vissza magát, pörgött a nyelve és nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem. Megnyugtatott, hogy igen, valóban a Camino Aragonés útján járok és nyugodtan menjek tovább egyenesen, majd a lejtő után (igen, a sík terep egy kisebb lejtőt is rejtegetett a távolban) nagyjából 200 méterre lesz egy jelzés, azt követve forduljak majd jobbra. Megköszöntem és így már teljes nyugalomban mentem tovább. Azt nem mondom, hogy feltűnő jelzés lett volna, de mivel immár tudtam, hogy jobbra lesz majd valami letérő út, így célirányosan figyeltem és valóban megtaláltam az út jobb oldalán egy kisebb jelzőkövet, rajta pedig a sárga nyilat. Hurrá! Szóval, megint éppen jókor jött a segítség és a megerősítés. Sem előtte, sem utána nem találkoztam egyetlen árva emberrel sem. Mi ez, ha nem a Gondviselés?
Szeptember lévén az út mindkét oldalán beszántott termőföldek terültek el és mindössze egyetlen egy árva fát találtam errefelé, azt le is fotóztam. Nem mintha szükségem lett volna rá, nem volt annyira nagy hőség, de aki a nyári kánikulában jár erre, az jó ha tudja. Nagyon élveztem a gyaloglást, a tájat, a sík terepet, pont nekem való volt minden! Az idő nem túl meleg, de szép napos és nem éreztem magam fáradtnak sem. Csak arra akartam figyelni, hogy időnként igyak valamennyit. Hamarosan megint találtam egy jelzést, így a nyíl irányát követve folytattam utam.
Egyszer egy hídon vezetett át a jelzés és persze a hidat is lefotóztam, mert az most kilógott a sorból a hosszú, egyenes földutak után. Amikor elraktam a telefonomat (azzal fotóztam végig az úton), valami különös dolgot éreztem, nem tudtam megmagyarázni hogy mi az, de valami furcsa volt. Nem foglalkoztam vele különösebben, inkább csak a tudatalattim szintjén regisztráltam valami furcsaságot és mentem is tovább.
Később hatalmas dombok közé vezetett az út. A szürke, hullámos dombokat valamiféle mesterséges képződményeknek néztem, bár túlságosan egyformának és szabályosan gyűrődött felszínűeknek tűntek. Én csak holdbéli tájnak neveztem magamban. Amikor ezeket a domborulatokat fotóztam, akkor megint bevillant az a furcsaság érzése...
Megvan! Hát ez az! Egy felkiáltójel éktelenkedett a telefonom kijelzőjének bal felső sarkában, ami nem szokványos jelenség! Szóval, ez volt annyira furcsa, csak hát olyan picike, hogy nem is tűnt fel elsőre, meg különben sem szoktam a dolgokat észrevenni magam körül... Azután jobbra pillantottam és még jobban elképedtem! A töltésem mindössze 6 %-ot mutatott és már a piros sáv tartományába süllyedt! De hát hogyan? Hiszen egész éjszaka töltöttem a telefonomat. Talán elromlott volna? Hát az lehet, hiszen az utazás előtt egy héttel cseréltem le a régit, ez tehát még nem egy kipróbált darab. Hát ez nem jókor jött most... Ezeken tűnődtem, amikor aztán rájöttem, hogy nem a telefonommal volt a gond, hanem.... csupán be kellett volna kapcsolni az ágyam alatti ötös elosztón a főkapcsolót.... Huppsz, ezt jól elszúrtam! De hát ki vesz észre ilyesmit, hogy kapcsoló, meg hogy pirosan is világítson, ami jelzi, hogy áram alatt van. .. Nekem a figyelmem a legkevésbé sem szokott idáig terjedni, bedugtam és kész. A magam részéről megtettem mindent a cél érdekében, a többi már nem rajtam múlik... Vagy mégis? Hmm. Szóval ilyen gondolatok keringtek a fejemben a másodperc tört részei alatt, majd a megoldáskeresés fázisába léptem.
