Szikrázó napsütés, szép tájak, víztározó, viadukt és egy nevenincs rácsos szerkezet.

Már előző nap is azon törtük a fejünket, hogyan fogjuk megoldani a mai etapot? Azon túl, hogy a térkép szerinti 33 km már önmagában is túl hosszú távolságnak tűnt, semmilyen lakott település nem lesz útközben. Igaz, hogy 22 km környékén lesz majd egy albergue az Embalse de Alcántara víztározónál, de azt egy jó ideje bezárták, tehát olyan mintha nem is lenne. Nemcsak mi tanakodtunk a megoldáson, hanem több zarándok is, köztük a két spanyol nőci, Merci és Helena  is, akik előző este előrukkoltak egy ötlettel. 

Mivel a spanyolok nagyon nyitottak és barátkozóak, a két peregrina hamar elintézte a szállásadónkkal, hogy reggel ő fog bennünket elvinni kocsival a víztározóig és így majd osztozhatunk a költségeken. The business is business. Sőt, azt is megbeszélték, hogy előtte még elvisz bennünket reggelizni is egy helyi szuper kávézóba, amit amúgy a zarándokok nem ismernek, mert nem közvetlenül a kijelölt út mentén helyezkedik el. Így is történt, reggel fél 9-kor mindannyian a szállás előtt találkoztunk, majd beültünk a kocsiba és átsuhantunk a Churrería Ronco Tovar nevű reggeliző helyre. Aki itt száll meg Casar de Cáceresben, annak mindenképp ajánlom ezt a helyet, mert isteni finom tükörtojásos szendvicseket lehet kapni náluk! Jól bereggeliztünk, mert a mai napon más települést már nem érintünk. Ezután visszaszálltunk a kocsiba és a szállásadónk elvitt bennünket a víztározó túlpartjáig, ahonnan már a jelzett úton gyalogolhattunk.

Készítettünk néhány fotót, majd elbúcsúztunk egymástól. Akkor még nem tudtuk, hogy látjuk-e még valaha egymást a két spanyol peregrinával, hiszen ők máshogyan etapoltak, de annyit elárulhatok, hogy igen, pár nap múlva ismét összefutottunk velük. Hideg volt a reggel, de legalább gyönyörűen sütött a nap és egyetlen felhő sem úszott az égen! Hurrá! Egy 20-30 métert vissza kellett ballagnunk az országúton, majd ott megtaláltuk a jelzést és az ösvényt is, amely felfelé vezetett egy kisebb hegyoldalon. 

Megmászva a kaptatót, a domb tetejéről nagyon szép kilátás nyílt a víztározóra. Látni lehetett az N-630 jelzésű hű társunkat, az országutat is, távolabb pedig egy nagy viaduktot, melyen a spanyol gyorsvasút, az AVE közlekedett.  

Amikor végre megint ellaposodott a felszín és nem meredeken kellett fölfelé gyalogolni, egyszer csak előbukkant két marha a földúton. Éppen velünk szemben jöttek, ők is meglepődtek, mi is. Egy ideig néztük egymást, de aztán nem volt más választásunk, szép nyugodtan elindultunk, kerültünk bármiféle hirtelen mozdulatot és végül minden gond nélkül elhaladtunk mellettük. Huhh. Később még sok állatot láttunk errefelé, de jobban szerettük, amikor kerítés mögött voltak... Pocsolyából itt sem volt hiány, de ki tudtuk kerülni azokat, reménykedtünk, hogy később sem lesz dagonyázás... 

Szép virágos úton gyalogoltunk, sok lovat és birkát láttunk a kerítések mögött, sőt még egy picike báránykát is sikerült lencsevégre kapni. Sajnos a napszemüvegemet még mindig nem tudtam megragasztani, így használni sem, pedig nagyon hiányzott a szikrázó napsütésben. 

Szép virágos tájakon, szavanna-szerű környezetben folytattuk utunkat. A távolban már felbukkant egy település, nem lehetett más, mint Cañaveral, aznapi célállomásunk. 

Egyre közelebb kerültünk a városkához. Időnként a lenti képen látható rácsos szerkezeten kellett átmennünk. Máskor is találkoztam már ezzel a műtárggyal, de fogalmam sincs mi a neve és igazából a funkcióját sem ismerem. Csak annyit tudok róla, hogy óvatosan kell rajta átlépkedni és persze a túrabotot sem lehet segítségül hívni, mert nincs hova kitámasztani, hiszen könnyen lecsúszik az ívelt felületről. Kikerülni sem tudtuk, mert jobbra-balra drótkerítés határolta, szóval muszáj volt egyensúlyoznunk és ügyesen átkelni rajta. Szerencsére mindkettőnknek sikerült. :-) 

Cañaveral előtt még találtunk egy útjelző követ, melyen pihenni lehetett egy keveset, útjelző táblát mindenféle nyilakkal, de bennünket csak az érdekelt, hogy már mindössze 1 km van hátra. 

Fél 2 körül érkeztünk meg a városba. A lenti fotót Rózsa készítette (mint ahogy jó néhány egyéb képet is, tehát vegyesen láthatjátok mindkettőnk fotóiból a válogatást). Én - jó szokásomhoz híven - biztosan elmentem volna az épület mellett, pedig érdemes szemügyre venni. A képeket válogatva belenagyítottam a fotóba és azt vettem észre, hogy a bejárat feletti táblán az állt, hogy 1924-ben épült, azaz éppen 100 éves! Jó, egy kicsit rozogának tűnik, de akkor is, mennyi időt kibírtak már ezek a falak!

Könnyen megtaláltuk a kiszemelt privát alberguét, hiszen a főutcán helyezkedett el. Tudatosan választottuk ezt a szállást, mivel a Gronzén nagyon jó értékeléseket kapott. Valóban megérdemelte, nem csalódtunk benne, bátran merem ajánlani bárkinek. A hospitalero nagyon kedves volt, a helyiségek ragyogtak a tisztaságtól és még a ruháinkat is ki tudtuk mosatni. Elsőként érkeztünk az alberguébe, de ez nem csoda, hiszen mi "átugrottunk" 22 km-t.  Válogathattunk az ágyak közül. Rózsa egy bentebb lévő alsó ágyat választott, én viszont a bejárattal szemközti egyetlen szimpla ágyat, így nem aludt felettem senki.

Délután elkezdtek szállingózni azok a zarándokok is, akik bevállalták a 33 km-t, de még így sem került senki sem a felső ágyakra, inkább megnyitottak egy másik szobát is, szóval nagyon jófej volt a hospitalero. Megérkezett Francois a francia zarándok is, aki eléggé köhögött és belázasodott. Úgy tűnt, hogy őt is legyűrte a kéthetes hideg, esős időjárás. Le is feküdt hamar aludni, ez a legjobb gyógymód ilyenkor. Szerencsére Rózsa már a gyógyulás útjára lépett, csak még egy kicsit gyengébb volt, mint régebben, de innen már reméljük, hogy megerősödik hamar. Az ablakunk a hátsó udvarra nézett, ahol két lóval foglalkozott egy lovász és még két kutya is ólálkodott körülötte. Nagyon békések voltak, sokáig néztem őket...

Gyors zuhanyzás után elmentünk egy közeli étterembe ebédelni, amit egyben vacsorának is betudtunk. Azt volt a tapasztalatunk, hogy ha fél 4 vagy 4 előtt még el tudjuk csípni a konyhát, akkor azzal gyakorlatilag letudjuk az aznapi főétkezést, mivel többnyire háromfogásos menüt adtak. Itt előételnek egy lecsót tükörtojással, majd főételnek pacalt bagettel, végül a kedvenc dinnyémet. Nem panaszkodhattam. :-)

Ezután elmentünk a városba körülnézni. Egy meredek utcácskán felsétáltunk a templomhoz. Nagyon elcsendesült a környék, ez még bőven a szieszta idején volt, így természetesen a kis bolt is zárva tartott. Meg kellett várnunk a nyitást, hogy másnapra vizet vásároljunk (inkább mindig ásványvizet ittunk, mint csapvizet, biztos ami biztos). 

Mire visszaértünk a szállásra, a ruháink kimosva, megszárítva és illatosan vártak bennünket. Később még befutott Yannick a svájci zarándok és Lorriane Londonból, a mi szobánkba kerültek. Yannick mindig azzal viccelődött, hogy én biztosan egy híres író vagyok, mert állandóan a naplómat körmöltem egy füzetbe. Ez persze nem igaz, sem az író, sem a híres, de még az sem, hogy állandóan naplót írtam volna, csak ő mindig azokat a pillanataimat kapta el, amikor éppen irkáltam... Este még visszamentünk a vendéglőbe egy pohár borra, ahol a pincér megismert bennünket délutánról és nagyon kedves volt velünk. Neki még másnap fontos szerep jutott, de azt majd csak a következő posztban írom le. Neeem, nem vitt minket kocsival sehova! :-)

Az étteremben már elég sok helyi vendég gyülekezett, kiderült, hogy Real Madrid - Manchester City meccset néztek. Elképesztő hangulatot produkáltak! Egy gólnál azt hittem, hogy lemegy a háztető az üdvrivalgástól és a gólörömtől! Ott volt a falu apraja-nagyja, a pár hónapos csecsemőtől kezdve az aggastyánokig. Fél 10-kor jöttünk el, de még a gyerekek is javában szurkoltak! Mi azonban visszaballagtunk a szállásra, mert másnap hosszú etap várt ránk, nem mindennapi kalandokkal!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)