Lassan, de biztosan haladunk Santiago felé, az eső sem állhatja utunkat. Találkoztunk magyarokkal, horreókkal, bakancsokkal, este meg egy királynői emelvényen aludtam!

Az utolsó előtti gyaloglós napra ébredtünk. Az ablakon kinézve elég barátságtalannak tűnt az idő, apró szemekben szitált az eső, ahogy Galiciában szokott. Ennek ellenére nem volt túl hideg, tehát úgy döntöttem, hogy továbbra is a térdnadrágomban fogok gyalogolni, mert abban éreztem legjobban magam. Elég hosszú utat terveztünk mára, de valamilyen számítási hiba folytán csak 25,6 km-t írtam fel a saját magam kreálta szintmetszetes térképre, ami a valóságban 27,8 km lett. Most már értem, hogy miért fáradtunk el annyira a nap végén... De ne szaladjunk ennyire előre. 

Háromnegyed 8-kor indultunk el Boentéből, még éppen hogy csak világosodott. A hosszú etapra való tekintettel kivételesen most Anna is elindult velem egy időben, de aztán hamar elhagyott. Errefelé azonban már szó sem lehetett egyedüllétről, magányos bandukolásról, hiszen előző nap becsatlakoztunk a Francia út nyomvonalába és itt már nagyon sokan jártak az úton. Úgy beszéltük meg, hogy majd az első bárnál reggelizünk és kávézunk. A 2,5 km távolságra lévő Fraga Alta településnél (ahol balra irányított a jelzés), az Albergue Santiago alsó szintjén lévő bárnál pillantottam meg Annát, aki már ott kávézott. Csatlakoztam hozzá és egy ideig innen néztük az úton elhaladó esőkabátos zarándokokat. Volt belőlük bőven. Aztán mi is továbbindultunk. A szemerkélő eső hidegen áztatta csupasz lábszáramat, ahonnan a víz akadálytalanul csordogált le a zoknim, majd a cipőm felé. Hosszútávon biztosan nem lett volna kellemes, de szerencsére hamar elállt az eső. Aztán újrakezdte és megint elállt. Ez így ment egy pár órán keresztül, aztán később végleg abbahagyta. Ribadiso de Baixo előtt végre megint előjött emlékeimből az ismerős helyszín. 2016-ban a patak túloldalán lévő zarándokszálláson töltöttük jól megérdemelt pihenésünket Erikával egy 26 km-es nap után. Most az volt a vicces, hogy miközben esett az eső, egy pacák slaggal mosta az amúgy is csurom vizes utcát....

A mai napon még egy érdekes dolog történt velem, mégpedig az, hogy egyáltalán nem fotóztam. Egyetlen darab képet sem. Hogy ma mégis fotókkal telitűzdelt posztot olvashattok, az Annának köszönhető, aki átküldte nekem a képeit, abból válogattam néhányat. Érdekes, hogy 2011-ben ugyanígy jártam éppen ezen a szakaszon azzal a különbséggel, hogy akkor 5 db fotót sikerült egész nap kattintanom. Most ezt alulmúltam, mert nullát fényképeztem. Lehet itt valami a levegőben errefelé... :-) Történt más is. Valahol még Arzúa előtt azt vettem észre, hogy Anna az út közepén beszélget két esőkabátos zarándokkal. Ahogy közelebb értem, megfigyeltem, hogy pont ugyanolyan Decathlonos poncsót viseltek mint én. Csatlakoztam a diskurzushoz és kiderült, hogy magyar házaspárról van szó, akik Veszprémből valók és olvasták a blogomat, a poncsó tehát nem véletlenül hasonló. :-) Azt is elmesélték, hogy az én indíttatásom alapján vágtak neki a Francia útnak még tavaly, de akkor csak Leónig jutottak, idén meg onnan folytatják tovább. Erre most itt összefutunk az úton! Milyen kicsi a világ! :-)

Az eső miatt elég lassan haladtunk, fél 11 körül értünk be Arzúába. Erre a városra emlékeztem, a hosszú egyenes úton kora reggel haladtunk át 2016-ban, amikor még szinte semmi sem volt nyitva. Most szerencsére már kinyitottak a kávézók, amikor odaértünk. Lepakoltunk az egyik fedett teraszon és lecibáltam magamról a poncsót, mert időközben elállt az eső. Itt ért utol bennünket Aliz, akitől tegnap Melidében vettünk búcsút. Ma még egyszer elbúcsúztunk tőle. :-)

Arzúa után szép kis erdei utakon gyalogoltunk tovább. Bár már nem esett az eső, a fák leveleiről még elég sokáig csöpögött a nedvesség, az út pedig meglehetősen sáros volt. A felázott talajon nagyon kellett figyelni, hogy hova lépünk, ezért a megszokottnál egy kicsit lassabban haladtunk. Érdekes, mégis sokkal jobban bírtam ezt a részt, mint a hegyeket, mert itt már csak kisebb dombocskákon át vezetett az út, a nagy hegyeket már magunk mögött tudhattuk. Ez biztosan hatott a tudatalattimra is, mert már nem volt bennem semmiféle stressz vagy aggodalom a fizikai állapotom miatt.

