Egyedül vagy zarándoktársakkal? - ez itt a kérdés. A tegnapi téves fordítású hippi centrum után ma tényleg bevonzottam egy hippi fiút. Ez aztán a vonzás törvénye! :-)
Mára csak rövid etapot terveztem, de másnapra még ennél is rövidebbet. Volt időm, ráértem, de nemcsak emiatt döntöttem így. Amikor elhatároztam, hogy idén sétálok egyet a Camino Aragonés útján, megfogadtam, hogy nem rohanok és ha nem muszáj, akkor nem foglalok előre szállást. Amikor csak tehetem, municipal alberguékben fogok megszállni, ahol érkezési sorrendben lehet elfoglalni az ágyakat. A legtöbb ilyen szálláson nem lehet telefonon vagy emailen előre bebiztosítani magadnak az ágyat, ezért a Gronze által ajánlott 6 napos etapokat széthúztam 10 napra, hogy a legtöbb municipal alberguébe még olyan korán odaérjek, hogy legyen ágyam. Így lett a mai nap 15,2 km, amit egyáltalán nem bántam meg.
Reggel nem akartam túl korán kelni, fél 7-re állítottam be az órám, de a szobában már 6-kor elkezdtek zörögni a zarándokok, így én is felkeltem. Este még érkeztek néhányan, összesen kilencen töltöttük az alberguében az éjszakát. Úgy gondoltam, hogy közülük biztosan lesz, aki nagyobb távolságot gyalogol nálam, ezért valószínűleg lesz helyem Santa Cilia faluban. Fél 8-kor léptem ki az albergue kapuján és elindultam a buszmegálló melletti bárhoz, ahol megreggeliztem és ittam egy café con lechét. Vettem még egy sütit is útra, mert ma semmilyen vásárlási lehetőség nem lesz 15 kilométeren keresztül. Szerencsére nem esett az eső, de az utcák nedvesen csillogtak és csak 12 fokot mutatott az egyik patika hőmérője. A Calle Mayoron keresztül elsétáltam a Francia sugárútig majd onnan már a sárga nyilak és kagyló jelek vezettek ki a városból.
Jaca nem túl nagy város, hamar elértem a végére, ahol sokan futkároztak a városszéli földúton. A környező hegyekre néző kilátás viszont legalább szép volt.
Közel egy órát gyalogoltam a város mögötti földúton, ez idő alatt számtalan futóval és kutyát sétáltató emberrel találkoztam, de zarándokot egyet sem láttam. Valószínűleg mindannyian előttem jártak már, akikkel egy szálláson voltunk az éjjel.
Az úton több helyen hatalmas tócsákat kellett kerülgetni, az előző napok esőzéseinek nyomait. A patakokban és árkokban errefelé is szürke, agyagos víz hömpölygött, ahogyan már Canfranc környékén is feltűnt. Később áthaladtam a Río Gas folyócska felett, ami majd néhány száz méterrel odébb az Aragon folyóba torkollik.
Fél 10 körül már egyáltalán nem volt hideg, de az országút melletti pihenőparkban lehetetlen volt megközelíteni a padokat és asztalokat a cuppogó sártól. Nem akartam leülni, csak levenni a pulcsimat, mert már kezdett melegem lenni, de erre még várnom kellett egy picit.
