Egy hosszú vándorlás után illatos bokrok és szép nagy krumpli kövek mentén haladtunk, majd ismét bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek.

Nem keltünk túl korán, rápihentünk a hírhedt 17 km-es szakaszra. Kb. fél 9-kor indultunk és meglepetésünkre egy nagyon kellemes, árnyékos, fasorral övezett gyalogút vezetett át a Mesetán.

Jól feltankoltunk vízzel és némi ennivalóval, így a szokásosnál nehezebb terhet kellett cipelnünk. Utólag azt kell mondjam, hogy feleslegesen biztosítottuk túl magunkat, mert a 8. km-nél egy Camino businessman üzemeltetett egy kisebb lakókocsis bárt, erre azonban előre nem számíthattunk. Többször jártam úgy az út során, hogy majdnem elfogyott a vizem vagy csak éppen néhány korty maradt az utolsó kilométerekre, ami nagyon nehéz pillanatokat okozott, így az El Camino alatt megtanultam megbecsülni a vizet. Eddig sem pazaroltam az éltető nedűt, de azóta még nagyobb becsben tartom, mert megtapasztaltam, hogy milyen szenvedni a hiányától. Jó tanács: SOHA ne vedd félvállról, hogyha kevés a vized! Ne gondold, hogy majd biztosan lesz valami kút vagy bár, mert Murphy óta tudjuk, hogy éppen akkor nem lesz. De ha mégis, akkor mindig töltsd tele a kulacsodat! Inkább cipelj 7 dl-el több súlyt, mint szomjazzál!

A lakókocsis kitérő után folytattuk utunkat. Nem sok zarándokkal találkoztunk, gondolom a többség inkább hajnalban indult, nem úgy, mint mi. :-) Ma megint beszélgetős napunk volt Krisztivel, így tulajdonképpen szinte észre sem vettük, hogy az El Camino egyik leggyötrelmesebb szakaszát tapostuk. Nekünk egyáltalán nem volt megerőltető, de mint tudjuk, fejben dől el minden és mi nagyon rákészültünk erre a napra. Már több órája egyetlen fa vagy árnyék sem segített bennünket, mégis teljesen jól éreztük magunkat!

Nem úgy mint előző nap, amikor már alig vánszorogtunk be a kitűzött célig. Kb. a 16 km-nél egy mentőautó jött szembe a földúton és lelassított, majd megállt mellettünk és megkérdezte az orvos, hogy jól vagyunk-e. Nem nagyon értettük, hogy miért kérdezi, de mondtuk neki, hogy ha előző nap jött volna, akkor rögtön az infúziót is beköthette volna. :-) Később megtudtuk, hogy legalább 20 embernek kötözték be a lábát vagy látták el a sérüléseit. Azért már nagyon vártuk, hogy beérjünk az első településre, amely végre 17 km után felsejlett a messzi távolban.

Calzadilla de la Cueza 55 lakosú kis falu, de bárjának teraszán ha nem is ennyi, de elég sok zarándok pihent és oltotta szomját. Sokan itt maradtak és nem vállalták be a délutáni hőséget, nem úgy mint mi, akik szerettünk szenvedni. :-) Ez így természetesen nem igaz, de inkább a forróságot választottuk, mint a korán kelést és a hideg, sötét reggeleken való botorkálást.

Már nem emlékszem, hogy az alábbi fotó Calzadillaban vagy Ledigosban készült, mindenesetre nagyon tetszett a falra festett peregrino, hát megörökítettem. (Később megnéztem, Calzadilla de la Cueza település volt, rögtön a 17 km-es hírhedt szakasz végén.)

Annyi biztos, hogy a Ledigosi albergue nem nyerte el tetszésünket, így továbbmentünk. Talán nem is volt még ilyen, hogy visszautasítottunk volna egy szállást, de ez valahogy nagyon barátságtalannak tűnt. Bementünk, körülnéztünk és azt éreztük, hogy ez nem a mi helyünk. Később persze, mint már annyiszor az úton, megkaptuk a választ, hogy miért kellett tovább mennünk!

A következő település 4 km távolságra volt, így gondoltuk, hogy az még belefér a mai napba. Ledigos után azonban az út kétfelé ágazott, a rövidebb az országút mentén, a hosszabb egy ligetes, barátságosabb részen vezetett. Kriszti rám bízta a döntést, én pedig a hosszabb utat választottam.... Egy ideig nagyon kellemes úton, illatos bokrok között haladtunk. Valami gyógynövény lehetett megint, máskor is éreztem ezt a nagyon finom illatot.

A nap már nagyon dolgozott rajtunk, lassan a maradék erőnket is elpárologtatta. A cserjés liget után kopár szántóföldek között gyalogoltunk, ami még inkább fokozta a tikkasztó hőség érzetét. Eleinte azt hittem, hogy szép nagy krumplik hevernek szerte a szántóföldön, de közelebb szemügyre véve kiderült, hogy szép nagy kövek voltak azok a krumplik. Nem is értem, hogy lehet ennyi kő Spanyolországban! Mintha robbantottak volna! Később talán majd egy fotót is keresek róla.

