Utazás a start helyszínére, elmélkedés a busz csomagtartójáról(ból), kicsike gyaloglás, hangolódás...

Reggel 5-kor keltünk és 6-kor már a buszpályaudvaron voltunk. Csak 500 métert kellett sétálnunk, szándékosan a közelben foglaltunk szállást, hogy ne kelljen kora reggel keresztül sétálnunk Oviedo városán. A tavalyi Camino Primitivo kalandos utazásunk miatt tudtam, hogy a buszpályaudvaron már reggel 6-kor nyit a kávézó, így célzottan oda vettük az irányt. Bőven volt időnk megreggelizni és egy jó café con lechét meginni, mielőtt 6:45-kor a buszunk begördült az állomásra. 

A kávé mellé kapott apró csokis nasit eltettem későbbre, jó lesz az még a szűkebb időkre, ráadásul Erika is nekem adta a sajátját. A buszunk teljes sötétségben, pontosan 7 órakor indult Oviedóból La Caridad felé, onnan terveztük megkezdeni a gyaloglást. A beszállást megelőzően a hátizsákokat és a túrabotokat be kellett tennünk a busz alsó csomagtartójába, melynek ajtaja azonban csak félig nyílt ki vagy még annyira sem. Végül különböző akrobata-mutatványokkal sikerült valahogy lehajolni és bekúszni a csomagtérbe, majd elhelyezni a zsákokat. Később már egyáltalán nem nyílt ki a busz jobb oldalán a csomagtér ajtaja, a sofőr minden megállónál a bal oldalra irányította át az utasokat, hogy ott tegyék be a csomagjukat. Innentől azonban elkezdtem fantáziálni, hogy vajon miképp fogjuk kivenni a zsákokat, ha a jobb oldali ajtó nem nyílik?

Elképzeltem, hogy La Caridadnál a sofőr majd felnyitja a bal oldali ajtót, én majd bemászok és belül a csomagtérben átkúszom jobbra, ott majd kiguberálom valahogy a zsákjainkat és a botokat, azokkal visszakúszom a bal oldali ajtóhoz és kiadogatom a cuccokat Erikának. Amikor idáig értem képzeletben és az utolsó botot is kinyújtottam Erikának, akkor a sofőr hirtelen rám csukta az ajtót és én ott maradtam a csomagtérben teljes sötétségben a sok bőrönd között. Éreztem, hogy a busz elindul, én meg ott vagyok a gyomrában. Se fény, se térerő, még csak telefonálni sem tudok, hogy mentsenek ki! Ekkor felébredtem. :-) Tisztán emlékszem mindenre és meg is fogadtam, hogy az övtáska és a telefon mindig kéznél lesz, azokat semmilyen körülmények között nem hagyhatom el. Aztán megint elbóbiskoltam és továbbfűztem a gondolatsort. Ha mégis rám csuknák a csomagtér ajtaját és még térerő is lenne ott, akkor a bőröndök között kuporogva fel kell majd hívnom a 112-t és elmagyarázni gyér spanyol tudásommal, hogy én tulajdonképpen egy busz csomagteréből telefonálok, de fogalmam sincs, hogy most éppen hol járunk, de azért menekítsenek ki, mert hamarosan elfogy a levegőm. Hm, hát lehet, hogy egyből a bolondokházába vinnének... :-)

Miközben minden lehetőségre felkészültem képzeletben, arra eszméltem, hogy a buszunk elég gyorsan száguldott, engem meg a frász kerülgetett. Ekkor már nem autópályán, hanem normál országúton robogtunk, amikor egy kamion jött szembe, lecsapva a kanyart, emiatt jócskán áttért a mi sávunkba. A buszvezető elrántotta a kormányt, de majdnem az út melletti árokba borultunk, alig tudott korrigálni. Erika szerint messze volt még az árok, de nem, hiszen én ültem az ablak mellett és láttam. Végül szerencsésen megúsztuk és az úton maradtunk, de elég ijesztő jelenet volt. A reggeli induláskor még koromsötét volt, csak fél 8 után kezdett világosodni. Később elkezdett esni az eső, még később meg már ömlött. Fasza.

