Csodálatos óceán hullámtörő sziklákkal és táltos paripával, estére viszont legyek és egyéb vérszívók jutottak. Az álmatlan éjszakát egy kedves üzenet tette szebbé... :-)

Reggel fél 6-kor indultunk el mai célállomásunkra, Porto Moguás településre. Előző este lefoglaltunk két ágyat emailen keresztül, de nem akartunk kockáztatni azzal, hogy túl későn érkezünk, mert láthatóan egyre nagyobb számú zarándok igyekezett Santiago felé. Az óceán még sötétben is szép volt, de a tájékozódáshoz szükségünk volt a fejlámpára. A jelzések eleinte egy nagyon köves ösvényre vezettek, ahol nehezen haladtunk, majd később egy autóút mentén gyalogoltunk pirkadatig.

Az országút mellett viszonylag jó tempóban tudtunk menni, de a lábainknak nem tett jót az aszfalt. Szerencsére hamarosan egy puhább, komfortosabb kis csapásra leltünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az alattunk mélyen elterülő óceánpartra. Néhány méterrel arrébb elhaladtunk egy félig leomlott, lakatlan ház mellett, ami megállásra késztetett bennünket. Erikát teljesen elbűvölte a ház elhelyezkedése, mivel a homlokzat felől festői látkép nyílt az óceán irányába. Peregrina társam azt is elárulta, hogy pont egy ilyen helyen szeretne alberguét nyitni, ezért elhatározta, hogy amint lehetősége lesz rá, felújítja és ez a ház lesz a következő magyar albergue a Portugál Camino de la Costa útvonalán és a hospitalera Erika lesz saját maga. A lépcső mellett nyíló piros virágok mintha csak bátorításként nőttek volna ki a nemes cél érdekében. :-)

Kellemes ligeteken keresztül, egyértelműen jelzett úton gyalogoltunk tovább.

A korai indulásnak sajnos az volt az átka, hogy a kávézók még zárva tartottak, amikor mi már kezdtünk kipukkadni. Nem is tudtunk leülni sehol, szinte egyfolytában gyalogoltunk, csupán egyetlen kocsibejárónál rogytunk le egy 10 percre, amikor már nagyon elfáradtunk.

Fél 10 felé végre találtunk egy nyitva lévő bárt, ahol megpihenhettünk és megihattuk a napindító kávénkat is. Nem volt rossz idő, hideg sem, szél sem, az égbolt egészen pirkadatig ragyogott a csillagoktól, de a levegő olyan párás volt, hogy a hátizsákom tetején gyöngyözve csapódott ki a vízcseppek sokasága, mintha csak megáztam volna. 

A kávézó valahol Oia település határában volt és terasza egy kellemes kis öbölre nézett. A part fölé magasodó kolostor, a vízen ringatózó halászbárkák, a köveken megtörő hullámok olyan érzést keltettek bennem, mintha csak egy színes képeslap kelt volna életre előttem.

Nem igazán kapkodtunk, élveztük a finom kávét és a lábainkat is kényelembe helyeztük, elvégre 4 órányi út volt már mögöttünk.

Ezután megint az autóút mellett haladtunk valamivel beljebb az óceán partjától. Átgyalogoltunk Oia üdülőövezetén, ahol már inkább az úszómedencés hotelek, napozóágyak és pálmafás kertek domináltak. Egy kicsit furcsa is volt nekem ez a környezet, valahogy eltért az eddigi utaktól.

Sokkal jobban szerettem a természetes utakat, valahogy úgy éreztem, hogy nem a luxus környezet látványa hoz lázba, hanem idegennek éreztem magamtól. Szerencsére sok szép természeti szépség várt még ránk ezen az úton is.

Szinte magunk sem akartuk elhinni, de fél 12-kor már elértük a kiszemelt alberguét Porto Moguásban, amely ugyan még nem volt nyitva, ellenben pont a szomszédságában egy bár várt bennünket szélesre tárt ajtókkal és napernyőkkel. Naná, hogy engedtünk a csábításnak! :-)

A bárban felszolgáló pultos pasi egyúttal az albergue hospitalerója is volt, tehát első kézből kaptuk az infót, hogy a szállás csak 13 órakor nyit, szóval addig még bőven volt időnk ejtőzni. Néhány fiatal lány már a nyitásra várt, letelepedtek az albergue ajtaja elé az árnyékba én pedig a ház előtti padon sütkéreztem és élveztem a kora őszi napsütést. 1 órakor átjött a bárból a hospitalero és kinyitotta a szállást. Mivel előző este foglaltunk helyet két fő részére, ezért mi választhattunk elsőként ágyat. Az albergue nagyon kellemesnek tűnt, tisztaság volt mindenütt, de mégis volt valami furcsa érzésem... A ház tele volt apró döglött legyekkel - minden helyiségben elektromos rovarirtót helyeztek el - emiatt pedig enyhe undor fogott el. Nem igazán tudtunk a legyek ellen tenni semmit, maximum annyit hogy az egyik rovarirtó kütyüt az ágyunk közelében lévő konnektorba dugtuk. Az ágyakhoz - ugyanúgy, ahogy A Guardában - nemcsak párna, hanem paplan is járt. Ez kicsit furcsa volt, mivel mindenki saját hálózsákot is cipelt magával, de nyilván úgy gondolták, hogy ezzel teszik komfortosabbá a szállást. Na, erről még később lesz szó... hm.

Az alberguével szemben hatalmas kövek szegélyezték a partot és mivel éppen apály volt, könnyedén lépkedtünk a sziklákon egészen messze. Mivel még csak kora délután felé járt és kellemesen meleg, napsütéses idő volt, letelepedtünk egy-egy nagyobb sziklára és jólesően elnyújtóztunk a napon. Rengeteg napozásra alkalmas kő volt a parton, ezért külön-külön tudtunk heverészni, nem zavartuk egymást. Némelyik teknő formájú kőben megmaradt a tengervíz a dagály visszavonulásakor, apró ebihalak úszkáltak benne és picike kagylók tapadtak a kő falához. Úgy gondoltam, hogy elfér mellettük a saját lábam is, így aztán amikor melegem lett, ebben a kis teknő formájú medencében áztattam a lábamat és pancsoltam, mint egy kisgyerek. Jól elvoltam egészen addig, amíg egy nagyobbacska rák meg nem ijesztett. Onnantól lesben álltam, akarom mondani ültem a köveken és felkészültem mindenféle csúszó-mászó támadására. De nem jöttek, szerencsére. Erika sem járt sokkal jobban, mert ő egy kicsit elszundikált a napon és arra ébredt, hogy valami nyaldossa a talpát. Nem kell megijedni, semmiféle tengeri manó nem akart kárt tenni benne, csupán eljött a dagály ideje és emelkedni kezdett a víz. Ha fél órát maradtunk volna még, akkor az egész napozós sziklánkat ellepte volna az óceán, de ezt nem vártuk meg, hanem visszaindultunk a szállásra.

Később még elindultam felfedezni a környéket, azt gondoltam, hogy talán boltot is találok a közelben, de semmi ilyesmi nem volt arrafelé. Ellenben gyönyörűen fodrozódott az óceán, ahogy a dagály keltette hullámok csodaszép látványt nyújtva újra és újra megtörtek a kiálló sziklák között.

Ahogy továbbsétáltam az úton, egyszer csak megpillantottam egy aranyszínű paripát! Na jó, nem arany volt, hanem inkább kese és nem is annyira paripa, hanem inkább igavonó, mintsem egy karcsú hátasló, de nekem ott, akkor maga volt a Pegazus! Valamit megérezhetett kedves paripám abból, ahogy csodáltam őt, mert felém fordult és nyerített nekem, nem egyszer, hanem többször is. :-) Nem tudom, vajon mióta állhatott kikötve aranyszínű táltosom, mindenesetre módfelett nyugodtnak tűnt, pedig az óceán hullámai egyre közelebb nyaldosták a partot.

Estére megtelt az albergue, befutott a héttagú német csoport is, a legnagyobb darab srác éppen a felettem lévő ágyra került. Úgy éreztem, hogy rögtön rám szakad az egész emeletes ágy, de végül nem ez lett a legnagyobb problémám. Alig tudtam éjjel aludni, mert állandóan a legyeket hajtottam el a fejem körül, aztán meg folyamatosan úgy éreztem, mintha mászkálna rajtam valami. Félálomban voltam csak, szinte le sem hunytam a szememet, egész éjjel legyeztem magam körül. Erika persze mit sem tudott az egészről, békésen húzta a lóbőrt. Egyszer aztán határozottan éreztem, hogy mászik rajtam valami! Gyorsan felkapcsoltam a fejlámpát és azonnal észrevettem a dögöt! Egy chinches - bed bug, ágyipoloska - menekült be a párnám alá. Nem tudtam hirtelen mit tegyek, így reflexből a párnával agyonnyomtam a kis szenyót, sikerült is véget vetni az életének, innentől viszont már nem tudtam megmaradni az ágyban, iszonyatos undort éreztem. Ezek után pláne nem tudtam aludni, így hát fogtam magam, szép csendben összeszedtem a cuccaimat és hajnali fél 4-kor kiköltöztem a társalgóba..., de erről bővebben majd a következő posztban, elvégre ez már a következő naphoz tartozik. :-)

Még annyi történt, hogy Erika a lelkemre kötötte este, hogy nem írhatok üzenetet E-nek. (Aki olvasta a 2011. évi utam történetét, talán emlékszik rá, hogy volt egy spanyol zarándoktársam, akihez nagyon szép emlékek kötődnek.., na ő az a bizonyos E.) Nem tehetek róla, tulajdonképpen Erika a hibás, miért aludta át az egész éjjelt és nem vigyázott rám kellőképp, mert a dolog úgy végződött, hogy mégiscsak írtam egy rövid "Happy birthday" üzenetet E-nek, elvégre aznap volt a szülinapja. Ja, meg a végére azt, hogy amúgy itt vagyok Spanyolországban, úton Santiago felé... Aztán meg is jött a válasz hamarosan... :-)