Az utolsó napunk Muxiában. Remélem, visszatérek még!
Ismét felhős, borongós napra ébredtünk, de legalább nem esett az eső. Még sötétben keltünk, pedig nem indultunk sehova, hiszen még egy napot szándékoztunk eltölteni Muxiában. Elbúcsúztunk azonban Rózsától (a zarándoktól), akivel előző nap megmásztuk a Dos Faros egyik közeli hegycsúcsát. 9 órakor annak rendje és módja szerint el kellett hagynunk az alberguét, amíg a szorgos hospitalerák kitakarítottak. Erika és Péter lementek a kis öbölhöz, nekem pedig egy jó programot javasolt Rózsa (a házigazdánk)...
Azzal indítottuk a napot, hogy Rózsával (az albergue tulajdonosával) elmentünk egy kávézóba, ahol churrost is adtak a kávé mellé. Imádom a churrost, szóval nem tudtam ellenállni az invitálásnak, de nem is nagyon akartam. :-) Kiültünk a kávézó teraszára és egy idő után azt vettük észre, hogy egy bátor kismadár odarepült az asztalunkhoz és letelepedett az egyik szék háttámlájára... Amikor megbizonyosodott arról, hogy nem bántjuk és kellő biztonságban érezte magát, akkor meg egyenesen rászállt az asztalunkra és onnan csipegette fel a morzsát. :-)
Kávézás után Rózsa is ment a dolgára én pedig visszasétáltam az öbölhöz és csatlakoztam Erikáékhoz.
Apály volt, a hatalmas víztömeg egyre inkább visszahúzódott az óceán medrébe és a parti sziklák mentén száraz lábbal mászkálhattunk a kövek között. Velünk jött Péter kutyája is, akivel addigra nagyon jó barátságba kerültünk és aki egyből felfedezte az óceánba igyekvő kis patakot, melynek csendesen csordogáló vízéből időnként lefetyelt egy kicsit...
Péter és kutyája egy félbeszakított zarándoklat után kötöttek ki Muxiában. Autóval indultak el Szegedről és fél Európát átszelve érkeztek meg Portóba, ahol letették a kocsit és megkezdték a gyalogos zarándoklatot. Sajnos egy idő után a kutyus nem bírta az extrém forróságot és - megelőzendő a nagyobb bajt - feladni kényszerültek a gyaloglást. Bölcs döntés volt. Szegény jószágnak így is napokba telt, hogy észhez térjen és kiheverje a hősokkot. Elmentek még kocsival Fatimába, majd onnan vissza észak felé vették az irányt és végül Muxiában heverték ki a fáradalmakat. Ahogy elnéztem, mindketten nagyon jól érezték magukat itt. :-) És hogy milyen kicsi a világ? Nos, kiderült, hogy Péter az egyik régi kedves kolléganőm apósa...
Úgy terveztük, hogy elmegyünk a déli misére, de Erikának még mindig nagyon fájt a lába. Aki már járt Muxiában az tudja, hogy az óceánparti templom legalább 20 percnyi sétára van az alberguével szemközti kis öböltől, ezért Péter felajánlotta, hogy elviszi Erikát kocsival. Én nem fértem be, mert mindenféle felszerelésekkel meg kütyükkel volt tele a hátsó ülés, így elindultam gyalog. Jól is esett a mozgás, furcsa lesz majd visszaállni a hétköznapokra... Vasárnap lévén egy gombostűt sem lehetett leejteni a templomban, annyian voltak. Ez az a templom, amelynek tetőszerkezete néhány éve karácsonykor teljesen leégett egy villámcsapás következtében. Azóta persze újjáépítették a tetőt és belül nyomát sem látni a szörnyű tűzvésznek.
Mise után sokan lementek a sziklákra, hogy közelebbről csodálhassák meg az óceán fodrozódó hullámait. Én már többször is láttam, most nem volt kedvem ennyi ember között tolongani...
Még egy utolsó pillantás a világítótoronyra, majd végleg búcsút vettem a nyílt óceántól. Legalábbis erre az évre... :-)
Amikor visszaértünk az alberguébe, már várt bennünket a Rózsa által készített finom ebéd. Csak a főételt fotóztam le, de az is önmagáért beszél. Cukkinis, tonhalas lecsó kuszkusszal. Hm, de megenném most is! :-)
Délután ismét kimentünk az öbölhöz, ahol annak ellenére, hogy már elmúlt 14 óra is, a felhők olyan alacsonyan kúsztak a dombok elé, mintha csak be akarták volna teríteni az óceán víztükrét. Az apálynak is vége volt, a vízszint óráról órára emelkedett, a parti homokos strandot is majdnem ellepte már.
Ahogyan lenni szokott Galiciában, délutánra felszállt a pára és a nap győzedelmeskedett a felhők felett. Nyugalom és béke ült a kis óceánparti halászfalun, jó alkalmat teremtve egy csendes ábrándozásra, végiggondolni az eddig megtett utat..., összegezni az idei caminóm tapasztalatait. Hogy mire jutottam... nos, az majd a következő posztban kiderül. Viszlát Galicia és Muxia, remélem még találkozunk! :-)
