Az utolsó 3 nap összefoglalója egy kis utazással, óceánnal és néhány jótanáccsal. 

Reggel lementünk a Seminario Mayor étkezőjébe, ahol svédasztalos reggeliből válogathattunk kedvünkre. Bőséges, de nem túlzottan sok reggelit fogyasztottunk, hiszen egy hosszabb autóbuszos utazás állt még előttünk. Reggeli után még egy pillantást vetettünk az épület patinás bútorokkal berendezett társalgójára és a folyosókon elhelyezett modern ülőalkalmatosságokra, majd kimentünk a városba bóklászni. 

Az időjárás barátságtalan arcát mutatta, de a katedrális így is nagyon szép volt. Egy ideig a környező utcákban csavarogtunk, mivel a buszunk csak 13 órakor indult Finisterre felé. 12-kor kellett elhagynunk a szobát, tehát addig még kihasználtuk az időt, hogy elbúcsúzzunk Santiago de Compostelától.

Visszamentünk a szállásra, felkaptuk a cuccainkat és délben elindultunk az állomásra. Miközben a pályaudvar felé gyalogoltunk, eleredt az eső és szinte végig esett, miközben immár busszal haladtunk az óceán felé.

Fél 4 után érkeztünk Finisterrébe, addigra már csak szemerkélt az eső, majd később a nap is kisütött. Elsétáltunk az Albergue Por Fin magyar zarándokszálláshoz, ahonnan fél évvel ezelőtt nem mindennapi körülmények között távoztam. (Lásd. a 2022-es Francia útról szóló utolsó posztot.) A szállás tulajdonosa, Ari most nem tartózkodott a helyszínen, hanem két fiatal hospitalera fogadott bennünket. A rövidebb hajú lány nagyon ismerősnek tűnt és csak pár perc múlva jöttem rá, hogy ő Stefi, aki caminós körökben jól ismert vicces bejegyzéseiről. A másik lány is ismerős volt, róla meg kiderült, hogy Tóth Andi lánya. Anyukájával régóta ismerjük egymást szintén caminós körökből, a hasonlóság pedig olyan szembetűnő volt, hogy le sem tagadhatnák egymást. Milyen kicsi a világ! A szobában kedves kis meglepetéssel vártak vendéglátóink, a párnahuzat körül apró kagylókkal, valamint Andi1 és Andi2 címkékkel. :-) Elfoglaltuk a szobánkat, majd gyorsan összeszedtem a piszkos ruháinkat és átszaladtam vele a szemközti mosodába, ahol mosógép és szárítógép is rendelkezésünkre állt. Kimostam a cuccainkat, majd elindultunk egy kisebb felfedezőútra.

A kikötő felé haladva észrevettük a nemrég nyitott magyar cukrászdát, melyet Batidor (habverő) névre kereszteltek a tulajdonosok. Sajnos éppen 6 órakor, vagyis pont záráskor érkeztünk oda, de másnap meglátogattam őket és leteszteltem a kínálatot. A cukrászdát egy magyar házaspár és fiuk üzemelteti, de a pult mögött más ismerős arcokat is észrevettem. Győző és Boróka néhány éve előadást tartottak az El Camino Party keretében a saját útjukról, most meg éppen ebben a cukrászdában segédkeztek. Tényleg milyen kicsi a világ! Egy ideig haboztam, hogy melyik sütit válasszam, túrós rétest vagy a másik kedvencemet, a Pastel de Natát, végül feláldoztam magam és mindkettőből kértem. Nagyon finom volt mindegyik! De itt még nincs vége, mert enyhe rábeszélésre kipróbáltam a tejberizses rétest is, ami szintén nem okozott csalódást. Finom sárgabarackkal megbolondítva isteni finom volt! Ha arra jártok, ki ne hagyjátok a Batidort!

Elmentünk egy kicsit bóklászni a környéken, de nagyon lógott az eső lába, majd végül beültünk a kikötőnél egy pizzériába és megvacsoráztunk.  

