Egy nagyon nem ingerszegény nap! Placebo és Casablanca, szerpentin, szőlő, szüreti piknik sok borral, ahol megtanultam egy új borivó technikát is. :-)
Az egyházi alberguében 7-kor volt reggeli és a változatosság kedvéért ismét lekváros piritóst ettünk, ki tudja hányadikat már az El Camino során. Egyszerűen nem tudtam megunni, úgy látszik a szervezetünk nagyon kívánta az édeset, hiszen sok energiát vesztettünk az úton. A két hospitalerától elbúcsúztunk, még puszit is kaptunk, majd negyed 8-kor útnak indultunk. Valószínűleg ezen a szálláson felejthettem az egyik pár kimosott túrazoknimat és mivel egyik nap a hátizsákomról lesett egy fél pár száradó zokni, így már csak két és fél pár túrazoknival folytattam a gyaloglást...
Magunk mögött hagytuk tehát Placebót, akarom mondani El Acebót. Az út vége felé több településre is ráaggattam valami más nevet, mert addigra már nagyon keveredtek a fejemben a spanyol városnevek, nem nagyon tudtam megjegyezni őket és sokszor valami hozzá hasonló, de számomra ismerősebbnek csengő névvel illettem bizonyos falvakat. Így lett El Acebóból Placebo, bocs. Szép volt a reggel, ahogy a nap előbukkant a hegyek közül. Sokat beszélgettünk útközben és hamarosan egy gyanúsan hosszú szerpentinen találtuk magunkat. Nem tudom hogyan, de sikerült eltévednünk, jobban mondva a gyalogösvény helyett az autóútra keverednünk, pedig ilyen szép kis nyilak is jelezték a helyes irányt.
Ez az út is Ponferrada felé vezetett, csak sokkal hosszabb volt, ráadásul az aszfalt egyáltalán nem tett jót Zoli lábának, bár ő szeretett rajta menni. Ennyi gyaloglás után már jól érzékelhetően különbséget tudtam tenni az aszfalt és a földút közötti minőségen és nekem sokkal komfortosabb érzés volt a földúton vagy a gyalogösvényen haladni. Az út meredeken lefelé vezetett, aminek kifejezetten örültem, hiszen nekem a felfelé volt a mumus. Zoli lába még mindig fájt, így elég lassan haladtunk, amit nem bántam az ismert okok miatt... Úgy haladtunk, mint két csiga.
Nagyon szép templomok és hidak mentén vezetett az utunk.
A látnivalóra nem panaszkodhattunk, az idő viszont egyre melegebb lett. Egy nagyon érdekes platánfasor mellett is eljöttünk, több ilyet láttunk errefelé. Az volt a különlegessége, hogy a fák ágait valahogy összenövesztették és ily módon a fasor egy összefüggő faláncot alkotott. A lombkoronáitól és háncsaitól megfosztották már szegénykéket, de lombos állapotában biztosan nagyon kellemes, hűvös árnyékot adhatott ez a fasor. Majd jövőre megint...
Az első bárnál természetesen megálltunk, jobban mondva a másodiknál, ott hátul jobbra...
Nem tudom miért, de ezen a környéken a cicák ragadtak rám, itt is odatelepedett mellém egy szép példány. Ez a macs egyébként egy tipikus spanyol cica volt, mert míg nálunk a szürke csíkos a legelterjedtebb, itt Spanyolországban ez a zsemleszínű, mancsainál és a fülénél sötétebb barna volt honos. Amikor leakartam fotózni, mindig elfordult a kis piszok. Irigylem egyébként a macskákat, ők az egyetlenek, akik mindig azt csinálják, amit ők akarnak és semmilyen csellel nem lehet rávenni őket az ellenkezőjére. Szeretnék macska lenni! :-)
Ponferrada előtt sikerült még egyszer eltévednünk és a hosszabb utat választanunk. Ott előttünk balra ment éppen Ed, a kanadai pasi, aki lemaradt feleségétől Dan-től és tőlünk kérdezte meg, hogy melyik a helyes út. Na hiszen, vak vezet világtalant! :-)
Nagyon sok szüretelő traktor és utánfutó ment el mellettünk rogyásig felpakolva szőlővel! Hurrá, újra szőlőültetvények mellett haladtunk! A hosszabb út amúgy nagyon kellemes részen vezetett be Ponferradába.