Először is, nem pánikolhatok, annak itt most nincs helye, az nem segít. Másodszor, nem tévedhetek el! Nagyon figyelnem kell a jelzéseket, ha bizonytalan leszek, akkor sem hozhatok meggondolatlan döntéseket. Harmadszor, még jobban vigyáznom kell magamra, mert a telefonom valószínűleg hamarosan teljesen le fog merülni és akkor nem tudok segítséget hívni sem. Azt még mindig nem tudom, hogyan kell magamra jobban vigyázni, de mantrának jó volt... Na szedjem a lábamat, hogy mielőbb beérjek Ruestába! A gond csak az volt, hogy minden segítségem a telefonomhoz kötődött. A Mapy térképes applikáció, (na persze a régi Rother túrakalauzomat, amiben a Francia út és az Aragon út is benne van, az utolsó pillanatban tettem ki és hagytam otthon, mondván, hogy az 187 gramm és nehéz, tehát marad), a telefonhívás lehetősége, az óra, na meg persze fotózni sem tudtam így. Mit mondjak, fura helyzet volt és pont a leghosszabb napon, amikor tudtam, hogy senki nem lehet már mögöttem. Na mindegy, úgy fogtam fel, mint egy következő bátorságpróbát. Úgy látszik, ez az utam erről szól. Mentem tehát tovább. Később még egyszer elővettem a telót, lefotóztam a szemközti hegyet, mert azt hittem, hogy az Artieda (nem az volt), és ezután már nem tudtam használni. Ez a fotó 12:06-kor készült, majd 5 %-nál a telcsi levette a fényerőt, hogy minél kevesebb energiát fogyasszon, így már az órát sem láttam, aztán hamarosan teljesen megadta magát és lemerült. Ott bandukoltam tehát a nagy semmi közepén és csak magamra számíthattam. Érdekes, hogy vészhelyzetben nem szoktam pánikolni. Mondjuk máskor sem, csak ha vaddisznóveszély áll fenn vagy ha villámlik, esetleg egy egér fut át előttem az úton, szóval tulajdonképpen soha... :-)
De tényleg, semmilyen pánik nem lett rjatam úrrá, amikor baj van, többnyire higgadt tudok maradni. Egy megoldandó feladatot láttam magam előtt, amikor nincs helye a rinyálásnak. Szóval innentől fotók nélkül folytatom. A fenti képen nem Artieda, hanem Mianos település látszik a távoli hegyoldalban. Azért vártam már, hogy elérjek Artiedához, mert az egy viszonyítási pont lett volna, onnan már csak 10 km távolságra van Ruesta, aznapi célom. De még Artiedáig sem értem el. Nem tehettem mást, mentem tovább és figyeltem a jeleket. Sokat mentem még és közben rájöttem, hogy aznap még nem is ültem le sehova. Amikor reggel megálltam az első pihenőhelynél, akkor csak a pulcsimat vettem le, elmajszoltam egy picike croissant, amit még Santa Ciliában vettem egy nagy zacskóval, de nem ültem le. Most már jólesett volna. Az időérzékemre voltam kénytelen hagyatkozni, ami azt sejtette velem, hogy innen nagyjából 1 órányi gyaloglás után pillantottam meg egy kúp alakú hegyet, melynek tetejére építették Artieda városkát. Na, ha hegyen van, akkor ott is marad, én ugyan fel nem mászok oda! Csak azért van ám ilyen nagy szám, mert ezt már induláskor elterveztem és tudtam, hogy van egy hegyet elkerülő alternatív út is, tehát nem kell felmásznom a hegycsúcsra. Nem mondom, hogy nagy hegy, mindössze 100 méter emelkedő, de az elég meredek, én viszont inkább gyalogolok még 10 kilométert Ruestáig csak ne kelljen hegyet mászni. Meg különben is ott foglaltam szállást.