Még egy teljes napot tölthettünk Finisterrében, így reggel csak összekaptuk magunkat és 9 óra előtt elhagytuk az alberguét, mert a takarítási idő alatt nem maradhatott senki a szálláson. Csak én tavaly, de az egy másik történet... Ezen a napon már szebbnek tűnt az időjárás, mint előzőleg. Ugyan felhős volt az ég, de egy idő múlva már előbukkant a napocska is, szóval nem panaszkodhattunk egyáltalán. Annát elvezettem arra a részre, ahol tavaly még Erikával bohóckodtunk a parton. Később különváltunk, ő elindult a szemközti domboldal felé, én pedig letelepedtem a magasparton egy asztal melletti padra és elkezdtem írni a naplómat. Na ebből nem sok lett, mert alighogy hozzáfogtam, mellém telepedett egy kanadai pacák, aki elkezdett beszélgetni velem. Legalább háromnegyed órát beszélgettünk a kanadai biológussal, aki egy idő után észrevette a füzetemen a Budapest feliratot és azonnal áradozni kezdett csodaszép városunkról. Aztán elköszönt tőlem és végre hozzáfoghattam papírra vetni az elmúlt néhány nap eseményeit. Nagyon jól éreztem magam ott a parton, lágyan járt a szellő, langyosan sütött a nap, csend és béke honolt a tájon, az idő megszűnt létezni abban a pillanatban. Végül fél 1 körül indultam vissza az albergue felé.

Útközben megint elhaladtam a tavalyi szimuláns kutya háza előtt. Most is ugyanolyan halottnak tettető pózban feküdt, de ezúttal a kerítésen belül. Lábai az égnek álltak és mozdulatlanul sütkérezett hanyatt fekve a teraszukon. Le akartam fotózni a megtermett kis szimulánst, de ekkor a gazdája éppen elkezdett zörögni az udvaron és feltápászkodott az eb. Sebaj, így is készült néhány kép róla. Amint ott ácsorogtam a kerítésen kívül, kijött a házból a gazdasszonyka is és váltottunk egymással néhány szót. Elmeséltem neki a tavalyi történetet, amin jót nevetett, majd elmondta, hogy ez a kutyus 9 éves és nagyon szeret hanyatt fekve, égnek álló lábakkal mozdulatlanul sütkérezni, a faluban mindenki tudja róla. Búcsúzóul bement a házba, majd kihozott valamit és a kezembe nyomta. Egy szép kagylót kaptam tőle ajándékba. :-)

Mielőtt visszamentem volna az alberguébe, elsétáltam a közelebbi supermercadóba, mert már nagyon megszomjaztam. Olyan okos voltam, hogy víz nélkül mentem le a partra és addigra már majdnem kiszáradtam, szóval vettem egy nagy üveg ásványvizet és egy dobozos salmorejót. (Ez utóbbi a gazpachóhoz hasonlít, csak annál még finomabb és gazdagabb.) Azzal visszamentem a szállásra és töltöttem magamnak egy pohárka salmorejót. Olyan sűrű volt, hogy szó szerint megállt a kanál a tetején! :-)

A salmorejo-ebéd után elmentem még a távolabbi Froiz supermercadóba és bevásároltam egy pár doboz füstölt paprikát - ugyanúgy mint tavaly - a gyerekeknek csokit, majd meglátogattam a Batidort. (Lásd. fentebb.) Később előkerült Anna is, majd 5 óra körül együtt indultunk el a világítótorony felé. Egy jó órát gyalogoltunk, mire elérkeztünk a földnyelv végére. Addigra már elég sokan voltak arrafelé, pedig még messze volt a naplemente ideje. Elkészült az utunk végét jelentő záró fotó is a 0 km-t jelző kőnél, majd itt megint szétváltak útjaink. Anna még lement a sziklákhoz én pedig visszaindultam a város felé, mert volt egy elképzelésem.

Mivel előző évben annyira rosszul éreztem magam, hogy alig bírtam enni a kedvenc tengeri herkenytűimből, elhatároztam, hogy idén - ha törik, ha szakad - beülök ugyanabba az étterembe és végre elfogyasztok egy egész tál rákot és polipot. Úgy beszéltük meg, hogy majd Anna is jön utánam, addig én foglalok asztalt. Így is történt azzal az eltéréssel, hogy még egy német lány is csatlakozott hozzánk. Végül kihozták a fincsi fokhagymás szószban sercegő rákocskákat és mindet befaltam! :-) Ezután visszamentünk a szállásra, még egy darabig beszélgettünk Arival, majd elbúcsúztunk tőle és eltettük magunkat másnapra, mert a reggeli busszal indultunk tovább.