Fél 1 körül értünk Ponferrada városába és már elég fáradtak voltunk, így szó szerint lerogytunk egy padra pihenni. Nagyon tanakodtam, hogy itt maradjak-e, nem igazán akaródzott tovább menni. Tudtam, hogy E itt fog megszállni, így szívem szerint maradtam volna. Az eszem viszont azt súgta, hogy haladjak tovább, hiszen Kriszti már nincs túl távol. Majdnem egy órát tipródtam ott a padon, szegény Zoli pedig mit sem sejtett arról, hogy mi jár a fejemben... Végül Zoli az indulás mellett tette le a voksát, nekem pedig ismét döntenem kellett, menjek vagy maradjak. Nagyon nehezen szántam rá magam, de végül elindultam Zolival. Rosszkedvűen, nyűgösen, a legnagyobb melegben fél 2-kor vágtunk neki a délutáni etapnak. Tudtuk, hogy 16 km-en belül nem lesz szállás, így minimum 4 órányi gyaloglás várt ránk a hőségben. Az első utunk egy gyógyszertárba vezetett még ott Ponferradában, mert Zolinak egyre jobban fájt a lába. A patikus nagyon kedves volt, persze egy szót sem tudott angolul, de Zoli megmutatta hogy hol fájt a lába és a gyógyszerésznő egyből tudta, hogy milyen kenőcsre van szüksége. Valami diclofenac tartalmú kencét kapott kb. 10 euró volt, ha jól emlékszem. Ezután egy gyors fotó a templomosok váráról...
...majd egy másik egy szabadtéri kondiparkról...
... és már indultunk is tovább. Különös hatással voltunk egymásra Zolival, mert ezen a napon harmadszor tévedtünk el! Ketten együtt nagyon jól el tudtunk tévedni! :-) Alig találtuk a városból kivezető utat és ott köröztünk a város szélén az egyik zsákutcából a másikba. Végre egy spanyol bácsika útba igazított, így véglegesen magunk mögött hagytuk... Ponferradát.
Szőlőültetvények mellett vezetett az utunk és addigra már lehullt rólunk minden szemérem, már ami a szőlődézsmálást illeti. Végigettük a fehér és vörös szőlők minden fajtáját és Zoli - úriember lévén - még arra is ügyelt, hogy ne az út menti poros, hanem a beljebb lévő tisztább szőlőkből szedjen nekem. :-) Köszi! Nagyon finom volt és sok energiát gyűjtöttünk általa. A porról jut eszembe egy szösszenet: amikor már nagyon elgyötörtek voltunk és a fáradtságtól alig álltunk a lábunkon, egy szüretelő traktor jött felénk a távolból és eléggé porzott körülötte az út. Ekkor Zoli kifakadt, hogy "... ez a kib...ott traktor is ideporzik az orrunk alá!" Persze a traktor nagyon lelassított, amikor közel ért hozzánk és egy szem port sem kavart fel mellettünk elhaladva, ekkor Zoli előállt a módosított verzióval, hogy "... ez az aranyos kib...ott traktor nem porzik ide az orrunk alá!" Szóval, már nagyon nyűglődtünk és még a vizünk is fogytán volt, amikor egy kis kápolna előtt megláttunk egy kutat.
A víznél már több ember gyűlt össze, akik ott falatoztak az árnyas fák alatt és láthatóan jól érezték magukat. Odamentünk hozzájuk és megkérdeztük, hogy vajon ivóvíz folyik-e a csapból. A válasz határozott NEM volt, de rögtön hozzátették, hogy szívesen adnak a saját ballonjaikból. Mint később kiderült, spanyol szüretelő munkások voltak, akik itt költötték el ebédjüket vagy uzsonnájukat vagy tudomisénmijüket, mindenesetre jóízűen falatoztak. Finom, friss, jéghideg vizük volt, amiből megtölthettük kulacsainkat.