Félórányi gyaloglás után elérkeztem egy útelágazáshoz, ahol a jelzések átvezettek az országút túloldalára. Mielőtt átmentem volna, lepakoltam a hátizsákomat az útjelző kő mellé és és levettem a pulcsimat. Akkor már hétágra tűzött a nap, ezért felvettem a napkalapomat és a napszemüvegemet, sőt még naptejjel is bekentem magam. Ha már megálltam, akkor megettem a bárban vásárolt almás sütit is, hasonló volt, mint a mi almás piténk. Itt ért utol három idősebb francia zarándok, akiket már tegnap is láttam, de akkor még négyen voltak. (Később az is kiderült, hogy a negyedik hol volt ezalatt.) Nem álltak meg pihenni, így már megint mindenki előttem járt már, de engem ez nem zavart. Nem voltunk annyian az úton, hogy aggódnom kelljen a szállás miatt. Amikor elindultam és átmentem az országút túloldalára, onnantól kissé megváltozott a táj. Egy eléggé köves szakasz következett sok hepehupával, emelkedők és lejtők váltogatták egymást, amit a Gronze csak nagyvonalúan jelzett, de azért nem volt annyira vészes. Republic dalokat énekeltem és magammal beszélgettem hangosan, de néha káromkodtam is az agyagos, csúszós talaj miatt és ez jólesett. Hiába, gyarló az ember... :-)
Az emelkedő tetején messzire el lehetett látni a szép kis erdei gyalogútról és mintha már látni véltem volna a következő települést is. Már nagyon vártam!
1 óra előtt érkeztem Santa Cilia falu határához. Addigra már nagyon meleg lett és jólesett volna leülni valahová, mert reggel 8 óra óta erre nem volt lehetőségem. Érdekes, hogy ez így most leírva hosszú időnek tűnik, de ott nem volt annyira vészes a helyzet.
Átsétáltam a Plaza Mayoron és továbbmentem a főutcán, hogy megkeressem az alberguét. Az utcákon egy lélek sem járt, akitől megkérdezhettem volna, hogy merre van az albergue, míg végre találtam egy embert, aki éppen akkor zárta be a házát és a kocsijába akart beszállni. Ez a férfi nem helyi volt, mert egy kukkot sem tudott spanyolul, ellenben ízes angliai tájszólással beszélt, de útbaigazított. Úgy látszik igaza volt a jacai hospitalerának, miszerint errefelé sok külföldi él. Az albergue ott volt a közelben, de a hospitalera a település másik végén tartózkodott a Taberna Barban, ott kellett nála jelentkezni. Elsétáltam a bárhoz, ahol a teraszon az immár megint négytagúra duzzadt francia társaság ücsörgött. Sőt, egy nagyobb testű kutya is pihent az asztaluk alatt. A kutyus volt tehát az oka, hogy útközben csak hárman gyalogoltak, mivel az egyik nő kocsival vitte a kutyát és a nagyobb csomagokat. Gyorsan én is lehuppantam az egyik asztalhoz és rendeltem egy cerveza grandét, amihez olíva bogyót is kaptam. A franciák nem maradtak itt Santa Ciliában, ők még továbbmentek Arrésba, így egyedül mentem vissza az alberguébe.
Kiderült, hogy a szálláson egyedül leszek, legalábbis addig a pillanatig még senki más nem jelentkezett a hospitaleránál. Hát persze, ki az, aki csak 15,2 km-es távot tervez egy napra? Persze, hogy én! :-) Nem biztos, hogy ekkora magányra vágytam, de a hospitalera megnyugtatott, hogy nem kell félnem semmitől. Mindenesetre annyira nem repestem a boldogságtól, hogy egyedül leszek, főleg amikor beléptem a házba és megláttam, hogy egy háromszintes szállásról van szó. Ismerve magamat és a félelmeimet egy kissé bizarrnak tűnt, hogy én majd teljesen egyedül birtoklom ezt a nagy hodályt, de nem volt más választásom. Az albergue egyébként egy szűk kis utca közepén, a bejárata pedig egy még fényes nappal is koromsötét beszögellésben található. Csak hogy trenírozzam magam az éjszakára...