Ahogy közeledtem Artieda felé, egy útkereszteződéshez érkeztem, ahol mindenféle útbaigazító táblák gyülekeztek, alattuk viszont volt egy nagy kékre festett terméskő. Éppen csak arra várt, hogy leüljek rá. Már nagyon elfáradtam, 18 km-t gyalogoltam, megérdemeltem a pihenőt. Elővettem a KAS limonádémat és egy húzásra megittam. Jólesett. Ott ücsörögtem, mint akinek nincs más dolga, majd egyszer felálltam, hogy megnézzem az eligazító táblákat, de annyira nem volt egyértelmű, hogy inkább visszaültem a kőre. Elvégre megfogadtam, hogy nem hozok meggondolatlan döntéseket. Egy ideje ücsörögtem már a kövön, amikor az úton megjelent egy hátizsákos zarándok abból az irányból, ahonnan én is jöttem. De hát honnan pottyant ide ez a némber, hiszen nem velünk volt egy szálláson, tehát Arrésból nem jöhetett. Esetleg még távolabbról, Puente la Reina de Jaca vagy Santa Cilia faluból? Majd kiderül. Amikor odaért az útelágazáshoz, köszöntünk egymásnak és elkezdtünk beszélgetni. Megkérdeztem az időt (13:48 volt), honnan való (Svájcból) és hova tart (ő is Ruestába). A jelzések őt is elbizonytalanították, erre elővett egy ugyanolyan kis könyvecskét, mint amilyet én otthon hagytam. Hm. Úgy döntött, hogy egyenesen megy tovább az aszfaltúton, de nekem az nem volt egyértelmű a térkép alapján, így én ott maradtam és vártam. Azt nem tudom, hogy mire, de vártam. (Egyébként igen, lehetett volna menni egyenesen is tovább az aszfaltúton, de ugye megfogadtam, hogy nem hozok meggondolatlan döntéseket...) Tehát vártam.
Egyszer csak egy nagy traktor gördült felém az egyik földútról, amit persze azonnal meg is állítottam és érdeklődtem a helyi gazdától, hogy merre az arra. (Ezek szerint a traktorra vártam, most már tudom.) Na ő nem az aszfaltutat javasolta, hanem, amelyik jobb kéz felé esik, ha az eredeti útvonalat nézzük, ahonnan jöttem. Még annyit mondott, hogy hamarosan majd balra kell fordulni, de azt majd jelzi egy tábla. Megköszöntem az útbaigazítást és neki már elhittem, mégiscsak helyi ember. Összeszedtem magam és elindultam jobbra, majd 200-300 méter után balra. Később az én utam és az aszfaltút találkozott, szóval mindegy merre megy az ember, de nekem ez tűnt biztosnak. Ezután hamarosan elérkeztem egy paddal és asztalkával ellátott pihenőhelyhez, ahol megint megálltam, most ettem néhány apró croissant. Innentől nehezebben ment már a gyaloglás, nem is emlékszem mindenre csak arra, hogy egy nagy víztározó volt jobb oldalon, majd egy kisebb erdőn kellett átmenni, ami nem volt túl sűrű, de megint egy szűk, lépésnyi széles ösvényen kellett haladni, ahol mindenféle szúrós növények bökdöstek mindkét oldalról és egy csomó szemtelen légy bosszantott majdnem egy órán keresztül. Hú, már nagyon vártam, hogy kiérjek onnan. Nagy nehezen került elő Ruesta, de végül 5 órakor szerencsésen megérkeztem. A többiek már mind ott voltak, a svájci nőci is, akivel Artieda alatt találkoztam. A hospitalerák a nevemen szólítottak, már vártak. Az alberguét egyébként egy régi vár romjaiból alakították ki. Külön szobában kaptam elhelyezést, de később átcuccolt hozzám még Irén és Imre is. Este lementünk vacsorázni az albergue éttermébe, jót beszélgettünk, szóval nagyon kellemesen telt el az este és igazán büszke voltam magamra, hogy megoldottam ezt a feladatot. Ja, és a telefonomat is feltöltöttem! :-) Buenas noches!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