Ekkor megkínáltak vörösborral is. Hej! Több üveg behűtött vörösbor lapult a hűtőtáskájukban! :-)
De nem akárhogy kellett ám inni a bort! Egy rugalmas tömlőszerű valamit töltöttek tele borral, aminek a végén egy pici lyuk volt. Namármost ha az ember megnyomta a rugalmas részt, akkor a pici lukon spriccelt ki a bor éppen az alany szájába. Gondolom higiéniai oka lehetett, hogy ne kelljen egymás szája után inni, de lehet az is, hogy ez egy közismert szerkezet csak én nem találkoztam vele eddig. Íme a szakszerű borivó technika egy eredeti spanyol szüretelőtől:
Igen ám, de én nem ismertem ezt a technikát és először fel sem tűnt, hogy a többiek hogy isznak, így amikor hozzám került a cucc, akkor úgy bekaptam, mint a cumisüveget és bizony jól meghúztam a finom, hideg vörösbort! Persze jól kinevettek én meg nem győztem szabadkozni, amikor Zoli felvilágosított, hogyan is kellett volna innom. Basszus, hogy ezt miért nem előtte mondta! :-) Ezután a szüretelők megkínáltak egy-egy falat kolbászkarikával és hozzá friss házikenyeret is adtak. Amikor látták, hogy nagyon ízlett, akkor levágtak még nekünk egy-egy jókora darab kolbászt és invitáltak, hogy falatozzunk velük együtt. Nagyon jólesett, ki voltunk már éhezve, ráadásul ez a kolbász hasonlított a mi magyar parasztkolbászunkhoz. Nem sajnálták belőle a paprikát és a húst sem, egyáltalán nem volt zsíros, nagyon fincsi volt! És még nincs vége! Amikor megettük és ismét leöblítettük egy kis borral, akkor egy nagy lepényszerű valamiből is vágtak nekünk, ami belül meg volt töltve szalonnával, kolbásszal meg valami húsféleséggel. Zoli bevágta azt is, de én már nem bírtam többet enni, azonban spanyol vendéglátóink nem hagyták ám annyiban, hanem adtak egy nagy fehér szalvétát, hogy csomagoljam be és majd megeszem később. Nagyon aranyosak voltak, teljesen egyszerű emberek, de annyi szívélyesség és jóság áradt belőlük, hogy nagyon meghatódtam tőlük. És egy kép, ahogy Zoli átszellemülten fogyaszt... :-)
A jó kis lakoma után alig bírtunk elindulni, de muszáj volt, mert a következő szállás még nagyon messze volt. Nehezen vánszorogtunk előre és nagyon későn, este 7 órára értünk be Cacabelosba, amit fogalmam sincs miért, de Casablancának neveztem át, pedig nem is hasonlít rá. De ezt legalább meg tudtam jegyezni. :-) Hosszú nyűglődésünknek meg lett a jutalma, mert egy szuper kis szállásra érkeztünk! Egészen különleges hangulata volt! Az udvaron pedig Magdi és Péter üdvözölt bennünket, akik rögtön hellyel és vörösborral kínáltak minket! Na meg egy kis camembert sajtot is csipegettünk hozzá. Ez már túl sok volt a jóból, vajon mivel érdemeltük ki mindezt? :-) Íme az udvar...
A szállás különlegessége az volt, hogy kétágyas kis szobákra osztották...,
...amelyekben végre nem emeletes ágyon kellett aludni, sőt még szekrények, asztalka és olvasólámpa is növelte a komfortot. Micsoda luxus! :-)
Fürdés után bementünk a faluba, de már nem akartunk vacsorázni, mert jól voltunk lakva. Zoli meghívott egy pohár borra, így beültünk egy hangulatos bár teraszára. Lelazulva borozgattunk és mogyorót csipegettünk hozzá, amikor egyszer csak megjelentek Magdiék, akiknek addigra szintén nagyon jó kedvük volt már! :-) Invitálásunkra csatlakoztak hozzánk..., na még egy kanyar. Ma sem kell altatni... Közben az utcán elütöttek egy biciklist, de nem lett semmi baja, felpattant és ment tovább, mi jobban megijedtünk, mint ő. Aztán visszasétáltunk a szállásra és desszertnek rácuppantam az ingyenes internetre. :-) Nem volt egy ingerszegény nap a mai, az biztos!