Nyikorogva nyílt az albergue kapuja, amikor a kilincset lenyomtam, hogy még inkább fokozza képzelgéseimet... A földszinten csak egy kisebb előtér és egy faliújság volt, az üvegajtón túli étkező helyiséget lezárták, oda a ház túloldaláról mentek be iskolás csoportok ebédelni. Szerencsére az ő csicsergésük némileg oldotta a feszültségemet, de amikor elmentek, nagyon nagy csendet hagytak maguk után. A falakat színes festmények díszítették. Az első emeleten voltak a hálótermek és a fürdők. Külön szobájuk volt a nőknek "Pereginas" és a férfiaknak "Peregrinos" felirattal és saját zarándok festménnyel. Az emeletes ágyakkal berendezett egyszerű szobában válogathattam az ágyak közül, végül az ablakhoz közelit választottam. Az egyik padra odakészítették a tiszta lepedőt és párnahuzatot, szépen megcsináltam az ágyam és egy kicsit bámészkodtam a kilátásban. Az erkélyre kilépve látni lehetett a templomtornyot, szemben pedig egy zöld legelőt, ahol este és reggel egy szürke csacsi meg néhány ló legelészett.
Itt kell megjegyeznem, hogy a faliújságon több taxis vállalkozás is hirdette magát, de ezúttal nem a hátizsákok szállítására, hanem egy izgalmas látnivalóhoz, a 11 km távolságra lévő San Juan de Peña kolostorhoz, ahol a legenda szerint a XIV. századig őrizték a Szent Grált. Jacából is lehetett volna arrafelé gyalogolni egy alternatív útvonalon, de az 39 km lett volna komoly emelkedőkkel, szóval az nálam szóba sem jöhetett. Most viszont valamiért be volt zárva, amire a hospitalera is felhívta a figyelmemet, így tehát nekem ez most kimaradt. Ha valakit érdekel, akkor tudjon róla, van rá lehetőség, hogy esetleg taxival felruccanjon egy kis kulturális program gyanánt.
Amikor már kezdtem otthonosabban érezni magam a házban, akkor terepszemlét tartottam és felmentem a második szintre. Napsárgára festett falakkal és kényelmes fotelekkel berendezett hatalmas társalgó, felszerelt konyha és étkező helyiség tárult elém. Itt fent szárították a kimosott lepedőket is. Biztosan nagyon jó hangulatú albergue lehet ez a szállás amikor sok zarándok lakja, de most kongott az ürességtől és nem éreztem túl jól magam benne, de ez az én hibám.
A házban egy idő után elkezdtem fázni, így a kis pihenő után elindultam felfedezni a falut. Először a templomot néztem meg, de csak kívülről lehetett, mert zárva volt.
Itt pedig egy festmény az alberguéből a templomtoronyról. Végül is hasonlít rá...
Aztán elsétáltam a folyóhoz. A változatosság kedvéért itt is a Río Aragón folyóba botlottam, nem véletlenül kapta ez az El Camino útvonal az Aragon Út nevet. Itt már sokkal sebesebb sodrású és szélesebb volt a folyó, de a szürke, agyagos szín továbbra is megmaradt. A hídon leültem az egyik padra naplót írni. Jólesett a napsugár, hamar felmelegedtem tőle, de aztán annyira vakított a napsütötte fehér füzetlap, hogy képtelen voltam folytatni az írást. Bámészkodtam még egy kicsit, aztán elindultam a Pllaza Mayor irányába.
Útközben egy pékség mellett haladtam el, ilyen szép tábla hirdette a portékáit.