Kisebb falvakon át, nagyon szép tájakon keresztül haladtunk, a környéken rengeteg villa, hotel, nyaraló sorakozott, látszott, hogy ez a vidék nem szegény. Hát persze, hiszen az óceán felé közeledtünk. Még mindig zuhogott az eső, amikor az egyik megállóban 5 hátizsákos peregrino szállt fel a buszra, aztán egy másik megállóban még néhány. Közülük négyen velünk együtt szálltak le a buszról La Caridadban, ahova 9:45-kor érkeztünk meg. Felesleges volt a fantáziálásom, mert a csomagtér ajtaját megint ki tudta nyitni a sofőr, igaz csak félig, de az éppen elég volt, így nem kellett bemásznom a másik oldalról és kockáztatni a fentebb felsorolt eshetőségeket... :-) A megállóban egy csomó zarándok várta a buszunkat, akik éppen ott szálltak fel, ahol mi le, szóval váltottuk egymást. Valószínűleg csak előreugrottak néhány kilométert vagy egy etapot, vagy csak nem volt kedvük az esőben gyalogolni, vagy nem tudom... Egy eresz alatt gyorsan magunkra kaptuk az esőponcsót, aztán átmentünk az út túloldalán lévő bárba, hogy ott majd levegyük.... Döcögősen indultunk, na...

A bárban ettünk egy-egy tostadát, ittunk egy café con lechét és vártuk, hogy az eső meggondolja magát, de az nem akart elállni. Kimentem az utcára, hogy megbizonyosodjam, valóban esik-e még, hát igen, esett rendesen. Akkor lefotóztam a templomot, aztán megint magunkra cibáltuk a poncsót és elindultunk az esőben. Jól kezdődik!

Az első napra csak rövid etapot terveztünk, hiszen nem voltunk benne biztosak, hogy késik-e majd a buszunk vagy lesz-e bármilyen fennakadás. Szerencsére minden gördülékenyen ment eddig, de így is elmúlt már fél 11, amikor elindultunk. A kávézóból kilépve balra fordultunk, habár én meg voltam róla győződve, hogy jobbra kell menni. Szerencsére azonban Erika határozottan mutatta az irányt, én pedig hallgattam rá és végül neki lett igaza, jó felé indultunk el. Kb. 200 méter után elérkeztünk a Kulturális Központhoz és mellette az Oficina de Turismo épületéhez, ahol pecsételni szerettünk volna a credenciálba, de mindkettő be volt zárva. Sebaj, a bárban már pecsételtünk, csak valami hivatalos-félét is szerettünk volna, de így is jó lesz. A várostól távolodva eleinte még volt egy kis földút, sáros, köves, csúszós ösvény, de azután már csak aszfalt. Az eső később megszánt bennünket és egy kicsit alábbhagyott, ekkor már elővettem a telefonomat és készítettem néhány fotót is. 

Nagyjából 4-5 zarándok haladt velünk egy időben az úton, időnként kerülgettük egymást. La Caridad után kb. 6 kilométerre elérkeztünk egy útelágazáshoz, ahonnan két különböző irányból lehet eljutni Ribadeóba. Mi mindenképp az óceán felé akartunk menni, hiszen Ribadeo után a Camino del Norte útvonala a szárazföld felé fordul és eltávolodik az óceántól, tehát amennyit csak lehetett az óceán közelében akartunk maradni. Emiatt mi jobbra, a Costa (part) felé fordultunk és arra folytattuk utunkat. 

Az útkarbantartók nem fukarkodtak a táblákkal, itt aztán lehetetlen eltévedni! :-) 

Innen már csak 5 km-re voltunk az óceántól és Tapia de Casariego településtől, ahol megcéloztuk a municipal alberguét, tekintve hogy nagyon korán sikerült megérkeznünk a rövid etapnak köszönhetően. Szerencsére időközben az eső is elállt.

Valamivel 13 óra után érkeztünk a municipal alberguéhez, ami azért volt fontos, mert ugyebár itt nem lehetett foglalni, ellenben nem a szálláson, hanem a városközpontban lévő turisztikai irodában kellett beregisztrálni, ami 14 órakor bezár. Megbeszéltük Erikával, hogy ha nyitva van az albregue, akkor lepakoljuk a cuccainkat, Erika ott marad őrködni, én pedig elrohanok az irodába és mindkettőnket beregisztrálom. A szállás azonban zárva volt. Bekopogtunk, semmi. Még egyszer kopogtunk, aztán kisvártatva belülről egy zarándok kinyitotta az ajtót és elmagyarázta, hogy az irodába kell menni először. - Igen, tudjuk, de addig is lepakolunk. - válaszoltam neki és gyorsan felmentünk az emeletre, kiválasztottunk két ágyat, lepakoltunk és már rohantam is tovább a városba. Magammal vittem Erika személyi igazolványát és credenciálját is, na meg egy német lányt, aki éppen akkor ért oda és ott téblábolt tétován.

Az alberguében egyébként még csak ketten voltak, az a házaspár, akik kinyitották a kaput. A turisztikai iroda 500 méterre volt az alberguétől és még éppen jókor értünk oda a német lánnyal, mert utánunk jöttek még jó páran. Beregisztráltam mindkettőnket, majd visszamentem az alberguébe. Nem időztünk sokat a szálláson, hiszen már nem esett az eső, elmentünk felfedezni a környéket. Először a szálláshoz vezető útra mentünk vissza, oda, ahonnan jöttünk, mert onnan jól lehetett látni az óceánt. Na meg ott volt az a bizonyos domború tükör, amelynek egyikünk sem tudott ellenállni, így készítettünk néhány tükör-szelfit. :-) 

Az út túloldalán békés kacsa (liba?) család tipegett a fűben néhány csirke társaságában.

Az albergue közvetlenül az óceán partján állt, fenn a magasparton, mögötte egy lépcsősor vezetett le az öbölhöz. Erika lement egészen a vízhez, én csak a lépcső közepéig, onnan fotóztam. Szép volt az óceán, de úgy vettem észre, hogy inkább dagály van mint sem apály, pedig fordítva kellett volna lennie a letöltött táblázat szerint. Ennek igazából másnap lesz majd jelentősége, de ne szaladjunk ennyire előre...   

Elindultunk felfedezni Tapia de Casariego települést. Bóklásztunk egy kicsit a városban, majd megpihentünk egy bár teraszán.  

Ezután elsétáltunk a közeli San Esteban templomhoz, amely szerencsére nyitva volt, így be tudtunk menni. 

A környéken fülsiketítő rikácsolást rendeztek a sirályok, egyfolytában visítoztak a háztetőkről. 

Innen elballagtunk a kikötőhöz, ahol nem sokan tartózkodtak, mivel éppen szieszta időben értünk oda. Csak néhány turista lézengett arra, a környékbeli éttermek és vendéglátóhelyek mind bezártak már ideiglenesen, persze este majd újra kinyitnak.  

A kikötőt két horgászmóló ölelte körbe, közöttük hajóztak be a csónakok és kisebb motoros vízijárművek. A világítótorony egy domb tetején épült, onnan adott jelzéseket a hajóknak.

Kicsit közelebb mentünk a világítótorony irányába, de még a kikötőn belül maradtunk, ahol már igencsak háborgó arcát mutatta az óceán. Határozottan a dagály jeleit véltem felfedezni és a víz egyre csak magasodott, a hullámok pedig időnként átcsaptak a kőfalakon is. 

A lenti videón jól látszik a víz háborgása. 

Ez az egyik kedvenc képem! Nagyon tetszettek a kavicsokból és kisebb kövekből formázott virágtartó kaspók a széles kőfalon, illett a kikötői környezetbe. Ezen a meredek úton indultunk vissza a város központja felé. 

Valahogy felkeveredtünk egy kisebb térre, melynek közepén egy kör alakú kút állt. Az utcán rajtunk kívül senki sem járt, valahonnan mégis emberi hangokat és tányércsörgést hallottam, mintha egy étterem lett volna a közelben. Elindultunk a hang irányába. Kívülről nem igazán volt feltűnő, de néhány lépcsőn fellépve mégis rábukkantunk a Mesón El Puerto nevű étteremre, ahol sikerült megvacsoráznunk, pedig még csak 5 óra volt. Ezután visszamentünk az alberguébe, ahol már elég sokan összegyűltek, estére 14 ágy talált gazdára. Sötétedéskor automatikusan felkapcsolódott a villany a hálóteremben, este 22:00-kor pedig le, hogy mindenki nyugodtan tudjon pihenni. Egész éjjel hallani lehetett az óceán morajlását, de nem volt zavaró.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)