El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino 2016. - Francia Út 3. nap - Zubiri - Pamplona - 21 km

El Camino zarándokút - 2016. június 2.

2016. november 20. - Andrea az El Caminón

Napi magvas gondolatok: "Mit remél a csiga az út túloldalán?" és  "Ha én kullancs volnék..." Volt még híd, istálló, Caminoteca és végül még egy autogramot is kaptam. :-)

1_el_camino_hid.jpg

Annak ellenére, hogy a mai napról alig jegyzeteltem valamit, élénken élnek bennem a nap történései. Valamiért nagyon sok dolog járt a fejemben, kesze-kusza gondolatok, zagyvaságok is, de volt közöttük néhány nosztalgikus visszaemlékezés, rácsodálkozás is. Úgy tűnik, tényleg elindul valami az ember fejében, ha az El Camino útjára lép - ha akarja, ha nem. Egyszerűen nem tudsz mást tenni, amikor egyedül rovod a kilométereket, mint szabadjára engedni az elméd, hadd járjanak a gondolatfoszlányok ki-be.

De ne szaladjunk ennyire előre, először is el kellett indulnom Zubiriből. Ma is mindhárman külön mentünk, majd lesz ami lesz alapon. Reggel fél 8-kor sikerült kilépnem az albergue kapuján, ahol egy amerikai nőci éppen arról érdeklődött, hogy honnan tudna taxit hívni... Hm. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a hospitalerót, aztán otthagytam. Elég sokan gyalogoltak az ösvényen és kissé zavaró volt a hangos beszélgetésük, főleg a fiatal amerikaiaké. Még felhők borították az eget, de reménykedtem az esőmenetes időjárásban. Kellemes gyalogút, majd egy híd vezetett át egy patak felett, aztán megint kisebb vízmosás következett.

Az idilli buja zöld növényzetet hamarosan egy barátságtalan ipartelep és egy meddőhányó szürke ülepítője váltotta fel. Annyira ronda volt szegény és mégis oly különleges, hogy kíváncsivá tett és megálltam fotózni. A domboldal peremén egy természetvédelmi tájékoztató mutatta be a környéken élő madárfajokat, köztük a halcón peregrino, azaz a vándorsólyom csodás képét, ami nemcsak a peregrino név miatt kedves számomra, hanem azért is, mert a vejem solymász... :-)

A csúf ipari környezetet elhagyva ismét szép erdei csapásokon és újra egy kis hídon átkelve folytattam utamat. Végre szétoszlott a tömeg és egymagam bandukoltam, csupán néhány nyugdíjas olasz pasi haladt előttem nem túl nagy távolságra. Az apró köves földúton egyre-másra tűntek fel keresztirányban araszoló meztelencsigák. Sajnos közülük nem mindegyik érte meg a másnapot, de még az estét sem, mert rájuk léptek a zarándokok vagy a biciklisták egyszerűen keresztülhajtottak rajtuk. Elég gusztustalan látvány volt a világosszürke talajon szétlapított fekete meztelencsiga... Ekkor villant át az agyamon az a kérdés, hogy "Vajon mit remél a csiga az út túloldalán?" De most komolyan. Miért kockáztatja az életét, hogy átjusson a túloldalra, ahol vélhetően ugyanolyan minden, mint ahonnan elindult. Talán ott várja a szerelme, vagy odaát felejtette a szemüvegét... vagy ...? Szóval ilyen baromságok jártak a fejemben, de nem tehettem róla, ezek csak úgy egyszerűen elöntötték az agyamat. :-)

Az El Caminóra, de legalábbis a Camino Francés-ra nem jellemző, hogy szűk susnyás csapásokon kellene átverekedni magunkat, inkább a széles gyalogösvények a megszokottak. Néha azonban előfordult, hogy túlságosan leszűkült az erdei ösvény és ilyenkor a sűrű aljnövényzet óhatatlanul hozzáért a zarándokok lábához. (A fenti képen látható, hogy milyen útra gondolok.) Ezzel nem is lett volna semmi gond, mert tudom, hogy Spanyolországban nincsenek kullancsok vagy legalábbis nem olyan gyakoriak, mint hazánkban, azonban ahogy bandukoltam a fenti susnyás úton, megint bevillant egy élmény, melynek hatására az a feltevés motoszkált a fejemben, hogy "Ha én kullancs volnék...." Nem hülyültem meg, csak éppen akkor ürültek a fejemből a hétköznapok.. :-)