Reggel még felhős volt az ég, amikor 9:45-kor újra elindultunk Santiago de Compostela felé, immár nem gyalog, hanem busszal. 13 órakor érkeztünk Santiago de Compostelába, de már nem volt annyi időnk, hogy bemenjünk a katedrálishoz, mivel 14 órakor egy másik busszal indultunk tovább Ourense felé. Ezt az egy óra várakozási időt azonban hasznosan töltöttük, mert a pályaudvar büféjében végre csipegettem egy kis churrost! Magam sem hittem el, de egészen eddig a pillanatig nem ettem még churrost, amióta elindultam otthonról. És ennek már több mint két hete! :-)

Majdnem két órányi buszozás után megérkeztünk Ourense városába, ahova egyébként vonattal is el lehet ruccanni röpke fél óra alatt, de az sokkal drágább volt a buszjegynél, így inkább ezt a megoldást választottuk. Azért nem Santiagóban szálltunk meg, mert másnap kora reggel vonattal mentünk tovább Madridba és bár Santiagóból is mehettünk volna, de ahhoz nagyon korán kellett volna kelni és Ourensében amúgy is át kellett volna szállni, szóval ezt az időt megspóroltuk. Ráadásul így még Ourensét is megnézhetjük, amire tavaly nem igazán adódott alkalmam... A szállásunkat közvetlenül az állomás mellett foglaltuk, egy nagyon szép, tiszta hostelben, ami nem is volt drága. Lepakolás után elsétáltunk az óvárosba egy modern, mindenféle ívelt felszerkezeti elemmel átszőtt hídon, a Ponte do Milenio hídon keresztül. A híd különlegessége, hogy az ívelt lépcsősorokon keresztül át lehet menni a híd egyik oldaláról a másikra a forgalmat elkerülve, vagyis az úttest fölött. Már aki mer, az átmehet, de az nem én voltam. Én már attól is tériszonyos lettem, ha lenéztem a hídról a Miño folyó felé, de Anna természetesen már fel is szaladt a lépcsőkön és egy szökkenéssel a híd túloldalán termett. 

Tőlem csak annyi tellett, hogy lefotózzam a hidat és szemben egy másikat is, hiszen Ourensében hidakból van bőven. A gond csak az volt, hogy míg Anna a híd bal oldalán sétált tovább, én meg a jobbon, a híd végén viszont nem találtam átjárót hozzá és fogalmam sem volt hogyan fogok átjutni a túloldalra. Na de sebaj, éppen arra sétált egy idős néni és egy 40 körüli pasi, így hát megszólítottam őket útbaigazítást kérve. Mindkettő nagyon kedves volt, a pacák azonnal elindult velem és elkísért egy darabon, hogy megmutassa az utat. Ebből az lett, hogy egy egész órán át kísérgetett bennünket, átvezetett a helyes útra és idegenvezetőül szegődött hozzánk, miközben teljesen megfeledkezett anyukájáról, akivel előzőleg sétált.  

Juan igyekezett minden szépet elmesélni városáról, a Río Barbaña sétányon vezetett bennünket az óváros felé, miközben egyfolytában beszélt hozzám. Nagyon jó humora volt, sokat nevetgéltünk az úton, szerintem élvezte, hogy egy kicsit kizökkentettük a szerepéből. Amikor például Anna tudni szerette volna az egyik növény nevét, akkor széttárta karját, hogy fogalma sincs, de három másodperc múlva megállította a járókelőket és mindenkit meginterjúvolt a kérdéses bokor növénytani besorolásáról. Éppen az egyik termálkútnál jártunk, amikor megcsörrent a telefonja. Valószínűleg a kedves mama hívta, mert egy picit félrevonult a beszélgetés alatt, de még utána is jött volna velünk. Én azonban jobbnak láttam, ha innen már külön megyünk tovább és visszatér az anyukájához, így megköszöntük kedvességét és elbúcsúztunk tőle. Ezután még egy jó ideig bolyongtunk az óvárosban, majd a változatosság kedvéért a régi római hídon mentünk vissza a szállásunkra. Addigra már alig álltunk a lábunkon.

