Cerbonák, várromok, túrabotok és véletlenek, melyekről tudjuk, hogy nem léteznek... :-) 

A mai napra két választásom volt: vagy 13 km-t megyek vagy több mint 30-at, ugyanis csak így lehetett normális áron szállást találni. Az előbbit választottam, hiszen nem rohanni jöttem ide és a gyaloglásra szánt időmet is ennek megfelelően terveztem. Éppen ezért ma kivételesen későn akartam felkelni, de ez nem sikerült, mert magamtól felébredtem a szokásos időben a többiek zörgésére. Mindenesetre fél 8-ig elhúztam az időt az ágyamban, majd amikor a többség már elindult, akkor én is összeszedtem magam és negyed 9-kor kiléptem a kapun. A közeli bár még nem volt nyitva, a távolabbiba meg lusta voltam elsétálni, így reggeli és kávé nélkül indultam el. 

Hamar elértem az amúgy nem túl nagy település határát, majd kellemes gyalogúton folytattam az utam. A nap még éppen csak felkelt a hegyek mögött és gyenge sugaraival pásztázta előttem a tájat. Nagyon szerettem a reggeli súrlófényeket és hosszú árnyékokat. 

Útközben elmajszoltam egy Cerbonát és még mindig maradt kettő. 5 db-ot hoztam magammal otthonról vészhelyzet és éhhalál esetére, majdnem az egész úton kitartott, most már ideje lett volna megennem őket, nehogy már hazavigyem! Eleinte még jó széles úton lehetett gyalogolni, de később egy lépésnyire szűkült az ösvény, melynek mindkét oldaláról szúrós, tüskés növények birizgálták a lábam szárát. Aztán megint egy kicsit jobb út, majd megint tüskés és ez így váltakozott egész nap. Ráadásul elég gyakran föl-le hullámzott az út, ami nem lett volna fárasztó, ha nem ilyen a terep.

Yarnoz, az első lakott település már messziről látszott a régi várromok tornyainak köszönhetően. A jelzett út azonban kikerülte a falut, éppen csak a határát érintette és már kanyarodott is tovább a hegyoldal irányába.

Tulajdonképpen az egész napot egy hegyvonulat oldalán araszoltam végig. Bal kéz felől a hegy magasodott fölém egy misztikus erdő sűrű növényzetével együtt, előttem a lépésnyi szűk gyalogösvény a szúrós lábszár-birizgáló bokrokkal, jobb kéz felől pedig egy szép völgy zöld mezőkkel és barna szántóföldekkel tagolva.

Egy helyen még kaput is kellett nyitni majd visszazárni, amit legtöbbször az állatok védelmében szoktak elhelyezni, hogy ne kóboroljanak el, de itt nem láttam semmiféle jószágot.

Két újdonsült spanyol amigóm - Victor és José Luis - utolértek és le is hagytak valahol. Kiderült, hogy ők még elmentek reggelizni Monrealban a távolabbi bárba, azért voltak mögöttem egy ideig, de velük majd újra találkozni fogok, mivel ők is csak 13 kilométert sétálnak ma, ugyanúgy mint én. 

Később megint feltűnt egy település a távolban, ezúttal a kimondhatatlan nevű Guerendiain.

A néhány házból álló falucskában kedvesen üdvözölték a zarándokokat az emlékműveken elhelyezett feliratokkal. 

Ekkor már fél 1 körül járt, így idejét éreztem egy kis pihenőnek. Lehuppantam hát az egyik ház előtt kihelyezett padra és megebédeltem, azaz megettem az utolsó két Cerbonát. Amikor kipihentem magam és újra nekivágtam az útnak, beszélgetést hallottam mögöttem. Visszafordultam és láttam, hogy egy fura pacák kért útbaigazítást egy helybélitől. A pasi leginkább hajléktalannak tűnt, elég toprongyos öltözékben és lepukkant állapotban jelent meg a falu közepén, nem volt túl barátságos jelenség. Jobbnak láttam szaporázni a lépéseimet.

A faluvégi sorompó csak a járművekre vonatkozik, a zarándokok a sorompó mellett tudnak továbbmenni, majd jobbra fordulni, ahogyan ott már a jelzések is mutatják. A kimondhatatlan nevű falu után megint egy erdő következett és még mindig szűk gyalogösvényen keresztül vezetett az út. Ráadásul most már nemcsak a vaddisznóktól és az állatoktól, hanem az emberektől is féltem, hiszem mögöttem volt egy nem túl bizalomgerjesztő csöves, akitől jobbnak láttam minél nagyobb távolságot tartani. 

Ez a nap amilyen rövidnek tűnt, olyan nehéznek bizonyult. Sokat kivett belőlem a szűk ösvény és a sok szúrós növény, ami miatt nem tudtam rendesen haladni, ráadásul a kimondhatatlan nevű faluból szinte futva (na ez erős túlzás!) menekültem a csöves pasi miatt. Végre azonban megpillantottam Tiebas várromjait és megérkeztem aznapi célállomásomhoz!

13:50-kor léptem be az albergue kapuján. Victor és José Luis már itt voltak, egy szobába kerültem velük. Rajtunk kívül más nem tartózkodott az egyébként nagyon szép kis alberguében. Jót beszélgettem a fiúkkal, akik mindketten nyugdíjasok és Zaragozából valók voltak. Milyen érdekes, hiszem, hogy nincsenek véletlenek! Az utolsó napomat ugyanis éppen Zaragozában fogom tölteni, így lesz alkalmam kifaggatni őket a városról egy kicsit.

Később elmentem a települést felfedezni, na meg az egyetlen bárba enni valami normális kaját, mert már eléggé éhes voltam. Két spanyol amigóm már éppen visszafelé tartottak onnan, így hát váltottuk egymást, ők láthatóak az egyik fenti képen hátulról. Hamar kihozta a pincér a platos combinados ebédemet és éppen olyan hamar be is kebeleztem, annyira éhes voltam. Miközben a finom ételt fogyasztottam, azon tanakodtam, hogy mit kezdjek a két túrabotommal, hiszen hazafelé nem tudom felvinni a repülőgép fedélzetére, emiatt meg nem fogok plusz csomagfeladást fizetni, inkább elajándékozom. Na de kinek? Arra gondoltam, hogy majd amint visszaérek az alberguébe, felteszek egy pár soros üzenetet az egyik caminós csoportban, hogy másnap Puente la Reinában leszek és akinek szüksége van egy pár túrabotra, az az alberguében majd átveheti. Ha nem jelentkezik senki, akkor meg otthagyom a szálláson és előbb utóbb gazdára lel majd. Nagyon megszerettem ezt a túrabotot, jó szolgálatot tett nekem az egész rövidke utam során, de most itt az ideje, hogy megváljak tőle. 

Visszasétáltam az alberguébe és kimostam a piszkos ruháimat. Az utcára tette ki a hospitalera a szárítóállványt, oda teregettem, mert ott sütött a nap. Közben megérkezett a csöves pasi is az alberguébe! Hát tényleg fura egy fickó volt, az igaz, de amúgy szerencsére nem volt vele semmi különösebb gond. A hospitalerának is feltűnt, hogy milyen furcsa a megjelenése és mielőtt beengedte volna a szállásra, telefonon felhívta az előző szállásokat és leinformálta a pacákot, akiről kiderült, hogy nincs vele semmi gond, csak kicsit fura és nagyon szegény, alig van pénze. Amúgy lengyel volt a pasi és biciklivel járta az Aragon utat. Ő is velünk került egy szobába, így már négyen voltunk a szálláson és ez így is maradt.

Amikor visszaértem az ebédemről, folytattuk a beszélgetést Victorral és José Luis-szal. Victor elmesélte, hogy sajnos egyre lassabban tud gyalogolni, mert valahol elvesztette a túrabotját, amihez már nagyon hozzászokott és anélkül sokkal nehezebben megy neki a járás. Ugye, hogy nincsenek véletlenek? ¡No te preocupes! (Ne aggódj!) - mondtam Victornak, hiszen másnap én befejezem az utamat Puente la Reinában és bár addig nekem is szükségem lesz a botokra, de ott majd átadom neki és onnan majd újra túrabottal folytathatja a zarándokutat. Nem akarta elhinni, hogy tényleg nekiadom a botokat! Pedig de, tényleg komolyan gondoltam! :-) Ezt meg is beszéltük. Nagyon hálás volt érte, nekem meg jó érzés volt tudni, hogy jó kezekbe kerülnek botjaim és betöltik küldtetésüket.

Ezután elmentem megnézni a várromokat. Fentről egészen messzire el lehetett látni, még Pamplonát is felfedeztem a távolban. Holnapután ott leszek én is, de akkor már busszal. Furcsa lesz...

Este megint elmentünk a bárba spanyol barátaimmal együtt és folytattuk a beszélgetést. Nagyon jó nyelvgyakorlás volt ez nekem, bár eléggé kellett koncentrálnom, hogy megértsem őket, mert egy sajátos nyelvjárást beszéltek. Utána vissza a szállásra, ahol beszedtem az utcán száradó ruháimat. A szeles és napos időben mindegyik tökéletesen száraz volt már. Egyébként ezen a szálláson többféle ennivalót és innivalót is lehetett vásárolni. Kekszek, konzervek, melegíthető egytálételek, péksütik, szóval minden olyan kapható volt, ami útravalónak vagy akár vacsorának is megfelel. Ezután már csak az alvás műsorszám következett volna, de a lengyel fickó nagyon hangosan horkolt. Egy idő után azért elnyomott az álom és reggelig úgy aludtam, mint a tej. ¡Buenas noches!