Az előzményhez tartozik, hogy május közepén részt vettem a Szent Jakab Egyesület szervezésében egy ún. beavató túrán, melynek keretében az El Camino magyarországi szakaszának, azaz a Szent Jakab Útnak egy rövid részét jártuk meg a Normafától Pátyig. Ezen a túrán kétszer is áthaladtunk sűrűn összenőtt bozótos területen, ahol a frász kerülgetett a kullancsoktól. Szóval a fenti gyalogúton bandukolva eszembe jutott ez az élmény és elindult bennem a következő gondolatmenet: A kullancs ül méla lesben egy levél fonákján, majd egy arra járó gyanútlan zarándok túranadrágján landolva utazik tovább újdonsült gazdájával. Igen ám, de ekkor teljesen el kell hagynia saját szűk kullancstársadalmát, családját, barátait. (Tudom, hogy ez képtelenség, de akkor ott épp ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem). Ráadásul ki tudja, vajon milyen messzire kerül addigi életterétől? Amikor jól belakmározott áldozata véréből, hálátlanul lepottyanva róla egy számára teljesen idegen közegbe kerül, ahol meg kell küzdenie a szokatlan környezettel, a rá leselkedő veszélyekkel és valószínűleg egy jó darabig nem találkozhat más kullancsokkal sem. Következésképpen a kullancs elmagányosodik és az élete csupa sivárság lesz... Már-már könnyeket hullattam a kullancsok várható sorsa miatt, amikor levontam a következtetést, miszerint ha én kullancs lennék, akkor nagyon boldogtalan lennék. Milyen jó, hogy nem vagyok kullancs! :-) 

Az Andrea és a kullancsok című tanmese után - melyben ráeszméltünk, hogy élni jó és becsüljük meg amink van - jutalmul egy széles erdei úton gyalogoltam tovább. A kis patak egyre szélesebbre duzzadt és végül egy sebes sodrású hangulatos folyócskává növekedett. (Most nem merem leírni, hogy ekkor meg Uhrin Benedek Kis patak című giccsparádéja jutott eszembe, mert akkor tényleg dilisnek gondoltok, pedig de.) Nagyon kellemes volt a látvány, jól esett a szememnek a víz szépsége, jó volt hallani a víz csobogását, élveztem a gyaloglás minden pillanatát. Egyszer csak egy ismerős helyszínt fedeztem fel. Egy félkör alakú földnyelv laposodott el a folyóparton, talán a horgászok ideális helye a pecázáshoz. De hiszen épp itt álltam 5 évvel ezelőtt is! Azonnal felismertem a helyszínt és most elő is kerestem a régi fényképet, ami 2011-ben ugyanezen a helyen készült rólam.

11 óra körül járt, amikor a folyó felett átívelő hídon átkelve elérkeztem egy nagyon helyes erdei bárhoz, ahol isteni finom spenótos tortillát ettem és utána café con leche grandét ittam. Mert megérdemeltem. :-) Nem tudatosan, de valahogy rákerült a fotóra egy túlsúlyos német lány, akiről később még lesz szó, ott látható a kép bal oldalán, a telefonját nyomkodva. 

A mai nap nemcsak magvas gondolatokban, hanem hidakban is bővelkedett. Újra át kellett kelni a folyón egy újabb hídon, ide-oda cikáztam a folyó egyik oldaláról a másikra.

Amikor elindultam az útra, megfogadtam, hogy nem lesznek elvárásaim, hanem átengedem magam az új élményeknek. Azt is megfogadtam, hogy nem fogom lépten-nyomon összehasonlítani a régi utamat a mostanival, sőt igyekszem majd új szállásokon megszállni, hogy teljesen más, új impulzusok érjenek. Nos, ez csak részben sikerült, majd kitérek erre is később. Amit viszont nagyon vártam az úttól, hogy rengeteg zöld növényt és sok-sok virággal övezett utat, virágos mezőt kapjak, valahogy nagyon vágytam erre! Emlékszem, 5 évvel ezelőtt, amikor szeptemberben jártam a caminót, szinte mindenütt beszántott barna szántóföldek mellett haladtunk, ami ontotta magából a forróságot még szeptemberben is. Most valami másra vágytam és meg is kaptam! A lábon álló búza még nem kezdett el érni, a búzamező nem aranylott még, hanem a zöld különböző árnyalataiban ringatózott, simogatva a szemem és a lelkem. A felhők már csak mutatóban úszkáltak az égen, a nap egyre forróbban sütött. Lágy elrévedezésemből egy meredek lépcsősor térített vissza a kemény valóságba. Puff, márpedig ezt meg kell mászni...

Valahogy odakeveredett addigra a duci német lány is, aki a túlsúlya mellett hatalmas hátizsákot is cipelt! Legalább 15 kilóra saccoltam a zsákját, szegény alig tudta vonszolni magát. Biztattam, hogy gyerünk, gyerünk, miközben én magam is lassú csiga módjára másztam fel a hegyre. Végre felértünk, aztán már laposabb szakaszok következtek. Ahogy bandukoltam Pamplona felé, megint csak egy emlékezetes helyszín mellett haladtam el. Újra előjöttek a régi emlékek, amikor iszonyú forróságban, kitikkadva vánszorogtunk erre Krisztivel és a tűző nap elől egy kisebb istálló-féleségben kerestünk menedéket. Az itatóvályúkat azóta sem használták, a karám ugyanolyan elhagyatottan állt, mint annak idején, csupán néhány függetlenedési törekvésre utaló feliratot fújtak a falára belülről. Előkerestem a régi fotókat és találtam egy olyan képet, melyen Kriszti piheg a nagy melegben éppen. De jó is volt! Mintha csak tegnap lett volna... 

