Már az is kalandos volt, ahogyan a reptérre kiértem, ennél már csak maga a repülés volt izgalmasabb, végül a vonaton minden a helyére került. Elindultunk! :-)
Fél 10-re beszéltük meg Erikával a találkozót a reptéren, hogy bőven legyen időnk a fél 1-es felszállásig. Úgy terveztük, hogy a túrabotokat hozzáerősítjük Erika hátizsákjához, amit körbe fóliáztatunk, csomagként feladunk és ehhez nem akartuk nagyon kicentizni az időt, inkább legyünk ott előbb, mint kapkodni kelljen. Csütörtöki nap lévén számítottam a reggeli csúcsforgalomra, ennek megfelelően időben elindultam otthonról. Életemben először úgy döntöttem, hogy nem a 200E jelzésű busszal, hanem a Deák térről induló 100E jelzésű reptéri gyorsjárattal utazom, mivel a metrópótlóval lassabban értem volna ki Kőbánya-Kispest végállomásra, ezért még előző nap beruháztam 900 Ft-ot a reptéri buszjegyre. A dolgok azonban kicsit másképp alakultak, mint ahogy elterveztem, nem is én lennék, ha minden a terv szerint haladt volna...
Szóval, időben elindultam otthonról, háromnegyed 9-kor már a 100E jelzésű reptéri gyorsjáraton ültem, ami 9:00-kor pontosan indult a Deák térről. Ahhoz képest, hogy nem indult még be a külföldi turizmus, meglepően sokan voltunk a buszon, néhány utasnak már ülőhely sem jutott. Na mindegy, a lényeg, hogy fél 10-re pontosan fogok érkezni a reptérre. Legalábbis akkor még azt hittem. Száguldó buszunk csak a Kálvin téren állt meg, ott még felszállt jó néhány utas, így az immár tömött expresszjárat összes utasával együtt csak arra vártunk, hogy elinduljunk végre a Kálvin térről a reptér felé. De nem ez történt. A buszvezető kiszállt, babrált valamit oldalt a buszon, aztán visszaszállt, berregtetett egy kicsit, megint kiszállt és megint berregtetett, aztán végül 10 percnyi babrálás után felszólított bennünket, hogy szálljunk le, mert elromlott a busz. Jó kezdés! A megállóban volt egy eligazító ember, ő nyugtatott bennünket, hogy ne aggódjunk, mert pár perc múlva jön majd a mentesítő járat. Hát nem jött. 20 percig nyomorogtunk a szűk utcán, mire végül begördült a következő menetrend szerinti 100E, ami már tele volt utasokkal, na erre kellett még nekünk is felpasszírozni magunkat. Csodák csodájára három mongol vagy kazah vagy mittudoménmilyen nemzetiségű srác mellett elcsíptem még egy ülőhelyet és már suhantunk is a reptér felé. Persze egy bő fél órát késtem, de mivel szerencsére nem szabtuk szűkre a becsekkolásra szánt időt, így minden rendben lezajlott. A botokkal megtűzdelt hátizsákot lefóliáztattuk és beálltunk a csomagfeladó sorba. Már ott a sorbanállás közben ellenőrizték a spanyol egészségügyi hatóságoktól kapott QR kódot, erről az előző posztomban írtam. Ezt tényleg komolyan vették, mert akinek nem volt regisztrációja, azok addig nem adhatták fel a csomagjukat, amíg a telefonjukon el nem végezték. Mi csak az egyik hátizsákot (Erikáét) adtuk fel, de ha már én is ott voltam vele a sorban, akkor az én dokumentumaimat is leellenőrizték és lepecsételték a beszállókártyámat, hogy minden rendben velem. Aztán átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, utána még vettünk vizet és ezt azt az útra, majd végre mehettünk a beszálláshoz. Láttuk, ahogyan a gépre már pakolták be a csomagokat, majd hamarosan kinyitották a kaput és mi is beszállhattunk. Na végre, ha körülményesen is, de végül eljutottunk idáig! :-)
Az Iberia légitársasággal repültünk és a fenti bal oldali képen talán látszik a repülőnk neve is: AMELIA EARHART. Ezt persze én nem vettem észre, hiszen nem szoktam az apró részletekre figyelni, ez leginkább Erika erőssége. Mindenesetre csak jóval később, a gyaloglásunk során a Santiagóhoz közeli erdőben mesélte el nekem Erika a névadó pilótanő történetét, amit nagyon jól tett, hamarosan kiderül, hogy miért. Röviden csak annyit róla, hogy ő volt az első jelentősebb női pilóta, aki számtalan repülés után 1937. július 1-jén szállt fel utolsó útján a Csendes Óceán közepén lévő egyik szigetet megcélozva, de oda már soha nem érkezett meg, a gépe nyomtalanul eltűnt. Valószínűleg viharba keveredett. Mindenesetre a pilótanő emlékének tisztelegve róla nevezték el az Iberia gépét, bár véleményem szerint szerencsésebb sorsú névadót is választhattak volna... Jó, hogy akkor nem ismertem még ezt a történetet, így a tudatlanok boldog mosolyával integettem vissza beszállás közben a jobb oldali képen. :-)
A gép megtelt, majd a menetrend szerint pontosan 12:30-kor felszálltunk. Nemsokára a légikísérő hölgyek vizet szolgáltak fel, amihez kis piros papírpoharat is adtak. Kedves gesztus, nem nagy dolog, de jólesett. A Ryanair és a Wizzair nem szokott vizet (sem) kínálni.