Másnap reggel valamivel 6 óra előtt léptünk ki a szállásunk kapuján, de olyan közel volt az állomás, hogy 10 perc múlva már a restiben kortyolgattuk a kávénkat. Vonatunk 6:30-kor indult Madrid felé és a menetidő mindössze 2 óra 15 perc volt. Persze ez nem is csoda, hiszen a spanyol gyorsvasúttal, az AVE (Alta Velocidad Española) vonattal mentünk, amely gyakran 301 km/h sebességgel száguldott. Nekem néha egy kicsit ijesztő volt a sebessége, de én amúgy is eléggé tudok félni szinte bármitől... Főleg a vaddisznóktól és a villámlástól. :-) 

8:45-kor pontosan, menetrend szerint érkeztünk Madrid Chamartin vasútállomásra, ahol először is kerestünk egy mosdót. A nyilvános klotyó elég gusztustalannak tűnt, nem volt kérdés a hátraarc, elindultunk hát a metró irányába. Egyszer csak egy fizetős toilet került elénk. 1 € volt a belépő és már nyílt is a beléptető forgó-szerkezet, amit egyáltalán nem bántunk meg! Ragyogó tisztaság, kellemes zeneszó, madárcsicsergés (de tényleg!) és nem volt tömeg. Ennyit megért nekünk a dolog, megérdemel tehát néhány fotót is ezen a felületen. Egyébként a metró bejárat előtt kell keresni, még az utca szinten.

Madridból nem sok fényképet fogok most feltenni, mert szinte ugyanazt az útvonalat jártuk be Annával, mint 2021-ben Erikával. Akit érdekelnek a madridi képek, azok ITT megnézhetik. Most nem volt annyi időnk, mert még az este fél 9-kor induló repülőt is el kellett érnünk, mindenesetre jót sétáltunk és nagyon elfáradtunk a végére.

Itt a vége tehát a Camino Primitivo utamnak, melyhez kapcsolódóan ígértem néhány jó tanácsot is a teljesség igénye nélkül, íme:

- Ha ez az út teszik, indulj el, ne hallgass másra, de egy kicsit jobban készülj fel fizikailag, mint az egyéb El Camino útvonalakra.
- Ha taszít ez az út, mert túl nehéznek tűnik, ne indulj el rajta, vagy legalábbis ne úgy, ahogy én. Adj sok időt magadnak és készülj fel, úgy biztosan menni fog.
- Ne hallgass másra csak magadra! Ha azt mondja valaki, hogy gyere velem, majd én segítek - nem fog, mert nem tud. A hegyeket nem tudja arrébb tolni előled.
- Ha először mész caminózni, akkor lehetőleg egy másik úttal kezdj, de itt akár életbe is léphet az első pont, vagyis ne hallgass rám. Ha a szíved a Primitivóra húz, akkor menj. (Csak készülj fel!)
- Ha edzett és sportos vagy, akkor nem hiszem hogy gondod lesz, de azért az időjárás itt is okozhat meglepetéseket.
- Ha nem vegy edzett, csak átlagos fizikai állapotban vagy, akkor gyúrj rá erre az útra!
- Ne szorítsd magad szűkre szabott  időkeretbe! Inkább hagyj rá néhány napot, ha nehéznek tűnik az út, akkor sétálj rövidebb távokat!

Több jótanács most nem jut eszembe, nem is akarok nagyon okoskodni, leginkább csak azokat a gondolatokat írtam le, amik megfogalmazódtak bennem az út során megélt nehézségeim alatt. Búcsúzom tehát Spanyolországtól, de csak egy kis időre, mert június óta máris megjártam egy másik, egy rövidebb és könnyebb utat, amit nagyon élveztem. Hamarosan jövök a részletekkel!

Addig is buen camino minden úton lévőnek és útra készülőnek!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)