Amikor összeállítottuk az etapokat és elkezdtük lefoglalni a szállásokat, akkor kaptam néhány tippet, hogy hol érdemes megszállni, mert az adott helynek van valami pozitív kisugárzása vagy más okok miatt. Ahogy bandukoltunk az úton, egyszer csak felkaptam a fejem, mert épp ott álltunk az egyik ilyen albergue előtt, amit még Nóri peregrina javasolt nekem. A Taberna Vella sajnos túl közeli lett volna a mai napra, hiszen Pedrouzóig mindenképp el akartunk jutni és ott foglaltunk szállást is, mindenesetre érdekes, hogy én, aki általában simán elmegyek a fontosabb dolgok mellett is, ezt a bejáratot egyből észrevettem. Talán legközelebb majd kipróbálom. Azért is érdekes, mert ez az albergue az út bal oldalán volt, jobbra viszont egy nagy terasszal rendelkező bár kellette magát és csábította betérésre a fáradt zarándokokat, szóval elsőként azt kellett volna észrevennem. Nem baj, másodszorra a bárt is sikerült felfedeznem és egy jobbraáttal máris az egyik asztal felé vettem az irányt. Mindennek oka van. Nemcsak azért kellett ide betérnünk, hogy megpihenjünk és erőt gyűjtsünk a hátralévő közel 15 km távolsághoz, hanem azért is, hogy megint találkozzunk két magyar zarándokkal. Anya és fia együtt járták a Francia utat, látszott rajtuk, hogy nagyon élvezték!

Átkeltünk az A54-es autópálya felett, majd utána megint szép, de felázott erdei utakon folytattuk a gyaloglást.

Három óra körül érkeztünk A Calle de Ferreiros faluba, ahol az út két oldalát összekötő horreo, vagyis egy tipikus galiciai gabonatároló alatt kellett áthaladnunk. Naná, hogy itt is egy panziót működtettek Casa de Horreo elnevezéssel. A bakancsos fotók viszont néhány lépéssel odébb, a Casa de las Botas elnevezésű háznál készültek. Errefelé már minden a zarándokok figyelmének megragadásáról és főleg becsalogatásukról szólt.

Még mindig felhős volt az ég felettünk, de már nem esett. Ezen a napon többször is üzentem a lefoglalt szállásunknak, hogy ne aggódjanak, biztosan megyünk csak kicsit később, nehogy odaadják az ágyunkat másnak. Nagyon messze volt még Pedrouzo és a talajviszonyok sem segítették a gyors haladásunkat, de azért így is szép volt az út. 

Pedrouzo előtt 6 km-rel sétáltunk át A Brea településen, ahol észrevettünk egy kis bárt. Betértünk és lehuppantunk a kerti székekre. Ekkor már fél 5 is elmúlt, így megint írtam a szállásnak, hogy jövünk, haladunk. Ittunk egy-egy pohár citromos sört és kaptunk hozzá olívabogyót is. A személyzet nagyon kedves és szívélyes volt hozzánk (ők ülnek a fotón a bejárat mellett). Nekem nagyon jólesett a jéghideg clara (citromos sör) és szinte megtáltosodtam tőle!

Santa Irene közelében már felsejlett az út vége, innen már csak 3,5 km távolságra voltunk Pedrouzótól. Nekem most valahogy könnyebben ment, a változatosság kedvéért most Anna lassult be, pedig ő sokkal jobb kondiban volt nálam. Valami miatt most mégsem, vagy engem hajtott valamiféle rejtett energia, nem tudom. Mindenesetre innen még menni kellett egy darabig.

Fél 7-re értünk be Pedrouzóba. A municipal szállással majdnem pontosan szemben foglaltunk ágyat, az Albergue Mirador nevű zarándokszálláson. Szerencsére a hospitalera rendes volt és tartotta a szavát, mert nem tett fel bennünket az emeletes ágy tetejére, hanem két alsó ágyat hagyott meg nekünk. Mi érkeztünk utolsónak, a szállás velünk már megtelt. Nekem egy különös ágyat osztottak ki, egy régi kőből készült emelvényre helyezték el a matracomat, az funkcionált ágyamul. Mondjuk kár volt benéznem a matrac alá, mert volt ott minden, papírzsepitől kezdve a szöszmöszökig, nem is akarom részletezni, hát nem tudom hogy mikor takarítottak ki alatta rendesen. Féltem is egész éjjel, hogy mikor mászik elő az a kis bizonyos vérszívó, de csak egy nagy pókot sikerült levadásznom, amint korzózott a karomon. A póktól nem félek, csak rám ijesztett a kis dög, ezért muszáj voltam felsikoltanom halkan, de csak a fél szoba ébredt fel rá, szóval semmi gond nem volt... :-) Az úszómedence ne tévesszen meg senkit, az zárva volt és amúgy is csak 5 euró plusz befizetésével lehetett volna használni.

Fürdés után átmentünk az egyik szemközti étterem teraszára vacsorázni, majd néhány perc múlva leszakadt az ég! Akkora vihar kerekedett, hogy áldhatjuk a jóakaróinkat, hogy nem útközben kapott el bennünket. A gondviselés vigyázott ránk! 

Ezután Anna még elment fotózni én meg visszatértem a szállásra naplót írni. Holnap érkezünk Santiagóba, nagyon készültünk már rá mindketten! Anna azért, mert még nem járt ott, de sokat hallott róla, én meg azért, mert tudom, hogy mi vár rám... :-) 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)