Szép időben repültünk, eseménytelenül telt az idő... egy darabig. Már Madrid felé közelítettünk, csak fél óra volt a leszállásig, amikor hirtelen heves turbulenciába kerültünk. Nagyon sokat repültem az elmúlt tíz évben, de ilyen erős rázkódást és ilyen hosszan még nem éltem meg. Talán csak kétszer volt hasonlóban részem, de azok csak pár percig tartottak. Egyszer Bristolból, egyszer pedig Dubaiból hazafelé. Most azonban nagyon rázkódott a gép és több méteres zuhanásokkal, huppanásokkal hozta rám a frászt. Egy ideig próbáltam türtőztetni magam, de végül elkezdtem pánikolni. Na nem hangosan, hanem csak kisebb nyöszörgések, halk sikolyok, jaj istenem meg ilyesmi fohászok hagyták el a szám. A gép hol jobbra, hol balra dőlt, de nem igazán találta az egyensúlyt. Akárhányszor kinéztem az ablakon vagy az eget láttam vagy a földet, de sosem mentünk vízszintesen. Huhh, nagyon kemény szituáció volt, alig vártam, hogy végre valahogy leszálljunk, főképp mert már a hányinger is környékezett. Erika próbált nyugtatni, de már a mellettem ülő pasi is elkezdett szorongani. Még jó, hogy Erika nem a repülés előtt mesélte el a névadó pilótanő történetét, mert akkor biztosan párhuzamot vontam volna szomorú végzete és a mi repülésünk között! Végre nagy nehezen leszálltunk, bár a kifutópályán még megpattantunk kétszer és billegtünk is egy kicsit, de végül a körülményekhez képest szépen landoltunk és szerencsésen megérkeztünk Madridba.
A csomagok elég hamar jöttek a futószalagon, gyorsan lefejtettük a hátizsákról a fóliát és megkerestük az információs pultot. 18:25-kor indult ugyanis a vonatunk Santiago de Compostelába a Chamartín pályaudvarról, ahova a C1 metróval kellett mennünk 3 megállót. Olvastam az egyik madridi honlapon, hogy a reptérről ingyen lehet utazni metróval a pályaudvarokra, ha nagy sebességű vonattal vagy hosszabb útra utazunk a leszállást követően, de nem tudtam, hogy ezt technikailag hogyan kell megoldani, kell-e hozzá valamilyen metrójegyet kiváltani, na ezt akartam megkérdezni. Elmagyaráztam a kérdésemet az egyik spanyol pacáknak, aki nagyon kedvesen már mondta is, hogy sí, sí, majd karon fogott és odavezetett a metróbejárathoz, ahol egyszerűen lepittyentette a vonatjegyünk vonalkódját és már nyílt is a kapu, mehettünk a metróhoz. :-)
A metró majdnem teljesen üres volt, zsúfoltságnak nyomát sem láttuk, magunk sem értettük az okát, de volt rajta két biztonsági őr. Szinte csak mi utaztunk a szerelvényen, így készítettem is néhány fotót. A lenti képet meg kell becsülni, mert talán ez az egyetlen, amelyiken mindketten rajta vagyunk! Ha jól emlékszem, akkor nem is készült közös fotó rólunk, csak a lábaink árnyékáról... :-)
A vasútállomáson még volt egy kis időnk, aztán 18 óra körül kiírták, hogy melyik vágányról indul a vonatunk, majd beálltunk a sorba. Nagyon sokan voltak, úgy látszik többen is választják a vonatot a repülő helyett, hogy eljussanak Santiagóba. Ennek több oka lehet. Vagy sokkal drágább volt a jegyvásárlás pillanatában a repülőjegy mint a vonatjegy, vagy nem volt már repülőjegy az adott időpontra, vagy nem szeretnek repülni vagy fogalmam sincs, hogy miért. Mi gazdasági megfontolásból választottuk ezt a megoldást, a vonatjegy olcsóbb volt. A csomagokat itt is átvilágították, de gyorsan haladt a sor és végül pontosan indultunk.
Egy idő után végigment az összes kocsin egy nőci és tálcán kínált minden utasnak egy kis apró valamit. Én persze kértem belőle, mert azt hittem, hogy becsomagolt süti vagy bonbon, de kiderült, hogy semmi ehető, hanem egyszer használatos fülhallgató, amiről a központilag sugárzott filmet lehetett követni. Na mindegy, így jártam. :-) A filmet egyébként időnként megszakították az utazási adatokat bemutató információs blokkok, úgymint sebesség, az aktuális helyzetünk, hőmérséklet stb. Nem gondoltam volna, mert nagyon halkan siklott a vonat, de 249 km/h sebességgel száguldottunk!
Az ülések sokkal kényelmesebbek voltak mint a repülőn, hátra is lehetett dönteni, lábtartójuk is volt és az ülések alatt áramvételi forrást is elhelyeztek, hogy a telefonokat és elektronikus eszközöket is fel lehessen tölteni. Az utazás alatt felvettem a kapcsolatot a szállásunkkal, mert tudtam, hogy nagyon későn fogunk megérkezni. Elkérte az összes adatunkat, majd visszaküldött egy kódot meg egy részletes leírást, hogy hogyan tudunk majd a szállásra bejutni. 22:50-kor menetrend szerint érkeztünk Santiagóba. Furcsa érzés volt, mert még sosem érkeztem vonattal ide. A szállásunk közel volt az állomáshoz - direkt így foglaltuk - és a kóddal rendben be is tudtunk jutni a kapun, majd a szobánkba is. Éjfélkor már lezuhanyozva ágyban voltunk és hamar el is aludtunk. Sajnos Santiagóból aznap nem sokat láttunk, de később bepótoltuk, majd elmesélem azt is hamarosan. Aznap este már nem fényképeztem semmit, a lenti fotót is másnap reggel készítettem a vonat- és buszpályaudvart összekötő felüljáróról, ez lesz most a zárókép. Folytatás hamarosan! :-)