Nagyon nehezen akart előkerülni Terradillos de los Templarios, ahol már nagyon vártuk, hogy letehessük magunkat. Már-már az előző napi színvonalat hoztuk, magyarul alig álltunk a lábunkon, a menésünk inkább hasonlított a fóka szárazföldi vonaglásához, mintsem emberi járáshoz. Ilyen körülmények között sokkolt az első albergue full felirata! :-( Na sebaj, még a második alberguéig elvánszorgunk - gondoltuk magunkban, amely ugyanezen a településen volt. Gyanússá vált azonban, amikor megláttunk néhány zarándokot a réten átvágni, de akkor még nem sejtettük, hogy miért. Amikor beléptünk a szállásra, akkor derült ki számunkra, hogy ők voltak azok, akik a réten át szépen megelőztek és elfoglalták az utolsó ágyakat. Completo! A következő falu 6 km-re volt és már 5 óra elmúlt. Ekkor átfutott az agyamon, hogy mi a francnak kellett nekem a hosszabb utat választanom, már rég lezuhanyozhattam volna, ha nem bájolgok az illatos ligeten, hanem az országút mentén az autók sebességével versenyezve száguldhattam volna a nyílegyenes, rövidebb úton. De Kriszti megnyugtatott, hogy valamiért ennek így kellett lenni. Menjünk. És mentünk tovább és mentünk és mentünk...

Szerencsére az albergue hospitalerája elmondta, hogy nem kell 6 km-t gyalogolnunk, mert kb 2 km múlva találunk egy teljesen új szállást, ami nemrég nyitott. Csak reménykedni tudtunk, hogy valóban így lesz és helyet is találunk majd. Nos, a 2 km helyett 3,5 km-t gyalogoltunk, de amúgy stimmelt és végre beértünk Moratinosba.

Valóban egy teljesen új, olaszok által működtetett szállás várt ránk, ahol összesen heten voltunk! Egy nagyon kedves, barátságos alberguét kaptunk jutalmul, ahol rég nem látott ismerősünk, a szlovén Bojan is megszállt. Nagyon megörült nekünk, ahogy az ausztrál Scherill is, aki Santo Domingóban dicsérte a lecsónkat. (Biztosan nem jól írtam a nevét.) Volt itt még egy olasz kiscsaj is, aki eleinte az olasz hospitaleróval hetyegett, aztán meg Bojannal masszíroztatta a lábait. :-) A kertben még egy lábáztató kis medencét is elhelyeztek, hogy a zarándokok felfrissíthessék megfáradt alsó végtagjaikat.

Sajnos a faluban nem találtunk boltot, így az út során először befizettünk az alberguében egy peregrino menüre. A vacsoráig hátralévő időben a szobában pakolásztam és közben különös és meglepő ismeretséget kötöttem. Beszélgetésbe elegyedtem a szemben lévő ágyon egy pasival, akiről kiderült, hogy angol, így egy valóban kompetens személlyel tesztelhettem nyelvtudásomat. Amikor közölte, hogy Londonban él, akkor felcsillant a szemem és beszéltem neki az angliai terveimről. Azt mondta, hogy nem lesz gond az angolommal és egy év múlva folyékonyan fogok beszélni. Mondott még valamit, de azt nem értettem és közben a vacsorához hívtak minket, így kértem, hogy ezt majd ismételje meg vacsora után.

A kerti teraszon terítettek meg, összesen hatan fizettünk be peregrino menüre. Már nagyon ki voltunk éhezve húsra, így előételnek grillezett csirkemellet kértünk salátával, utána spagetti carbonara, majd jégkrém következett, amit 2 üveg vörösborral öblítettünk le. Nem fejenként, hanem összesen! :-)

A kaja nem volt rossz, de az olaszoktól többet vártam, főképp a spagetti terén. A szakácsnő később maga is becsatlakozott a társalgásba, akinek úgy pergett a nyelve, mint a motolla, de nem csak olaszul, hanem angolul is. Irtó nagyokat tudott nevetni, szinte gurgulázott a saját poénjain. Például, amikor ezt a fotót készítettem róla, akkor a kattintás után közölte, hogy 2 euro és ezen vagy 2 percig hahotázott. :-)))

Szóval nagyon jó hangulatban telt el a vacsora, jókat beszélgettünk és egész jól megértettem Tonyt, az angol peregrinót. (Scherillt már kevésbé.) A képen háttal ül Bojan, mellette jobbra az olasz kiscsaj, jobb oldalon Tony, hátul szemben Scherill, aztán Kriszti meg én.

Egyszer csak Tony megismételte, amit a vacsora előtt nem értettem, vagyis, hogy megadja a telefonszámát és email címét és amikor Londonba készülök, előtte nyugodtan keressem meg, ha tud, akkor segít. Nem akartam hinni a fülemnek! Többek között erről is ábrándoztam az El Camino előtt, hogy esetleg itt összefuthatok bárkivel Angliából. Miért is ne? És tessék! Nekünk meg volt írva, hogy tovább kell jönnünk eddig az ismeretlen, új alberguéig, nem véletlenül kellett ma is 30 km-t gyalogolnunk. Nekem itt ma dolgom volt és mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Hihetetlen! Hozzáteszem, hogy Tonyval ezelőtt egyszer sem találkoztunk és ezután sem sikerült összefutnunk vele, csupán Santiagóban a zarándokirodában, ahol szintén biztosított segítőkészségéről. Az egész El Caminót külön-külön jártuk, csupán ezt az egy estét töltöttük együtt, de ennek ellenére mindebből egy gyümölcsöző kapcsolat született! Ez is az El Camino varázsa!!!