Most nem álltam meg az istállónál pihenni csak készítettem néhány fotót, aztán haladtam tovább. A német lány rendületlenül jött utánam és én megsajnáltam, mert nagyon nehezen cipelte magát. Elmondta, hogy ő is Pamplonában tervezi a szállást, de nem tudja, hogy hol van jó albergue. Mondtam neki, hogy én tudok egyet és megmutattam neki a könyvben a Jesús y Maria alberguét. Hamarosan a Trinidad de Arre középkori hídjához érkeztünk, mert még nem volt elég mára a hidakból. :-) 

A hídon átkelve szinte észrevétlenül egy kedves kisvárosi környezetbe kerültünk, a német lány tartotta velem a lépést és úgy tűnt, hogy nem akar leszakadni tőlem. Nagyon meleg lett, leültünk hát egy kicsit pihenni egy padra, majd folytattuk a csigatempót Pamplona külvárosa felé. Nagyon hosszú az út Pamplona belvárosáig és akkor már szó szerint vánszorogtam. Nem tudom mi lehetett az oka, talán a német lány miatt lassultam be én is, mindenesetre alig vártam, hogy végre beérjek Pamplonába. Szóba sem jöhetett, hogy tovább menjek, biztosan nem tudtam volna eljutni a következő településig. Másfél óra múlva végre feltűnt a Magdaléna híd! Tudtam, hogy most már viszonylag közel járunk.

Így is volt, nemsokára elérkeztünk a katedrálishoz közeli alberguébe és becsekkoltunk. Egy hatos boxba kerültünk a német lánnyal és három orosszal együtt, akikkel már Roncesvallesben is találkoztunk. Az oroszok - két pasi és egy 10 év körüli kis srác - eléggé hangoskodtak és nem nagyon voltak tekintettel másokra. Később jött még egy srác, aki a német lány fölé került, de akkor még nem sikerült megállapítanom a nemzetiségét. Angolul megkérdezte, hogy hova kell tenni a bakancsokat, megmutattam neki, thank you, wellcome, aztán mindenki ment a maga dolgára. A szokásos fürdés, mosás után ránéztem a telefonomra és láttam, hogy Erika továbbment Cizur Menorba. Honnan volt ennyi energiája? Amikor kimentem az udvarra teregetni, megint ismerős érzés fogott el, mintha csak tegnap jártam volna itt, minden változatlan volt. Ugyanaz az udvar, a fa is a közepén, még a padok is ugyanazok! Megint előkerestem egy régi fotót, ahol éppen az egyik padon ülve csinált rólam egy képet Kriszti 5 évvel ezelőtt... Később befutott Alex és elmentünk a városba kicsit körülnézni és vacsorát venni.

A szűk kis utcák egyikén sétálgatva egyszercsak ismerős feliratba botlottunk. De hiszen ez a Caminoteca! Épp ott álltunk az üzlet bejárata előtt, naná, hogy bementünk! Ha valaki nem ismerné, akkor elmondom, hogy ezt a túrafelszereléseket forgalmazó üzletet szintén egy magyar házaspár működteti. Kívülről nem is látszik, hogy milyen tágas a bolt és szinte mindent lehet kapni, amire az út során szükség lehet. Aggodalomra tehát semmi ok, ha netán otthon felejtettetek valamit vagy feltörte a cipő a lábatokat, akkor itt minden bizonnyal pótolhatjátok és magyarul segítenek a probléma megoldásában. Nekem a hátizsákok nagyon tetszettek...  Itt a honlapjuk, ezen a pontos cím és nyitvatartás is látható: Caminoteca. Ottjártunkkor fel is figyelt a magyar szóra az üzlet tulajdonosa Anita, aki kedvesen üdvözölt bennünket. Készült is néhány fotó a találkozásról. :-)

Visszatérve a szállásra felmentem a konyhába vacsorázni, ahol a mellettem lévő asztalnál egy spanyol író beszélgetett két nővel. Kiderült, hogy Antonio Garcia Marquez éppen az utat járta és már több könyvet is írt az El Caminóról. Kaptam tőle autogramot is, hova máshova, mint a caminós útikönyvembe... :-)

Aztán lefekvéshez készülődtem, mert a fáradság hamar leterített a lábamról. Az orosz gyerek azonban egész este valami piros műanyag kütyüt pattogtatott és az apja nem szólt rá. Egy idő után én tettem meg helyette - Nyikoláj, don't do that, sorry, ok, good night - majd a német lány felett lévő, beazonosítatlan nemzetiségű sráccal összenéztünk, nevettünk egyet és elköszöntünk egymástól: good night, good night. Róla még lesz szó a későbbiekben...

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr2011970071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása