Különös találkozások elsősorban magyarokkal és egy szomszéddal, de későbbi zarándokbarátainkkal is. VIVA MAGYARORSZÁG! :-)

Az előző éjszakai kalandok után most végre kialudtuk magunkat. A telefonomat reggel 6 órára állítottam be, de végül a tervezett 7:30-as indulásunkból 8 óra lett. Hiába, meg kellett még szoknunk a reggeli készülődéseket, melyek néhány nap múlva már rutinfeladatokká váltak. Nagyon kellemes úton, idilli környezetben hagytuk magunk mögött Paladín települést és az időjárásra sem panaszkodhattunk. Csodaszép májusi reggelen indultunk neki a Camino Primitivo második etapjának. 

Egy szakaszon közvetlenül a Nalón folyó partján sétáltunk, majd később a jelzések felvezettek az országútra, ami elég veszélyesnek bizonyult. (Lásd. a fenti képeket.) Éppen egy kanyarban gyalogoltam az út bal oldalán szemben a forgalommal, amikor egy hatalmas teherautó száguldott felém elég nagy sebességgel. Éppen csak rá tudtam lapulni a szalagkorlátra, de félreugrani nem lehetett, mivel nem volt útpadka csak a korlát. A sofőr is meglepődött hogy gyalogos jár ezen a részen, pedig több helyen figyelmeztető táblák jelezték a zarándokok jelenlétét. Én már túl voltam a veszélyen, de aggódva tekintettem hátrafelé Anna irányába, hiszen a sofőr nem lassított egy cseppet sem. Szerencsére ő is megúszta, de azért mindketten megijedtünk rendesen. Később az út jobb oldalán már egy keskeny járdán lehetett folytatni a gyaloglást. Háromnegyed órányi séta után elérkeztünk egy középkori hídhoz, amely a Río Nalón felett vezetett át bennünket a túlpartra. Még a híd előtt közvetlenül volt egy bár, de még zárva tartottak. Bent már takarítottak, ezért odamentem az ajtóhoz, de azt mondta a nőci, hogy csak 10-kor lesz nyitás, mi viszont nem tudtunk addig várni, így továbbmentünk. A Gronze weboldala Peñaflor településnél jelöl egy bárt és én is így készítettem el a szintmetszetes térképet (lásd. a poszt végén), de a hídon átkelve nem találtunk semmilyen kávézót vagy boltot, tehát szerintem erre a hídfő lábánál elhelyezkedő bárra gondolhattak. 

A hídról nagyon szép látványt nyújtott a magas sziklafalak között csendesen hömpölygő Nalón folyó. Amikor az utolsó lépéseket tettem a középkori hídon a túloldal felé, éppen elsuhant alattam egy vonat a folyóval párhuzamosan kiépített vasúti síneken. A szerelvény végét még sikerült elcsípnem és lefotóztam a telefonommal. Innentől a vasúttal párhuzamos országúton haladtunk tovább nagyjából kétszáz métert Peñaflor felé. Többnyire külön gyalogoltunk Annával, mert egyrészt más a tempónk, másrészt ő nagyon szeret fotózni és érdekesebb témáknál elég sok időt el tud tölteni a fotózással, ezért most én haladtam elöl, ő pedig valahol mögöttem járt még. Ezen a szakaszon érdemes figyelni a jelzésekre, mert könnyen elvétheti az ember az irányt. A lenti képen lévő templomnál jobbra kell fordulni, amire nyíl és kagyló is figyelmeztet, de ha az ember figyelme elkalandozik, akkor könnyen elsétálhat mellettük. Én észrevettem a ház falába épített kagyló jelzést és elindultam a település szűk utcáin keresztül, majd hamarosan egy nagy tisztáson találtam magam, ahol egy aszfaltozott gyalogúton vezetett tovább a nyíl, de Anna sajnos elkalandozott...

Egy idő után már gyanússá vált, hogy nem jön mögöttem, aztán megcsörrent a telefonom... Kiderült, hogy a templomnál továbbment az országúton, mert a fotótémák elvonták a figyelmét, de szerencsére még időben észrevette, hogy nincsenek jelzések arrafelé. Visszafordult és immár ő is rátalált a helyes útra. (Megjegyzem, hogy az országút is Gradóba vezet, szóval nagy baj nem történt volna, de jobb a jelzett úton haladni.) Cserébe viszont Grado előtt én bizonytalanodtam el, csak hogy meglegyen az egyensúly... :-) Az történt ugyanis, hogy a nagy tisztáson átbandukolva a város szélén nem vettem észre egy jelzést és egyenesen jöttem tovább a házak irányába, de ott meg sehogy sem akadt egy árva nyíl vagy kagyló, amelyik mutatta volna a további utat, így megvártam Annát, amíg ő is odaérkezik. Meg is találtuk a megoldást, az utolsó képen látszik, ahogy Anna megérkezik a tisztás végén és előtte van az a kanyar, amin én nem fordultam jobbra, hanem egyenesen jöttem tovább. Szóval a kanyarnál kell figyelni a jelzést, mert onnan már minden megy tovább és szépen jelezve van az út, ahogy eddig is volt, csak figyelni kell. Aranyszabály, hogy ha régóta nem látsz jelzéseket, akkor mindig vissza kell menni a legutolsóig, amit még láttál. Így nem lehet eltévedni. (Egyébként ha mégis egyenesen jönnél tovább, akkor éppen az etnográfiai múzeumnak futsz neki, esetleg azt is érdemes megnézni, ha van rá idő.)

Hamarosan elérkeztünk a Cubia folyóhoz és a felette ívelő hídon keresztül besétáltunk Grado városába. Szombat lévén kicsit később ébredeztek, de 10 órakor - amikor megérkeztünk - már nyitva volt szinte minden, válogathattunk a kávézók közül. Egy virágos körforgalom előtt telepedtünk le és végre hozzájutottunk aznapi első kávénkhoz és mellé egy fincsi sonkás-sajtos bundáskenyeret ettünk reggeli gyanánt. Amíg a teraszon pihentünk és falatoztunk, befutott Erzsi és Márti, az a két magyar zarándoknő, akikkel már Oviedóban is összefutottunk induláskor, így nem maradhatott el a közös fotó. A bár előtt 30 méterrel egy supermercadóban vettem palackos ásványvizet, majd felkerekedtünk, mert várt ránk egy 300 méteres szintkülönbségű hegy, amit 5 km-en belül kellett megmásznunk és nem akartunk a legmelegebb órákban indulni.

Nem tudom hogyan sikerült, de csaknem egy órát elidőztünk Gradóban és már majdnem dél volt, amikor kiértünk a városból és a magasból tekintettünk vissza Grado felé. Az út elején persze találtunk egy kőpadot is egy árnyékos fa alatt, de akkor még korai lett volna leülni, hiszen nemrég indultunk neki a hegynek. Később azonban se árnyék, se pad csak meredek hegyoldal és hőség jutott nekünk és nem mondom, hogy jólesett a felfelé menet a nagy hőségben.

A lenti képen egy olyan útkereszteződéshez érkeztünk, ahol két kagyló két különböző irányba mutat. A felső a Camino Primitivo felé, vagyis egyenesen tovább, ahogyan a sárga nyíl is mutatja, az alsó viszont egy albergeue irányába vezet. Az úttól kb. 800 méter gyaloglásnyira található a San Juan de Villapañada municipal albergue és ha valaki esetleg itt szeretne megszállni, akkor itt kell jobbra fordulnia. Mi egyenesen mentünk tovább felfelé a hegynek.

Anna jól bírta, de nekem nehezen ment a gyaloglás felfelé a melegben, csak nagyon lassan tudtam haladni. Fél 2-kor értünk fel a csúcsra, az Alto de Fresno hegy tetejére. A képen látszik az a kitaposott ösvény, amelyen fel lehet kapaszkodni a Santuario del Fresno kegyhelyhez, a régi templomhoz, de én már nem másztam fel oda.

Anna viszont felszaladt, ő készítette a templomról az alábbi szép képeket.

Mialatt Anna a templomnál fotózott, én elindultam lefelé a hegyről. Alig vártam már, hogy végre lejtőhöz érjünk, ott sokkal inkább komfortosnak éreztem a gyaloglást. Úgy látszik, valaki nem megfelelő cipőben járkált errefelé, mert szegény az útjelző kövön fejezte be pályafutását... :-)

Mit mondjak, lefelé is elég meredek, köves úton kellett letornászni magunkat és a nap egyre forróbban tűzött. Semmi árnyékot nem leltünk arrafelé és még hosszú út állt előttünk. A hegy oldalából rövid csövecskék álltak ki, elméláztam egy ideig, hogy mi célt szolgálhattak, de nem igazán jöttem rá. Talán vízelvezetés a hegy gyomrából, vagy mi lehet? Valaki elmagyarázhatná, mert később több helyen is láttam hasonlót és nem maradhatok bizonytalanságban. :-)

Fél órányi lefelé araszolás után egy meglepő figyelmeztető táblára bukkantam, ami megint csak elbizonytalanított. Egy ideje spanyolul tanulok és ezt az egyszerű szöveget le tudtam fordítani, de nem tudtam értelmezni. Így hangzik: "Figyelem! Veszélyes gyerekek!" Na de mitől veszélyesek? Azt hogy "gyerekek veszélyben" máshogyan kellene írni. Nem értettem a dolgot, de hamarosan erre is választ kaptam...

A veszélyt jelző tábla után egy ház állt, belül egy terasz összecsukott napernyővel. Csak remélni tudtam, hogy egy bár lehet, mert háromórányi gyaloglás után jólesett volna leülni egy kicsit, így hát elkezdtem kiabálni, hogy: Hahó, nyitva vannak? Ki is nézett az ablakon egy fiatal srác és megkérdezte, hogy mit akarok, minek kéne nyitva lennie? Én visszakérdeztem, hogy ez nem egy bár? Ő azt felelte, hogy nem, de mire van szükségem? Csak le szeretnék ülni és egy kicsit pihenni - válaszoltam - mire a srác kijött és beinvitált az alacsonyabb házikóba és hellyel kínált a kanapén. Persze fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, olyan apróságokat én nem szoktam észrevenni, mint például a ház falán lévő "Casita Mandala" felirat, amit még a Gronze is feltüntet San Marcelo településen. A szokásos "honnan jöttél? én magyar és te?" kérdések után meglepődtem, amikor azt felelte, hogy Szlovákiából származik, főleg, amikor hozzátette magyarul, hogy Felvidék. Szóval szomszéd a kis drága! Elmondta, hogy 8 éve él Spanyolországban a spanyol feleségével és már van két gyerekük is. Miattuk tette ki a táblát, mintegy felhívás gyanánt, hogy a gyermekek bizony veszélyesek, mert még nem tudnak önállóan döntéseket hozni, legalábbis jó döntéseket és nekünk felnőtteknek kell helyettük ezt megtenni, illetve alakítani és terelgetni az életüket a helyes mederbe...

Aztán mondtam neki, hogy várom még a barátnőmet, aki bármelyik percben befuthat, el ne menjen a ház mellett. Megnyugtatott, hogy majd ő figyeli. Kis idő múlva Anna csak cseppet lepődött meg, amikor a házból egy ismeretlen alak kiabált neki, hogy "Anna, gyere be!" :-) Lehuppant ő is egy fotelbe, majd Patrik (felvidéki házigazdánk, aki egyébként nem tudott magyarul, legalábbis nem beszélt hozzánk így) térült-fordult és egy tál jéghideg felszeletelt görögdinnyével jelent meg. Soha jobbkor! Ki voltunk tikkadva, szomjasak és éhesek voltunk és erre megkínált bennünket a kedvenc gyümölcsömmel! Sőt, a szekrénye még hideg sört is rejtett, de azt nem mertem kérni, mert nem tudok rendesen gyalogolni tőle... :-)

Patrik egyébként érdekes fazon volt, egy kicsit hippis, egy kicsit spirituális, de mindenképp jószándékú srác benyomását keltette, aki a világbékét hirdeti és ezt igyekszik a maga módján a zarándokoknak is nyújtani. De nincs ám még vége az érdekes találkozásoknak! Kisvártatva újabb két peregrino tért be a házba megpihenni, akikről kiderült, hogy olaszok. Amikor a nevüket kérdeztük, akkor az egyik srác (a jobb oldali) azt felelte, hogy Miklós. De hiszen ez magyar név! Igen tudja, hiszen az édesapja az '56-os forradalom után kényszerült emigrálni, az anyja olasz, de sajnos nem beszél magyarul. Csak néhány szót tud, mint például köszönöm szépen, csókolom és mulatság. Nagyon vicces volt ezeket a szavakat tört magyarsággal hallani ott, akkor, abban a pillanatban egy menedékház hűs társalgójában. Én ezt a fiút azonnal a szívembe zártam, valahogy éreztem, hogy közénk tartozik!

Egyébként itthon derült ki számomra (amikor a képeket válogattam), hogy a Casita Mandala donativós albergueként is üzemel és a Gronzén is feltüntetik. Ahá, hát ezért volt az egyik helyiségben néhány emeletes ágy, most már értem! Időközben elbúcsúztunk Patriktól, tettünk a perselyébe egy kis adományt a szíves vendéglátásért és jól megölelgettük egymást. Közben Miklós kiment az utcára telefonálni, de amikor elköszöntünk tőle, akkor utánunk kiabált, hogy "VIVA MAGYARORSZÁG!" :-)

Ezután még sokat gyalogoltunk a tűző napon, de szerencsére egy rövidebb szakaszon kisebb erdőn keresztül haladtunk, ahol némi árnyékra leltünk.

Alig vártuk, hogy végre megérkezzünk Cornellanába, a kolostor alberguéjébe. Bár a Gronze azt írja, hogy ott nem lehet foglalni, azért én megpróbáltam és WhatsAppon írtam nekik üzenetet, ők meg vissza is igazolták a szállásunkat. Szóval néha érdemes megpróbálni akkor is, amikor reménytelennek tűnik. Ennek tudatában célirányosan mentünk, ami azt jelenti hogy a Río Narceán átívelő híd végénél nem mentünk tovább egyenesen a város irányába, hanem lefordultunk balra egy kellemes sétányra, amint a tábla mutatta a San Salvador kolostort. A sétányról egyszer még le kellett térnünk bal kéz felé és egy kis gyalogos hídon továbbhaladni, ahogy az utolsó képen is látszik. Érdemes figyelni, mert nehezen észrevehető az aszfaltra festett sárga nyíl.

Az utolsó méterek mindig a legnehezebbek. Magam sem értettem az okát, hiszen nem mentünk túl hosszú távolságot, de mégis elfáradtunk a nap végére. Becsekkoltunk az egyszerű, de tágas és tiszta szállásra és megkezdtük a rutinműveleteket, úgymint lepakolás, zuhanyzás, mosás, teregetés. Amíg Anna kiszaladt fotózni, addig én az udvaron írogattam a naplómat. A szomszéd asztalnál ült egy kanadai nő és egy másiknál egy pasi, akiről akkor még nem derült ki, hogy kicsoda is valójában. Mindenesetre itt találkoztunk először Sharonnal és James-szel.

Annának szerencséje volt, mert amikor kiment fotózni, éppen akkor nyitották ki a templom kapuját egy rövid időre, de aztán be is zárták. Legalább ő be tudott menni és persze fotózott is néhány képet, íme.

A kolostor alberguéjében volt ugyan konyha, de nem vásároltunk semmiféle ennivalót, így elhatároztuk, hogy bemegyünk a városba vacsorázni. Az éttermekhez és boltokhoz nem kellett visszamenni arra az útra, ahonnan jöttünk, hanem egy másik hídon a félig kiszáradt Nonaya folyócskán átkelve és 200 métert sétálva elértünk egy forgalmasabb utcához, ott találtunk mindent. A híd mellett egy horgászoknak szóló figyelmeztető tábla kelltette fel érdeklődésemet, mert bár ezt is le tudtam fordítani szó szerint, de nem tudtam értelmezni. A választ másnap kaptam meg az esti asztaltársaságunk egyik spanyol tagjától, de ne ugorjunk még ekkorát....

A változatosság kedvéért most narancsfákat láttunk errefelé.

A supermercadóban vettünk másnapra vizet és banánt, majd leültünk az egyik étterem teraszán, de persze itt is várnunk kellett este 8-ig, amíg a konyha is kinyitott. A peregrino menü bőséges volt, nem is tudtuk megenni mindet. Közben Annának megtetszett Messi (ez persze csak vicc), amin jókat vihogtunk. Időközben megtelt az étterem és a pincérnőt alig tudtuk megállásra bírni, így inkább bementem fizetni. Akkor fotóztam le az Asztúriára jellemző sidra kiöntő automatát. Nem gondoltam, hogy már ilyen is létezik, de igen. Normál esetben Asztúriában a menő pasik, na meg a menő pincérek úgy öntik a sidrát a pohárba, hogy az üveget a fejük felett megbillentve éppen a pohárba találnak, melyet a másik kezükben lent a lábuk mellett tartanak. A technikáról írtam már korábban, ITT olvashattok róla bővebben.

Jöjjön hát a mai etapunk szintmetszete, ahol a piros bogyós helyen semmit nem lehet venni, enni, inni, a zöldeknél viszont igen. 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)