A főtéren is ücsörögtem egy kicsit, de ott meg melegem volt, így visszamentem a szállásra. Kisvártatva lépéseket hallottam a földszintről, majd egyre közelebb már a lépcsőről. Valaki éppen fölfelé tartott. Kiléptem a szobámból és egy raszta hajú hippi srác jött felfelé ütemes léptekkel, elég fura jelenség volt. Köszöntünk egymásnak és megkérdeztem, hogy beszélt-e már a hospitalerával. Azt válaszolta, hogy még nem, de most rohannia kell a mosdóba. Oké, hagytam szegényt, látszott, hogy sürgős dolga van. Aztán később bejött a szobámba és beszédbe elegyedtünk. Természetesen a "Peregrinos" szobában pakolta le a cuccát, aminek örültem. Kiderült, hogy a neve Totu, francia és nagyon jól beszélt angolul. Mondtam neki, hogy én nemsokára megyek vacsorázni abba a bárba, ahol a hospitalera a pincérnő, ha van kedve, akkor tartson velem. Azt válaszolta, hogy talán majd később. Valami furcsa érzésem volt a sráccal, mert rettenetesen túlmozgásos volt, egy percig sem tudott nyugton maradni. Később hármasával szedte a lépcsőfokokat, úgy szaladt fel a konyhába, majd nagy csapkodással nyitogatta a hűtőt és a konyhaszekrényt, valószínűleg ennivalót keresett. Mindenesetre elindultam a bárhoz és útközben azon tanakodtam, hogy mikor jobb nekem, amikor egyedül vagyok a házban vagy ezzel a furcsa túlpörgött sráccal. Hogy nekem semmi sem jó!
A bár egyben étteremként is üzemelt, ahova a helyi spanyolok csak később érkeznek majd, egyelőre alig lézengett valaki. A hospitalera-pincérnő a teraszon ültetett le, aminek nagyon örültem, mert egy szép parkra nézett az asztalom. Rendeltem a ház ajánlatából, de akkora adagot hoztak mindenből, hogy nem tudtam megenni. Már az előétellel majdnem jóllaktam! Isteni paradicsomos tonhalas salátát kaptam, majd a kedvencem következett, amit a mostani utamon fedeztem fel, vagyis croquetas (krokettek) sült krumplival. Azért igyekeztem megbirkózni vele, de így is hagytam egy darab krokettet és a sült krumpli kétharmadát. Ezután a pincérnő még ajándékba hozott nekem egy kis kóstolót a legfinomabb tapasból. Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok felállni ilyen teli hassal ennyi kaja után, amikor felnéztem és a hippi srácot láttam közeledni teljes menetfelszereléssel. Egyenesen az asztalomhoz tartott. Megkérdezte, hogy leülhet-e hozzám. Persze, természetesen, aztán elkezdte mesélni a történetét. Úgy döntött, hogy mégsem alszik az alberguében, mert a hospitalera nőci megengedte neki, hogy itt a kertben aludjon egy függőágyon és ezért nem kell fizetnie. Úgy látszik nem igazán lehetett pénze szegény fiúnak. Megkérdezte, hogy én már befejeztem-e a vacsorát, mert ha igen, akkor ő szívesen megenné a maradék sült krumplimat. (A krokettet nem kérte, mert az sonkát is tartalmazott, ő pedig vega volt.) Aztán a pincérnő még hozott neki egy nagy adag salátát és olíva bogyókat, szóval végül ő is jóllakott, de én nem vártam meg amíg befejezi, hanem bementem kifizetni a számlámat.
A hospitalera megkért, hogy este 10 óra előtt ne zárjam be a kaput belülről, mert neki municipal szállás lévén kötelező 10-ig nyitva tartani. Hát jó. A szállásra tartva megint azon gondolkodtam, hogy mikor jobb, egyedül vagy ezzel a furcsa fickóval? Inkább az előbbi mellett tettem le a voksom. Alig vártam, hogy 10 óra legyen és végre magamra zárhassam a kaput. Végül ez is megtörtént és izgatottan mentem fel a szobámba. Kíváncsi voltam, hogyan fogok majd aludni, miközben rájöttem, hogy szeretem ha zarándokok szuszognak, zörögnek körülöttem, mert akkor nem nyomasztanak mindenféle kusza gondolatok. "Nem jó érzés egyedül lenni egy üres szálláson, ráadásul a szoba tele van léggyel, itt röpködnek körülöttem, fasza." Ezt írtam a naplómba, a következő posztból pedig kiderül majd, hogy hogyan éltem túl az éjszakát. ¡Buenas noches!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
